Vera Brittain, aki emléket állított a megölt kedveseknek, egy egész „elveszett generációnak”
Az első világháborúban elesett katonák emlékezetét gyorsan elfeledte a történelem, de Vera Brittain, aki minden barátját elveszítette a háborúban, igyekezett megőrizni az emléküket. Az írónő könyveiben megírta a történetüket, és egész életében azért kampányolt, hogy többet ne fordulhassanak elő értelmetlen háborúk. Az első törekvése sikeres lett, a második sajnos nem.
A viktoriánus kor a Brit Birodalom aranykora volt, Angliában jólét és nyugalom uralkodott, miközben a hadiflotta és a hadsereg a gyarmatokon őrködött. A brit szigetek békéjét váratlanul törte meg az első világháború. 1914 őszén az angol középosztály fiataljai – akik néhány hónappal korábban, a nyári szünet alatt még krikettütőkkel a kezükben szaladtak a zöld gyepen – fegyverekkel a kezükben zuhantak a sáros francia földre. Tömegek hazafias érzelmektől fűtve vonultak be, sokan az iskolapadból mentek a lövészárokba. Négy év leforgása alatt egymillió brit fiatal férfi halt meg a fronton, aki pedig túlélte a harcokat, annak át kellett élnie, hogy a világ, amelyben felnőtt, elpusztult.
Ennek az elveszett és nagyrészt elfeledett generációnak állított emléket a könyveiben Vera Brittain, akinek életrajzi műve, a Testament of Youth (Az ifjúság végrendelete) az első világháború egyik legfontosabb kordokumentuma. A könyvből 2014-ben nagyszerű film is készült.
Vera Brittain 1893-ban született, a viktoriánus korszak alkonyán. A Brittain család jómódú volt, és bár a vagyonukat kereskedelemből szerezték, „tiszteletreméltó” vidéki családnak számítottak. Verát a kor szokása szerint dadák és nevelőnők nevelték, amíg iskolába nem került, így szülei szeretett, de távoli személyek voltak a számára. Gyermekkora meghatározó emlékei közé tartoztak a második búr háború hírei és Viktória királynő halála, akiről szülei illedelmes angolsággal csak azt mondták neki, hogy „elaludt”.
A kislány két évvel fiatalabb öccsében, Edwardban talált játszótársra, szoros kapcsolatuk pótolta a szülői melegség hiányát. Mindkét gyerek égett a tudásvágytól; Vera író szeretett volna lenni, míg Edward zeneszerző. Hosszú évekkel később az írónő egy megszűnt világként emlékezett gyermekkorára, amelyben a hölgyek hosszú, kézzel hímzett ruhákat hordtak, a lányokat gardedám kísérte még az iskolába is, és ahol a család minden reggel a cselédekkel együtt letérdelt imádkozni.
A Brittain szülők először nem akarták, hogy lányuk egyetemre menjen, ezért az iskola elvégzése után „bevezették a társaságba.” A lány nem szerette az estélyeket, pedig mint szinte minden fiatal lány, ő is vágyott a szerelemre, és többen is udvaroltak neki, de egyetlen jól fésült vidéki úrfi se tudott partnere lenni a beszélgetésekben. Vera álma az volt, hogy Oxfordba menjen tanulni, és a szülei végül beleegyeztek ebbe. A lány kemény munka árán, sok görög- és latintanulást követően 1914-ben bejutott az Oxfordi Egyetemre.
A háború kitörése előtt, az izgatott egyetemi készülődés hónapjaiban a bátyja bemutatta őt iskolatársának és barátjának, Roland Leightonnak. Roland kiváló képességekkel rendelkezett, minden tárgyban első helyen végzett a katonai gimnáziumban, ahová Edwarddal jártak. A fiú Verával egyidőben tervezte megkezdeni a tanulmányait Oxfordban. Vera és Roland első sétájuk során a halhatatlanságról és Immanuel Kantról beszélgettek, és ez a két komoly, mégis sok szempontból naiv lélek gyorsan egymásra talált. A kapcsolatot azonban megzavarta a háború, mivel Roland azonnal bevonult.
