Tizenévesen már háztartást vezetett, gyerekkori traumái után megtalálta a stabilitást Bagoly Andrea

Szinte még gyerek voltál, amikor dolgozni kezdtél… Miért volt erre szükség?

A szüleim korán elváltak, egy ideig nem is tartottam a kapcsolatot a vér szerinti édesapámmal. Kezdetben édesanyámmal és a nagyszüleimmel laktam, az anyai nagymamámmal nagyon szoros viszonyom alakult ki. Akkoriban a családon belül introvertált voltam. Amikor édesanyám újraházasodott, hatéves gyerekként nem értettem meg, neki miért van szüksége erre. Ő varrónőként dolgozott, keveset láttam, a nagyszüleimhez pedig ragaszkodtam, úgyhogy velük maradtam. Az apakép hiányát és édesanyám elköltözését nagy traumaként éltem meg, ami a jelenlegi életemre is hatással van.

Tizenhárom évesen elveszítettem a nagymamámat, ami komoly krízishelyzetet jelentett számomra.

Tele voltam kérdésekkel a folytatást illetően, végül úgy döntöttem, a nagyapámmal maradok. Életem első munkának nevezhető kihívásával akkor szembesültem, amikor róla, egy fizikai munkát végző férfiról kellett gondoskodnom. Teljesen magamra maradtam, sokáig gyászoltam, közben vezettem a háztartást, főztem és iskolába jártam. Utána elkezdtem a vendéglátásban dolgozni, ekkor vált kicsit jobbá a kapcsolatom a vér szerinti édesapámmal, de abban a helyzetben nem tudtam a kortársaimhoz hasonló életet élni, az iskolás éveim sem alakultak jól.

Mi jelentett hosszú távú változást az életedben?

A nagy változás tizennégy éves koromban következett be. Nagyapám a verbális bántalmazás „mestere” volt, ráadásul nagymamám elvesztése után talált magának egy új élettársat, akit nem tudtam elfogadni. Egyik este eldöntöttem, hogy változtatok az életemen, és édesanyámékhoz költöztem. Teljesen új környezetben találtam magam, amit szintén nehezen szoktam meg. Kaptam viszont egy új apaképet és egy testvért, akivel szoros kapcsolatunk alakult ki az évek alatt. 

Hosszú idő kellett ahhoz is, hogy rájöjjek: nem gyengeség nőként kimutatni a fájdalmainkat és az érzelmeinket.

Ebben az új környezetben sikerült megtalálnod a stabilitást?

Négy évbe telt, de végül úgy éreztem, megtaláltam. Miután édesanyámat visszakaptam, egy ideig arra volt szükségem, hogy csak rám fókuszáljon, ekkor úgy éreztem, nem érti meg a fájdalmamat. Gyorsan követték egymást a dolgok: próbáltam szocializálódni, barátokat találni, de volt olyan időszak is, amikor nagyon rossz lelkiállapotba kerültem. Úgy érzem, 17–18 éves koromban tudtam megbékélni az élethelyzetemmel.

Az a döntés, hogy Kolozsvárra kerültél, azaz otthagytad a szülővárosodat, újabb kiszakadást jelentett egy megszokott környezetből. Mikor határoztad el, hogy a városban akarsz egyetemre járni?

A választ ismét az iskolai tanulmányaimra vezetném vissza. Az 5–8. osztályos éveim után kiszakadtam abból a környezetből, ami engem egyáltalán nem szolgált. Utána olyan közösségre leltem, amelyet nagyon szerettem. Sokat segítettek a tanáraim, a barátaim, kapcsolódási pontokat találtam. Ekkor jöttem rá, hogy nagyon ambiciózus vagyok a tanulásban, és sikerült kibontakoznom. Megszerettem az írást is, ez jelentette számomra azt az önkifejezési formát, amely segítségével fel tudtam dolgozni egyes történéseket.

Elsősorban magadnak írtál, vagy azoknak, akikkel megosztottad a szerzeményeidet?

