Amikor egy vidéki párttitkár fiai túszul ejtettek egy tucatnyi kollégistát és a szocialista államhatalmat

A rendőrök sem akarták elhinni

A ma a Szent Imre Keresztény Általános Iskolának helyet adó akkori lánykollégium épületébe azon a hideg estén 22 óra körül, lámpaoltás után két fiú sétált be: a tervet régóta dédelgető 18 éves Pintye András és a testvéréhez már csak bajtársiasságból is csatlakozó 17 éves Pintye László. Kabátjuk alatt, illetve zsebükben többek közt azokat a fegyvereket – egy gépkarabélyt és egy pisztolyt – rejtették, amelyeket a határőrség balassagyarmati parancsnokságán dolgozó édesapjuk, az akkor 42 éves idősebb Pintye András alezredes munkahelyéről tulajdonított el azon a héten az ifjabbik András.

A kollégium első emeletén húsz, a téli szünetről már visszatért lányt találtak, akiket egyetlen szobába, a 14-es számúba tereltek, ahol aztán a túszejtők és a túszok csaknem öt teljes napot töltöttek együtt.

A bűneset híre úgy jutott ki az épületből, hogy még az első éjszaka folyamán öt lánynak – a mosdóba kikéredzkedve és a földszinti ebédlő ablakán át kisurranva – sikerült megszöknie és az utcán két járőrtől segítséget kérnie. A rendőrök először nem vették komolyan őket, ám a kollégiumba bejutva nemcsak szembetalálkoztak az egyik túszejtővel, hanem a fiúk a szobába zárkózva az ajtón keresztül rájuk is lőttek, így egyértelművé vált: annak, ami zajlik, a fele se tréfa. Közben még egy lány meg tudott lépni, így tizennégy túsz rekedt az akkor már bútorokkal eltorlaszolt ajtajú 14-es szobában.

Szüleiket semmibe vették

Miután a fiúk a helyszínre érkező rendőrkapitánynak két lány kivégzésével fenyegetőztek, a belügyi vezetők Biszku Béla személyes közbenjárására szükségállapotot rendeltek el a városban, és magukhoz rendelték az ügyet. A testvérek eközben egy lefüggönyözött autóbuszt követeltek maguknak két sofőrrel és további fegyverekkel, hogy a budapesti reptérre hajtsanak a túszokkal, akiket szabadon engedtek volna, miután felszállhatnak egy Ausztriába vagy más nyugati országba induló repülőre.

Az útjukhoz egymillió amerikai dollárt, százezer nyugat-német márkát és négyszázezer svájci frankot követeltek egy olyan – Kádár János által is aláírt – papírral, amely szerint az államvezetés önként adta át nekik a pénzt.

A követeléseik teljesítésére többszöri módosítás után január 12. pénteket jelölték meg határidőnek, ám a hatóságok korántsem a követelések teljesítését, hanem előbb a túszejtők jobb belátásra bírását, majd, miután ez nem jött össze, legalább az egyikük kiiktatását kezdték előkészíteni. Mesterlövészeket is rendeltek Balassagyarmatra, akik a szemközti épületekben foglalták el állásaikat. A belügy ezzel együtt tanácstalan volt, reális terv nem született a túszok kiszabadítására és a patthelyzet feloldására. Az sem segített, hogy a fiúk szülei a helyszínre mentek – a fivérek még dr. Samu István pszichiáterrel is előbb voltak hajlandók tárgyalni, mint velük, igaz, az orvos is csak a szobáig jutott, megoldásig nem.

Összekuszálódott viszonyok odabent

A központi pártvezetés szigorú hírzárlat alatt tartotta (volna) az eseményeket, ám azok szájról szájra terjedtek, a város lakóit felháborította, ami történik. A szobában lévők hol éheztek-szomjaztak, hol – mivel a fiúk már a mosdóba sem engedték ki a lányokat, mivel a hatóság a folyosón készenlétben állt – vödörbe, illetve az ablakon kifelé végezték el a dolgukat. Ha valaki el tudott aludni, felébresztették, térdepeltették, vagy matrac nélküli ágysodronyra fektették. A fivérek fizikai erőszakot nem követtek el a lányok sérelmére, akik Lászlóval közvetlenebb viszonyba kerültek, mert ő a bátyjánál megértőbbnek tűnt. Próbálták újra és újra a maguk oldalára állítani, ám nem volt hajlandó „elárulni” a testvérét.

