„A közösségben való cselekvés mindig erősebb, élménydúsabb” – így ragyognak a Nemzetiben az Egri csillagok

Lujza, te még alig múlhattál húszéves, biztosan te is kötelező olvasmány formájában találkoztál először az Egri csillagokkal. Milyen élmény volt?

B.L.L.: Tízévesen igen nehezen birkóztam meg a rendkívül aprólékosan megírt csatajelenetekkel, amelyek akkor még nem is voltak számomra izgalmasak. A romantikája viszont mélyen megragadt bennem, egy jelenet kifejezetten élesen gyerekkoromból, amit el is játszhatok az előadásban. Amikor Vicuskát a fiúk megszöktetik a kis János Zsigmond dadájának a szerepéből, nagy kockázatot vállal a lány a szökéssel, félő, hogy így nem lesz női jövője. Gergő megnyugtatja, hogy elég feltekintenünk az égre, és azt mondanunk, hogy „Istenünk, Atyánk, egymást házastársnak választjuk, és akkor mi, Évám, Isten szemében házastársak vagyunk.” 

Ennyire egyszerű a hit és a közvetlen kapcsolódás, a forró drót Istennel, ahol az alkonyodó ég maga a templom…

B.N.: Hétköznap persze nem rohangálhatok kivont karddal a tereken, előadáson viszont kiélem magam, élvezem, hogy hadonászhatok vele… Ha Lujzinak az ég alatti esküvő volt a szíve vágya, akkor természetesen csatlakozom hozzá. 

Gondoltatok arra, hogy a regény alapvetően elég akciódús műfaj, és hogyan fogjátok ezt színpadra vinni? Az olvasópróbán volt egy segítő, aki időnként bemondta, hogy „puff” és „bumm” meg „jaj nekem”? Elég ritka, hogy egy színpadi mű nem alapvetően dialógusokra épül, hanem a központi motívuma egy zajló ostrom. A vár megtámadása nyilván szimbolikus is, hiszen az egri küzdelem egész Magyarország közös harcát magába foglalja, sok akcióval, történéssel, látványos színpadi elemekkel.

B.L.L.: Barta Ágitól vettem át a szerepet, akivel még gimnazistaként láttam az előadást. Emlékszem, sokat fantáziáltunk az osztálytársaimmal rajta, hogy milyenek lesznek a csatajelenetek. Vidnyánszky csatajelenetei úgy történnek, hogy egy hatalmas fallal, erővel feszülnek össze a szereplők és a mondatok, tekintetek, egy-egy kifejező mozdulat festi meg a cselekedeteket. Mintha ebben az atmoszférában folyton zoomolgatna a néző egy kamerával. 

Nekem az volt az élményem, hogy rengetegen mozognak a színpadon, egy kicsit nehéz befogadni a nagyságrendet, az óriási díszletet, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes állandó jelenlétét a színpadon, akik színesítik a történetet, de egy párhuzamos kultúrtörténeti tudást is képviselnek a táncaikkal. Mindez azt az érzést is keltette bennem, hogy sok a fiatal a színpadon és a nézőtéren, és a kevés hiteles, idősebb színész valamiféle stafétát ad át a szereplők között, és a szereplő-néző között is folyik ez. 

B.L.L.: Óriási lehetőséget nyújt a színház technikai háttere, Attila totális, költői színházához ez nagyon alkalmas, a hangok, a képek, a tömeg, a mozgások, a színpad irányai, azok is keltik az élményt. A tömeg egyfajta vivőerő is.

B.N.: Esztétikailag óriási ereje van ennek, de nem csak annak, hogy a színpadon mennyien vannak, hanem annak is, hogy a nézőtéren! Más a mechanizmus, más hatások jutnak el a nézőig. 

A közösségben való cselekvés mindig erősebb, élménydúsabb. 

Más, ha egy koncertteremben hallgatjuk a zenét, és más otthon, egyedül. Mindkettő értékes és fontos, de nem ugyanúgy hat. Más, ha egyedül imádkozunk otthon, vagy ha elmegyünk a templomba, és együtt imádkozunk a gyülekezettel. Kis tér, intim jelenetek máshogy hatnak, mint a monumentális, teátrális eszközök. Ennek is, annak is megvan az értéke.

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Úgy tudom, Lujza, te több művészeti ágra is fogékony vagy.

B.L.L.: Meghatározó válaszút előtt álltam gimnáziumban, hogy zenében vagy képzőművészetben menjek tovább, és ezek nem is tűntek el az életemből. Énektagozatra jártam, hegedűórákra meg balettre, és valahogy ebből az összesből érett meg az a döntés, hogy a lányközösségemmel maradok, akik mind színésznők szerettek volna lenni, és leszünk is mindannyian. Mi, lányok, fiatalok most egy közösségi élményben hatalmas örömöt élünk át, „pályán vagyunk”.