Elsősorban magamnak, mert a traumáim miatt nagyon bezárkóztam, sötét gondolataim voltak. Ezeket mindig leírtam, eleinte napló formájában vezettem, a későbbiekben pedig verseket írtam, mert megszerettem a költészetet. Ezt talán a nagymamámnak köszönhetem, számára fontos volt, hogy intellektuálisan is fejlődjek. 

A magyartanáraim és más szakemberek is meglátták bennem a tehetséget, ekkor kezdtem el különböző irodalmi lapokba írni.

Tizenhét évesen már terápiára jártam. Korábban rossz véleménnyel voltam a pszichológusokról, de elmondtam édesanyámnak, hogy erre a segítségre nekem szükségem van, és ő támogatott engem. 

Mi volt az oka annak, hogy a korábbi rossz benyomások ellenére a terápia mellett döntöttél?

Rengeteg szenvedélybetegséggel küzdöttem a tinédzserkorszakom legnehezebb időszakaiban, ezek közül a legszembetűnőbb az alkoholfüggőség volt, abban találtam menedéket. Tizenhét évesen jöttem rá igazán, milyen vagyok a négy fal között, és milyen akkor, amikor társaságban vagyok. Azt éreztem, önmagamat meghazudtolva, álarcokat viselve élek. Amikor édesanyámék külföldre mentek dolgozni, én egy ideig ismét egyedül maradtam. Egyik háztartásvezetésből estem a másikba, ami rendkívül megviselt. Azt éreztem, erre az életre nekem nincs szükségem, nem éreztem, hogy lenne kiút. Nem várhattam el másoktól a segítséget addig, amíg ennyire negatívan láttam a dolgokat.

Már az érettségi előtt éreztem, nekem hosszú távon a kolozsvári környezetre lesz szükségem, ott tudok igazán kiteljesedni. Ezért is kezdtem el a terápiát, amelynek köszönhetően megtanultam nemet mondani az olyan helyzetekre, amelyek romboltak. Rájöttem, hallatnom kell a hangom, ha azt szeretném, hogy elismerjenek és tiszteljenek. A belső körből kifele haladva kezdtem változtatni a problémán, elsősorban a családomban. 

Olyan lett az életem, mint a rosta, sok barátságnak és kapcsolatnak véget vetettem abban az időben.

Amikor sokan úgy érezték, pozitív irányba változtam, egyesek közülük érdekből akartak a környezetemben lenni.

Fotó forrása: Bagoly Andrea

Mennyire volt nehéz észrevenni, amikor csak érdekből közeledtek hozzád, és megkülönböztetni ezt az őszinte barátkozástól?

Nem könnyű ez, főleg, ha valaki úgy éli az életét, hogy szeretettel fordul más emberekhez. Én mindig empatikusan viselkedtem mindenkivel, nem akartam másokat megítélni, kerestem a jót az emberekben. Néha nehéz kiszűrni, mi számít érzelmi manipulációnak, de mostanra olyan emberek vannak körülöttem, akikről tudom, hogy őszintén örülnek a sikereimnek.

Viszonylag rövid ideje tanulsz Kolozsváron, sikerült az elmúlt hónapokban új kapcsolatokat építened?

Miután leérettségiztem, és eldőlt, hogy ide jöhetek egyetemre, nagyon örültem a lehetőségnek. Életemben először teljes mértékben olyannak tapasztaltam meg mindent, amilyennek elképzeltem. Bár nagyon sok nehézség ért itt is, mert kisvárosi lány révén teljesen magába szippantott a város, hamar sikerült beilleszkednem és megtalálnom a saját nézőpontomat. Rájöttem, hogy az élet szép. Lettek olyan helyeim Kolozsváron, ahová mindig menni tudtam, ha éppen ki kellett szellőztetnem a fejem. Az otthoni mikrokörnyezetemet mindig is egy kis gyufásdoboznak éreztem, aminek mind a négy oldalát már sarokponttól sarokpontig bejártam. Kicsit olyan volt mintha folyamatosan ugyanazokat a köröket futnám. Nem volt semmi újdonság, a legutolsó fűszálat is ismertem. Kolozsvár viszont mindig adott valami újat. Lehetőségem nyílt arra is, hogy a szüleimet vagy a barátaimat be tudjam vezetni ebbe a teljesen másik életbe. 