A szobában a hangulat időnként abszurd fordulatokat vett: volt, hogy még nevetni is tudtak kínjukban az áldozatok, volt, hogy beszélgettek fogvatartóikkal, vagy valamelyik lány közelebb került Lászlóhoz.

Egy másik lány állítólag András szerelme volt, de korábban visszautasította, egyes feltételezések szerint ezért is épp ezt a kollégiumot szemelte ki az idősebb Pintye fivér a terve végrehajtásához.

A hatóságnál időközben szovjet javaslatra felvetődött, hogy altatógázt szivárogtassanak a helyiségbe, de ezt végül elvetették, mert féltek, ha nem jól sül el az akció, lövöldözésbe vagy tragédiába torkollik. Lehallgatókészüléket viszont sikerült a szobába juttatni, így a rendőrök hallották, mi történik odabent. Január 9-én egy lány nem bírta tovább, és kiugrott az ablakon, csonttörésekkel szállították kórházba. László az ajtón keresztül vagy a folyosóra kilépve tárgyalt a hatóságokkal, de a követeléseikből ő sem engedett. Eközben a Pintye házaspárt – a kialakult lincshangulat elől – kimenekítették a városból.

Kép

Balassagyarmat központja 1974-ben − Forrás: Fortepan/UVATERV

Végkifejlet és büntetések

Január 11-én a túszejtők kiengedtek vízért egy lányt, akinek sikerült kereket oldania, így a túszok száma tizenkettőre csökkent. László egy meggondolatlan pillanatban négy lövést adott le a szemközti tanácsháza épületére, de senki sem sérült meg. Január 12-én őt ismét kihívták a folyosóra tárgyalni, miközben Andrást egy teherautó hangos beindításával csalták volna az ablakhoz, hogy lelőhessék. A kísérlet ekkor még kudarcba fulladt, később azonban András – különösebb indok nélkül – egyszer csak az ablakhoz lépett. Ekkor a mesterlövészek három találattal – a jobb kezén, a hasa jobb oldalán és a mellkasán – leterítették. A lányok elindultak kifelé a szobából, és Lászlót a folyosón letartóztatták.

A sértettek alultáplált, kiszáradt állapotban, emésztési, idegrendszeri problémákkal kerültek kórházba. Volt, aki sosem beszélt a történtekről, más Hatala Csenge írónak évtizedekkel később megnyílt, így születhetett meg a Hírzárlat című kötet. Az állampárt nyilván próbálta bagatellizálni az eseményt, mivel az a Pintye szülők beosztása és a hatóságok hosszas tehetetlensége miatt kínos volt nekik.

Az áldozatokkal sem bántak empatikusan, kihallgatásuk során is nyomást gyakoroltak rájuk, hogy az elvárt vallomást (ne) tegyék meg, sőt egyesek a lányokat is hibáztatták a történtekért.

András a helyszínen azonnal életét vesztette, Lászlót pedig a bíróság 15 év börtönbüntetésre ítélte. További négy fiatalt, a túszejtők barátait, akik előzetesen tudtak a tervről, de nem akartak részt venni a végrehajtásában, már a túszdráma alatt letartóztatták, 8 hónap és 4 év közötti szabadságvesztésre ítélték. Az ítéletek 1973. május 7-én emelkedtek jogerőre.

Karriermánia, szeretethiány

Idősebb Pintye Andrásról a Hírzárlat című könyvből megtudjuk, hogy a karrierje építése és a pohár gyakori emelgetése mellett kevés ideje jutott a gyereknevelésre. Fiait a fegyverek használatára azért megtanította. Úgy kerülhetett párttitkári pozícióba, hogy az 1940-es évek végétől a magyar tisztikar lecserélődött, az addigi tisztek helyére többnyire szegény sorból származó, iskolázatlan fiatalokat válogattak, hogy a szovjet igényeknek is megfelelő pártembereket faragjanak belőlük. András is cselédsorból került a kommunista pártba, miután elvégezte a Sztálin Politikai Akadémiát, majd kitüntetéseket kapott, továbbtanult, csak hétvégente tartózkodott otthon, gyerekeit alig látta. Felesége számára is fontos volt a hatalom és a karrier, ő is a járási pártbizottságnak dolgozott.

