Elie Wiesel, a holokauszt emlékezetének őrzője

Eliézer Wiesel író, újságíró, egyetemi tanár 1928-ban született Máramarosszigeten. Az édesapjának, Slomónak fűszerkereskedése volt, és mivel művelt és bölcs ember volt, gyakran kopogtattak az ajtaján olyan emberek, akik a tanácsát szerették volna kérni. Máramarosszigeten Elie születésekor 10 ezer zsidó élt, akiknek ősei 350 évvel korábban érkeztek Erdélybe. A Wiesel család tagjai mind románul, mind magyarul beszéltek, Elie magyar iskolába járt, de otthon elsősorban a jiddist használták.

A fiú, aki a vallásnak élt

A kisfiú mélyen hívő gyermek volt, aki sokat tanulmányozta a Bibliát és a zsidó szövegmagyarázatokat. Felmenői között több híres rabbi volt, és ő maga is arra vágyott, hogy felnőttként majd a zsidó vallási tanításokat tanulmányozza és oktassa. A „Minden folyó a tengerbe siet” című önéletrajzi műve szerint az egyetlen esemény, amely megzavarta békés gyerekkorát, az volt, amikor a wiznitzi Izrael rabbi Máramarosszigetre látogatott. Elie és édesanyja elmentek a rabbihoz, hogy áldást kérjenek tőle. A rabbi a nyolcéves fiú tanulmányairól érdeklődött, majd kérte, hogy menjen ki, mert az édesanyjával szeretne beszélni. Amikor az anyja kijött, a szeme tele volt könnyekkel, és Elie sem megvigasztalni nem tudta, sem pedig kihúzni belőle, hogy mit mondott a rabbi. Az eset éveken át nyugtalanította, mert azt érezte, hogy fájdalmat okozott az anyjának. Huszonöt évvel később a nagybátyjától tudta meg, hogy a rabbi a következőt mondta az édesanyjának:

„Sára, tudd meg, hogy a fiad Izrael nagy embere lesz egykor, de ezt már egyikünk sem éli meg, ezért mondom neked most.”

Megtörtént, amit el se tudtak képzelni

Elie 11 éves volt, amikor kitört a második világháború, de ebből a város semmit nem érzett meg azon kívül, hogy lengyel zsidó menekültek érkeztek, akiket 1941-ben a magyar hatóságok kitoloncoltak, és a határon átadtak a németeknek. Wiesel életrajzi könyvében megemlékezik róla, hogy még a pályaudvarra is kimentek, hogy búcsút intsenek nekik. Nem tudhatták, hogy ezeket az embereket, több mint 20 ezer más zsidóval együtt Kamenyec-Podolszkijban lemészárolja az SS. Később egy férfi, aki túlélte a mészárlást, hazatért, hogy figyelmeztesse a zsidókat. Elie Wiesel „Az éjszaka” című művében leírja, hogy mivel nem jutottak el hozzájuk az európai zsidósággal kapcsolatos hírek, ezért senki nem akart hinni a férfinak, azt gondolták, megbolondult.

Amikor Máramarossziget újra Magyarország része lett, a Wiesel szülők örültek, mert jó emlékeik voltak az Osztrák-Magyar Monarchiáról. Egészen a németek bevonulásáig azt hitték, hogy nem fogja őket elérni a háború. A családhoz csak az angol rádió adásain keresztül jutottak el a háború hírei. 1944. március 19-én, a németek bevonulásakor minden megváltozott. A németek Máramarosszigeten is megjelentek. A zsidóknak gettóba kellett vonulni, és fel kellett varrni ruhájukra a sárga csillagot. Adolf Eichmann személyesen jelent meg Máramarosszigeten, hogy levezényelje a deportálást. A család házvezetőnője, Mária a deportálás ellőtti éjjelen bekopogtatott az ablakukon, hogy megszöktesse őket, és felajánlotta, hogy bújjanak el kis hegyi kunyhójában. Elie édesapja – nem sejtve, hová viszik őket – elutasította a menedéket. 1944. május 16-án a magyar rendőrök a Wiesel családot is vagonba terelték a többiekkel együtt, és elindították őket Auschwitz felé.

Elie Wieselt egész életében gyötörte a gondolat, hogy a magyar vidéki zsidóság megmenthető lett volna. 1944-ben ugyanis a nyugati kormányzatok már két éve tudtak a zsidók elleni népirtásról, a budapesti zsidó vezetők pedig ’44-ben már tudtak Auschwitzról.

Elie az életrajzi könyvében azt írja, ha figyelmeztették volna őket, ha küldtek volna egy rádióüzenetet, hogy senki ne szálljon vonatra, akkor a zsidók nagy része megpróbált volna elbújni, és sokan életben maradtak volna néhány hónapig, az orosz csapatok megérkezéséig. Azonban nem ez történt, hanem a történelmi Magyarország minden nagy vidéki városából vonatok indultak meg, és néhány hónap leforgása alatt a magyar vidéki zsidóság szinte teljesen megsemmisült. Amikor Elie Wieselt és édesapját elválasztották a család női tagjaitól Birkenauban, a már korábban ott raboskodó zsidók szinte mérgesen vágták a fejükhöz a kérdést: „Miért jöttetek ide?!”