A korabeli etikett nem engedte, hogy a fiatalok kettesben találkozzanak, így a pár még a Roland kiképzése alatti kimenők során is csak egy őket őrző gardedám társaságában találkozhatott. Roland Leighton tehetséges költő volt, aki őszinte lelkesedéssel indult a frontra, és a lövészárokban sem hagyta abba az írást. 1915 tavaszán vitték a frontra, és nyáron már fáradt és megviselt emberként tért haza a szabadságra. Roland és Vera eljegyezték egymást, a fiú pedig visszahajózott Franciaországba. Vera nem bírta az oxfordi létet, és abban a reményben, hogy előbb-utóbb Franciaországba küldik, önkéntes ápolónőnek jelentkezett. A viktoriánus erkölcsi nevelés után a lányt sokként érte a sebesült meztelen testek visszataszító látványa. Vera azonban hamar beletanult a munkába, annak ellenére, hogy a hivatalos ápolónők megvetették és kinézték az önkénteseket. Roland 1915 karácsonyára kimenőt kapott, azonban egy nappal a hazatérése előtt eltalálta egy német golyó, amikor a drótkerítést ellenőrizte a senki földjén.
Az első világháború során 15–20 millió fiatalember halt meg. A történelem elfeledkezett azokról a nőkről is, akiket maguk mögött hagytak. Ez volt az első évtized, amikor egy generációnyi lány vagy nem ment férjhez, vagy megkésve, a 20-as évei végén házasodott meg.
Sokan, ahogy Vera, elvesztették ifjúságuk férjét vagy szerelmét. Roland Leighton mindössze 20 éves volt, amikor meghalt. Egy embertelen szokás következtében a hadsereg hazaküldte a családnak a fiú véres és sáros egyenruháját. A kabátban meglelték az utolsó verseit. Vera visszament dolgozni ápolónőként, bár hosszú hónapokon át semmi mással nem foglalkozott, csak levelezések segítségével próbálta megtudni, hátha üzent valamit Roland, mielőtt meghalt.
A következő években Máltára és Franciaországba helyezték. A mediterrán szigeten úgy érezte, elindult benne a gyógyulás folyamata, bár haláláig nem tudta feldolgozni a vőlegénye értelmetlen halálát. A világ, amelyben felnőtt, eltűnt, ápolónői karrierjét pedig mind iskolája, mind a családja ferde szemmel nézte. A kezdeti hazafias lelkesedés után a háború egyre ostobábbnak és értelmetlenebbnek tűnt előtte. 1917-ben elvesztette két barátját, és a teljes kiábrándulás és elkeseredés vett rajta erőt. Alig néhány hónappal a háború vége előtt az öccse is elesett, miután három évet töltött a fronton, és végig kellett néznie, hogyan halnak meg a barátai. Amikor véget ért a háború, Vera teljesen egyedül maradt, úgy érezte magát, mint egy idős hölgy, aki arra van kárhoztatva, hogy egyedül őrizze az emlékeit.
A háború Verát megfosztotta a szerelmétől, a fiatalságától, a karrierjétől, a barátaitól, és ellopta gyermekkora hitét. Európában tömegek éltek át hasonló kiábrándulást. A lányt ez arra ösztökélte, hogy pacifista legyen és a háborúk ellen kampányoljon.
1919-ben, 26 évesen visszatért Oxfordba, ahol mind a tanárok, mind a diáktársai idegenkedve néztek rá. Egyedül maradt, idegenként kezelték háborús élményei miatt, és kerülték, mintha megtörtsége ragályos lenne. Vera az egyetemen két sorstársával találkozott: egy szintén korábbi ápolónővel, Winifred Holtbyval, aki később népszerű írónő lett, és George Catlinnel, aki csak a háború végén került ki a frontra, így épségben tért haza. Catlin politikatudománnyal és filozófiával foglalkozott, és egy teljes éven át csak levélben kommunikáltak. Bár Vera húzódozott a házasságtól, George-ban társra talált, aki ha nem is tölthette be a Roland által hagyott űrt, de élete végéig hűséges társa lett. 1925-ben házasodtak össze, és két gyermekük született. Vera életrajzi könyvében leírta, hogy George és Winifred segítségével maga mögött tudta hagyni a háborút, bár a halottakat soha nem felejtette el.
Sokan kutatták, hogy mi volt az oka, hogy a békésnek és idillinek tűnő 19. század felszíne alatt olyan szörnyű indulatok forrtak, amelyek aztán az első és második világháborúhoz vezettek. Vera Brittain a könyveiben és különösen nagyszerű életrajzában, a Testament of Youth-ban (Az ifjúság végrendelete) nem ad erre nagyívű világpolitikai-gazdasági választ, de hiteles tanúként rögzíti, hogyan élte át egy viktoriánus ember az első világháborút. A könyv az 1930-as években nagy népszerűségnek örvendett, azonban a második világháború és a pacifista mozgalom sikertelensége évtizedekre feledésre kárhoztatta a művet. Brittain 1970-ben bekövetkezett halála után a könyvet újra felfedezték, és azóta a 20. század legértékesebb önéletrajzai között tartják számon.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