Egyik legjobb barátja szerint ifjabb Andrásnak mindig fájt, hogy hiába várta a szülői szeretetet, nem foglalkoztak vele, a szülei csak anyagilag támogatták.

Állítólag szavajárása volt, ha az apja szóba került, hogy „B­­­­­­­… meg a száz forintját, nekem nem a pénz kell”. Egy másik ismerős szerint a Pintye fiúk szabadon és rendszertelenül éltek, András gyakran összetűzött másokkal, szeretett feltűnést kelteni. Lobbanékony volt, öntörvényű és érzéketlen, nem érdekelte a jövő. Az iskola világát ellenségesnek érzékelte, majd a munka világát is idegennek érezte, ezért gyakorta kereste a balhét. Egy kiránduláson értékes könyveket lopott el a Pannonhalmi Apátság könyvtárából, egyszer pedig betört a szomszédaihoz, és háromezer forintot zsákmányolt. A balhékból azonban az apja mindig kimentette, pedig ha nem tette volna, nem történik meg a nagyobb tragédia.

Katona helyett bandita

A túszejtésre azért került sor, mert apja megelégelte András magatartását, és elintézte, hogy 1973. január 8-án bevonuljon katonának. A fiú ekkor döntötte el, hogy Nyugatra disszidál, vagy inkább meghal, csak ne kelljen az elvárások szerint élnie. Kint is bűnözésre készült, további túszejtésekkel tervezett pénzt keresni, illetve apjától szerzett államtitkokat adott volna el a nyugati országoknak.

László nem értett egyet bátyja viselkedésével, nem akart rá hasonlítani, de kiállt mellette. Őt barátai mókamesterként tartották számon, szerepjátszási hajlammal. Vitázni is szoktak vele, mert sokat olvasott, tájékozódott a világ dolgairól, ám igazának ellenkezőjéről meggyőzni nemigen lehetett.

„Apámnak emlegettük, hogy ha nyugaton olyan rossz az élet, akkor miért nem onnan szöknek ide? Nem tetszett neki” – emlékezett vissza ő maga arra, hogy gyakran családon belül sem értettek egyet.

Végül a két testvér olyan bűncselekményt követett el, amilyenre sem addig, sem azóta nem volt példa Magyarországon. A balassagyarmati túszdrámát akkoriban banditizmusként értelmezték, hiszen a terrorizmus ismeretlen fogalom volt Magyarországon, büntetőjogi kategóriaként sem létezett.

Nem tér vissza a hullámok közé

László börtönéveit kimagasló munkavégzés és tanulmányi eredmények, kifogástalan magatartás jellemezte, lényegében példaképpé vált a többi elítélt előtt. Szakmunkás bizonyítványt szerzett, majd befejezte a gimnáziumot. 11 év és 3 hónap után, 1984-ben feltételesen szabadult, gépszerelőként dolgozott, majd autószerelőknek végzett szervizelést. Testvére sokáig ismeretlen helyen lévő hamvait Hatala Csenge kutatta fel és juttatta el hozzá. Az elszánt írónak sem volt könnyű megtalálnia, mert nevet változtatva családot alapított, és jelenleg is az ország másik felében él, Balassagyarmatra sosem tért vissza.

„Azt mondták, nem mehetek vissza oda, s a régi ismerősök közül senkivel nem tarthatok kapcsolatot… De gyakran gondoltam [Gyarmatra], hiszen ott nőttem fel. Érdeklődtem, de soha nem mentem vissza…

[Ez nekem olyan, mint amikor] valaki áll a tenger partján, nézi, ahogy hullámzik a tenger, és azt mondja: »de jó lenne a hullámok között lenni«, mégsem megy be a vízbe.

Az embernek sok minden eszébe jut, mégsem teszi meg… Nincs meg a bátorságom, hogy odamenjek. A szívem megállna” – vallja a Hírzárlat című könyvben, amely részletesen, hitelesen és izgalmasan meséli el a bő fél évszázada történt túszdráma történetét és hátterét a jelenlévők elmondásai alapján.