Az Istenbe vetett bizalom elvesztése

A Wiesel család Birkenauba érkezése után a család nőtagjait, az édesanyát, Sárát és kishúgát, a hétéves Cipórát azonnal halálba küldték. Elie két nővérét, Hildát és Beát munkára osztották be. Elie-t egész életében kísértette az emlék, amikor elválasztották a húgától és édesanyjától: „Hogy mi maradt bennem ebből a semmi máshoz nem hasonlítható éjszakából? A veszteség, az elszakadás gyógyíthatatlan fájdalma. Anyám és húgom elmentek, és én nem búcsúztam el tőlük.”

Elie Wiesel gyakran feltette magának a kérdést, hogy vajon miért élte túl a holokausztot. A táborokban töltött idő alatt elvesztette Istenbe vetett feltétlen hitét, így később a puszta véletlennek tulajdonította a megmenekülését. Apjával még Auschwitzban is igyekeztek megtartani a vallási törvényeket és szokásokat, korán felkeltek, hogy imádkozzanak, de ezt már csak az apja kedvéért tette.

Sosem szakadt el teljesen az istenhittől, és népe vallásos hagyományaiba is visszailleszkedett, de az átélt traumák hatására gyermekkora intenzív hitét és feltétlen bizalmát elvesztette.

Életrajzi könyvében leírja, hogy végig azt gondolta, meg fog halni. Néhány héttel a megérkezésük után Bunába kerültek, amely Auschwitz egyik fő tábora volt, és itt is maradtak 1944 végig. Elie édesapja ötvenesztendős volt, a kényszermunka és az embertelen körülmények megviselték a szervezetét. 1945 januárjában a németek a közelgő orosz front miatt megkezdték Auschwitz kiürítését. Elie édesapja a kórházban volt, de féltek, hogyha maradnak, megölik őket, így a továbbállás mellett döntöttek. Slomó Wiesel végül Buchenwaldban halt meg, és halálát Elie soha nem tudta feldolgozni. A tizenhat éves fiú egyedül élte meg az amerikaiak érkezését.

A koncentrációs táborok felszabadítását követően általános jelenség volt, hogy a túlélőknek nem volt hová mennie. Sokan nem mertek hazamenni, mert azt gondolták, úgy érezték, nincs már hová hazamenni. Elie Wiesel egy olyan csoporthoz csatlakozott, amely Franciaországba ment. Ott különböző szervezetek segítették őket, vállalták a tanításukat és ellátásukat. Elie Franciaországban fedezte fel, hogy két nővére életben maradt. Egyikük hazatért Máramarosszigetre, ahol azonban a házukat korábban kifosztották, és idegenek költöztek bele.

Miért hallgatott a világ?

Elie a tanulmányai befejezése után újságírói pályára lépett, és egy jiddisnyelvű lapnak kezdett dolgozni, majd egy izraeli lap tudósítója lett. Miközben járta a világot, igyekezett olyan emberekkel találkozni, akik válaszolni tudnak a kérdéseire. Miért engedte meg Isten a holokausztot? Miért hallgatott a világ? Miért nem segítettek a szabad világ vezetői? A kérdéseire olyan válaszokat kapott, amik nem elégítették ki. A cikkek mellett folyamatosan dolgozott Az éjszakán, amelyet először jiddisül írt meg, majd franciára fordította át, és először ezen a nyelven jelent meg 1958-ban.

Kép

Elie Wiesel - Kép: Wikipedia

Elie Wiesel 1955-ben költözött az Egyesült Államokba, ott telepedett le. Termékeny írói munkássága mellett egyetemen tanított, és folytatta a cikkek írását. 1969-ben házasodott meg, feleségével, Marionnal egy fiuk született. A házaspár létrehozott egy alapítványt a holokauszt emlékeinek ébren tartása érdekében. Elie Wiesel aktívan kampányolt a háborús konfliktusok ellen és azért, hogy ne merüljön feledésbe a holokauszt, hanem tanulságul szolgáljon a jövőbeli erőszakos cselekedetek elkerülése érdekében. 1986-ban neki ítélték a Nobel-békedíjat.

Erdélyben többször járt, ám Magyarországra a holokauszt óta először csak 2009-ben látogatott el, bár korábban azt gondolta, soha nem fog ide visszatérni.

Elment a Parlamentbe, és több ezer ember előtt mondott beszédet a Hit Parkban. 2013-ban, három évvel a halála előtt, a washingtoni holokauszt-emlékmúzeumban (USHMM), amelynek alapításában ő is részt vett, beszédet intézett a fiatalokhoz, akiket arra kért, hogy azután is tartsák életben az áldozatok emlékét, miután a túlélők eltávoznak: „Mit mondjunk a fiataloknak? Ezt mondjuk nekik: ti vagytok a tanúink, mert ti túl fogtok élni minket. Ti vagytok a reménységünk. Amit teszünk, nem a múlt kedvéért tesszük, hanem a jövőért. Ti vagytok a jövőnk. (…) A ti emlékezetetek örököli a mi emlékeinket. Bennetek fognak tovább élni.”

Az idézett könyvrészletek Elie Wiesel: „Minden folyó a tengerbe siet” című művéből származnak. Esély Könyvklub Kiadó, 1996, Fordító: Péter Éva