Az, hogy a színház vállalja, hogy a nemzeti eszményeinket, hőseinket, példaképeinket, hősi múltunkat, történelmünk meghatározó pillanatait továbbadja a fiataloknak, nyilvánvalóan feladata is – főleg a Nemzeti Színháznak. Azt a nyelvezetet, amelyen Tinódi beszél, vagy azt a történelmi helyzetet, ami István és Koppány konfliktusában megjelenik, vagy akár az Egri Csillagok honvédő gondolatait sem könnyű fiatalként megemészteni, befogadni… Ezeknek a nagyon komoly értékeknek az átadására milyen stratégiát találtok ki? Milyen könnyítéseket adtok a fiataloknak?

B.L.L.: Nehéz korhűen megfogni az anyagot, nagyon kell vigyázni arra, hogy ez ne egy múzeum legyen, hanem élő, szerves anyag. Sok a veszély, de Gárdonyi valóban egy nemzeti mitológiát írt meg, a kételyek és a társadalom elveszettsége a saját korszakában is megkívánta, hogy találjon magának és nekünk egy Bornemissza Gergelyt, egy követhető hőst. 

Egyszerű srác pedig Gergely, de helyes irányokat és értékrendet képvisel, és erre most is szükség van.

Jó kérdés, hogyan lehet vele elérni a fiatalokhoz. Az értékrend nem változik, a szerelem, a haza, a bátorság, a testvériség, a közösségért való felelősségvállalás, az igazság felvállalása – ezek ma is érvényes értékek. Nehéz úgy átadni őket, hogy ne tűnjünk didaktikusnak, de például a gyerekszereplők megjelenése a darabban biztosan segített az iskolás közönség figyelmének fenntartásában. Nemcsak nagy hősök voltak, hanem apró lehetséges másaik is. Rajtuk is keresztül megy a történet.

B.N.: Alapvető koncepció volt a nyelvi korhűség, kifejezetten edukatív céllal. Ez nem Gárdonyi regényének a szabad értelmezése, hanem maga a Gárdonyi által teremtett világ, amit szeretnénk megszerettetni a fiatalokkal. Inkább izgalmasnak gondolom a korhű kellékeket, a díszes öltözetet, a hajviseletet, mint elidegenítőnek. Én úgy érzem, követhető a fiatalok számára, talán először látnak ilyet. De nem először találkoznak mozaikos történetépítéssel, ami bonyolultnak tűnhet.

A darab szerkezete folyamatosan megtöri a te szereped ívét is, Nándor, neked okozott ez nehézséget?

B.N.: Végig kellett elemeznem, jegyzeteltem, mikor hány éves vagyok… Felírtam idő szerint a jeleneteket, és azt fejtettem vissza, vágtam, tördeltem… Tudatosan építettem fel, hisz fél percen belül voltam vesztes hősszerelmes, azután házas-gyerekes férfi. A romantikusabb részeknek is nagyobbnak tűnt a tétje abban a tudatban, hogy egy több százezres török sereg közeleg, ez tervszerű építkezés volt.

A filmek mostanában nagyon ráhajtottak arra, hogy mítoszokat, sőt mítoszuniverzumokat hozzanak létre kitalált hősök köré építve. Az Egri csillagokat mi, magyarok olvastuk annyian, hogy meglegyen a létszám egy valós mítosz életben tartásához.

B.L.L.: Amikor az MVM Dome-ban adtuk elő óriási szereplői és nézőszámmal a darabot, és a várvédők felesküdtek a Magyarországot szimbolizáló vár védelmére, a közönség velük mondta az esküt. Felemelő pillanat volt, több ezer ember egyszerre lett részese a történelemnek. És itt el is dőlt minden. Miénk volt.

B.N.: Én nagyon szeretem, amikor egy nagyszabású egyedi előadás jön létre egy-egy ötlet nyomán. Régóta játsszuk a darabot a színházban, de azokat az alkalmi előadásokat különösen kedvelem, amik egy nevezetes alkalomra jönnek létre, mindig van valami újdonságuk és valami külön izgalmuk. 

Az első előadásunkat hétezer kadét nézte, az különleges érzés volt, ahogy ők is felálltak és mondták az esküt, mert mi, színészek csak beszélünk a színpadon a hazaszeretetről, de az ő hazavédő szerepük az életük középpontja. 

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Mit gondoltok a pátoszról, kimehet ez egyáltalán a divatból? Bele tudjuk ma még élni magunkat a hazafiságba, vitézségbe, felemelő győzelembe?