Ha jól tudom, a pszichológia is érdekelt, mégis a gyógypedagógián kezdted meg tanulmányaidat. Miért döntöttél így?

Kanyargós utakon jutottam el a gyógypedagógiához. A pályaválasztás szempontjából az volt az egyetlen biztos pont, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. 

Főleg olyanoknak akarok segíteni, akik hozzám hasonló környezetben nőttek fel. 

Életcélomul tűztem ki a segítőszakmát. Otthon olyan szakemberhez jártam terápiára, aki nem éreztette velem, hogy más vagyok, megmutatta, hogy az általam megszokottól eltérő módszerekkel is lehet segíteni az embereknek. Néhány hónapig sziklaszilárdan a pszichológiára akartam jelentkezni, amikor viszont nézegettem a Babeș-Bolyai Tudományegyetem honlapját, rátalátam a gyógypedagógiára. Korábban nem hallottam róla, de hamar rájöttem, hogy ez tulajdonképpen minden általam kedvelt területet lefed. A két szakmát ötvözném a későbbiekben, nehéz, drasztikus döntésként ezt is bevállaltam.

Gondolom, a sűrű hétköznapokat a tizenkét órás műszakok idején megszoktad. Ma már egyáltalán nem jelent problémát számodra, ha a programjaid besűrűsödnek?

Hazudnék, hogy azt mondanám, nem jelent. Az emberek általában elcsodálkoznak azon, ha elmondom nekik, milyen sok dolgot csinálok párhuzamosan. Nekem ez mára életvitelszerűvé vált, a körülöttem lévő zajt és nyüzsgést már pozitívan élem meg. Sokféle dologgal foglalkozom a mindennapokban, de rá szoktam jönni, hogy a 24 óra nagyon kevés. Megtanultam viszont, hogy a karrierem mellett magamra is időt kell néha fordítanom.

Visszatérve arra, amiről korábban meséltél, mennyire könnyű számodra most már nemet mondani bizonyos dolgokra?

Attól függ, mit értünk azon, hogy nemet mondani. Ha a személyes kapcsolataimat nézem, húszévesen eljutottam arra a pontra, amikor tudom, a mentális egészségem megőrzése miatt néha nemet kell mondanom. Nehéz volt elfogadnom, mert nemcsak a bizalmi körön kívül esőkkel szemben kell ezt meglépnem néha, hanem akár a családommal vagy a barátaimmal szemben is. Jelenleg stabilnak érzem a helyzetem, édesanyámmal is jó most már a kapcsolatom, és másként látom a dolgokat. A húszas évei elején mindenki az érzelmi és anyagi stabilitást keresi, ez az a pont, amikor igazán sokat kell tenni ezért. 

Mindig azt szoktam tanácsolni másoknak, elsősorban maguknak tanuljanak meg nemet mondani, és ne ragaszkodjanak foggal-körömmel azokhoz a dolgokhoz, amelyek valójában nem szolgálják az érdeküket.

Nagyon fontosnak tartom, hogy nőként megteremtsük magunknak az anyagi és érzelmi stabilitást. A közvetlen környezetemben is tapasztalatom, hogy sokszor a nők el vannak veszve. Bántalmazó kapcsolatokban, kizsigerelve, félelemben élnek. Én hosszú ideje már azt vallom, hogy ha fiatal nőként megteremtek magamnak mindent, akkor az emberek csak azt adhatják nekem, ahogyan bánnak és viselkednek velem. Ne féljünk szembenézni a fájdalommal! Nem gond, ha túlnővünk embereken és szituációkon. Hogy hogyan lehet visszautat találni a fájdalomból? Lépj ki a szenvedésedből, nézz körül a környezetedben, és figyeld meg, hogy rajtad kívül minden él és mozog. A hangok, az illatok, az emberek. Fordulj a világ felé akkor, amikor még saját magadhoz sem tudsz...

A februári hónap témája: Egyszerűen különleges! További cikkeink a témában elérhetőek itt.