B.L.L.: Én hiszek a kísérletező, alternatív színházban is, de szerintem a pátosznak mindig meglesz a létjogosultsága. Erre a töltésre bármilyen forma mellett szükség és igény van, ha hitelesen történik. Megkívánja néha az ember… Azt hiszem, a Nemzeti Színház ezt tudatosan vállalta. Súlyos, veretes mondatokat, történeteket, amikhez sok műfajt kell ismerni. Nekem az a jelenetem nehéz, amikor az ostrom után kifelé a nézőnek néhány patinás értékeket hordozó mondatot mondunk. Ebben a jelenetben igazából csak a fejünkben megy a mozi, nincs hozzá külön enteriőr, a saját megteremtett világomból kell kiszólnom a nézőknek. 25 évesen azzal is küzdök néha, hogy már gyerekem van a színpadon, egyik felvonásról a másikra ott terem egy Jancsika.

B.N.: Nyilván ez Vidnyánszky Attila vállalása, ő határozza meg a művészi koncepciót, de én is azt gondolom, hogy a Nemzetinek van egy ilyen feladata, nagy nemzeti ügyeket (a szó legszebb értelmében) képvisel. Sok releváns koncepció létezhet, de a Nemzetinek kell képviselnie leginkább a hazafiság értékét. Azzal, hogy megvédjük-e a hazánkat vagy sem, nem kell minden színháznak foglalkoznia. Itt a témaválasztás is számít, de a megvalósítás az igazi próbakő. Ha magas minőségű, ha értékes esztétikai színvonalat képvisel, akkor hatni fog. 

Hiányoltam a regénybeli leveses jelenetet, amikor az egri asszonyok forró gulyáslevessel öntik nyakon a létrán majdnem felérő gonosz turbánosokat.

B.L.L.: A regényben sok humoros, finomabb, zártabb jelenet is helyet kap, ami nem illik ebbe a koncepcióba, talán elvesztette volna ezekkel a darab a valóban katartikus voltát. Itt nagy jelenetek követik egymást, látványos elemek, erő, veretes gondolatok, ebben gondolkodtunk. 

Még a jelmezem is súlyos kordbársony, alsószoknyám is van, óriási fonatok a fejemen.

B.N.: Olyan nagy ívű ez a történet, hogy ha megpróbáljuk feszíteni, rövidíteni, akkor végül minden jelenete tetőpont, az egész előadás tetőpontok egymásutánja. Színészileg is nehéz ez, hiszen érzelmileg lehetetlen folyamatosan csúcspontokat játszani. Meg kellett tanulnom, hogy milyen íveket és energiákat kell felépítenem és beosztanom, hisz nagyon hasonló magasságú hegycsúcsok vannak az előadásban, és még azok fölé is el kell tudni jutni. Néha meg kell tudni nyugtatni a nézőt is, lágyabb húrokat pengetni. 

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Gondoljátok, hogy a színháznak az is lehet a missziója, hogy ne csupán igényeket elégítsen ki, hanem maga a színház alakítsa ki azokat? Lehetne egy Bornemissza Gergelyünk, aki annyira a miénk, hogy megismernénk, ha szembejönne az utcán? 

B.L.L.: A fiatalok sokan szeparáltan élnek, nem szívesen vállalnak felelősséget egy közösségért, csapatért, hazáért, inkább szétszakadást és menekülést érzékelek. A színház nehéz helyzetben van, ha közösségi megtartóerőként akar működni, de megvannak az eszközeink és a lelkesedésünk hozzá.

B.N.: Bizonyos szempontból igen, de nem marketingszövegként. Van egy teljesen világos értékállítása a regénynek, aminek hangsúlyos része, hogy a hazánkat az életünk árán is védjük. Az, hogy fontosabb a hazánk sorsa, mint a mi egyéni sorsunk, teljesen egyértelműen benne van. 

Az, hogy „Az a fő, hogy ne féljen a legény!”, a magánéletben is fontos vezérmotívum, például, hogy merjünk-e belevágni egy házvásárlásba, egy házasságba, gyerekvállalásba…

Ez épp időszerű nálatok, úgy tudom…

B.N.: Igen, két kislányt nevelünk feleségemmel, Katona Kingával. Ha az ember belegondol, hogy hogyan fog ebben helytállni, mennyire lesz jó apa, akkor azt mondom, az a fő, hogy csináljuk, ne féljünk, aztán menni fog. Az biztos, hogy szükségünk van hősökre, ez minket is megemel, bár tudatosan nem készültünk mítoszképzésre. Azt viszont meg akartuk mutatni, hogy bár kicsi nép vagyunk, de erősek, elkötelezettek, bátrak, ravaszok. Az önbecsülésünk kap muníciót a műtől.

Vagyis ez a kulcsmondat: „Az a fő, hogy ne féljen a legény!”

B.N.: Ha ezt a mondatot visszük haza, nem jöttünk hiába.

Támogatott tartalom