Neked elmesélem – Az életet csak élve lehet tanulni

Vannak pillanatok, amelyekről csak utólag tudatosul bennem, mennyire csodálatosak voltak. Amikor egy ilyen fénykép kerül a kezembe, belém hasít a felismerés, milyen jó volt megélni akkor azt a tünékeny időt, ott, valakivel, akit szerettem. Nem értékeltem eléggé a csodát, vagy ha értékeltem is, nem tudtam megtartani. De talán ez az élet rendje. A boldog pillanatok röpkék, mint az eső utáni szivárvány, tovatűnnek, és helyüket átveszi az üresség.

Még őszülő fejjel sem tudom, és lehet, hogy soha nem is fogom tudni a választ: miért múlik el minden, ami szép, miért nem tudjuk megtartani a csodát? Miért kapjuk ezt a fricskát az élettől?

De már hallom is magamban mélyről feltörni a választ: azért mulandó minden, hogy tudjuk értékelni, amikor van, hogy megértsük, nincsen minden a semmi nélkül, a teljesség üresség nélkül. 

Végtelenül várt gyerek vagyok, „indigógyerek”. Szüleimnek volt előttem egy kisfia, aki tíznaposan meghalt. Nyolcéves lehettem, amikor megtudtam a történteket, ők avattak be, mindig egyenesen beszéltek velem. Megrendítettek a hallottak, de mindez semmit nem változtatott azon, amit éreztem: szeretnek engem. Úgy szeretnek, ahogy nekem jó, elfogadóan, megengedően, biztosan. Ez a tapasztalás a sejtjeimbe ivódott, átszőtte az egész lényem. Hiszem, ha valaki gyerekként megtapasztalja a „szeretnek” érzését, megkapja vele együtt az ősbizalmat és az önszeretetet is.

Első emlékeim egyike, amikor két és fél évesen kétoldali tüdőgyulladással kórházba kerültem. Akkoriban az volt a szabály, hogy a szülők csak napi fél órát jöhettek be látogatóba. Tisztán él bennem a kép: csendes, téli éjszaka van, hideg vaságyban fekszem szürkésfehér takaróba bugyolálva, egy sokágyas kórteremben. Visszafojtva sírok. Kiráz a hideg, belül égek. Lázálmom van. A nővérke hangját hallom a távolból, ami olyan, mintha anyámat hallanám. Halkan motyogom magam elé, nehogy a többi gyereket felébresszem: „Mama, gyere értem! Vigyél magaddal, ne hagyj itt!” Úgy érzem, végtelen ideje vagyok és beláthatatlan ideig maradok a kórházban egyedül, a sötétben szeretetlenül. Az elhagyatottság emlékképe ugyanúgy kísért, mint a megkérdőjelezhetetlen szeretet.

Később tudatosult bennem, hogy ez az élmény szeparációs szorongást váltott ki bennem, ami később a párkapcsolataimban is felszínre tört.

Ellentmondásos gyerek voltam, érzékenység és vadság jellemzett. Ahogyan sírtam és gyászoltam egy halott kismadár teteme fölött, úgy tudtam vérre menő önvédelemmel verekedni. Gyakran tértem haza gyerekként szakadtan, sárosan, véresen. Az otthonunkhoz közeli kórházkert kerítésén rutinosan másztam át bandatársaimmal, a kert buja növényeinek titokzatosságával és tilosságával kedvenc helyeink egyike volt. Mára ezt a belső dühöt, agressziót levetkőztem. Érzékenység, gyengédség maradt helyette és kíváncsiság – békés emberré váltam.

Szüleimmel a második kerületben, zöldövezetben éltünk, míg nagyapámék a belvárosban, a Corvin áruház mögött egy bérházban. Megéltem a két otthon közötti kontrasztot. A mi otthonunk egy zsákutca végén bújt meg a közeli erdő lágy ölelésében, ahol a lakáshoz tartozó kertben gyümölcsfák, ápolt veteményesek között szaladgáltunk. Sokszor éreztem, hogy a kert a gyerekszobám, mert bent szűkös volt a tér. Négyen éltünk egy kétszobás lakásban, amibe édesanyám lehelt életet, mindent felújított, így láttuk, hogy a minket körülvevő bútorok hogyan váltak egy új tapétától vagy festéktől szerethető, szinte exkluzív darabokká. Míg mi a madarak csiripelésére ébredtünk, nagyapámék a villamosok és kocsik fékevesztett rohanására, náluk a kristálycsillár néha megremegett a kinti zajra. Két egészen más miliő. Nagyapám szeretett bevinni a munkahelyére, a munkavédelmi kutatóintézetbe, ahol vezető beosztású közgazdász doktor volt. A tisztelet, a megbecsülés, amellyel felé fordultak, minden gesztusból érződött. Tekintélye volt.

Kép

Farnadi Péter gyerekként nagypapájával és édesanyjával - Fotók tulajdonosa: Farnadi Péter

Tizenhat évesen költöztem be hozzá a vendégszobájába, mert akkor már szorított a lét az öcsémmel közös szobában, és hívott a szabad élet. Szüleim nem voltak elragadtatva, de elfogadták a döntésem. Határozott kamasz voltam, tudtam, mit akarok. Soha nem volt bennem megfelelési kényszer, soha nem tudtam úgy élni, ahogy mások akarták.

Csak a magam szabályai szerint tudok szabadon lélegezni.

Furán hangozhat, de úgy érzem, engem nem neveltek, hanem hagyták, hogy az legyek, aki vagyok. Olyan támogató közeget biztosítottak számomra, amelyben ki tudott bontakozni a személyiségem. A szüleimet nem érdekelte, ha hazahoztam egy hármast, leültek velem tanulni, de nem azért, hogy legközelebb ötöst hozzak, számukra nem ez volt a fontos. Ők inkább azt figyelték, mi érdekel, miben vagyok ügyes. Felfigyeltek arra, hogy egész kicsi korom óta remekül boldogultam az építőkockával, a legóval, és inkább megvontak maguktól dolgokat, de megvették nekem a legújabb építőkészletet. Tízéves voltam, amikor a kezembe került apám egyik tankönyve, egy axonometriai feladatkönyv, ami mindenféle forma perspektivikus ábrázolásáról szólt. Ennek segítségével éveken keresztül házakat rajzoltam, amíg meg nem megfogalmazódott bennem: építész leszek.

Apám építőmérnök, nagyapám közgazdász volt. Felnézek erre a két, egymástól merőben eltérő férfira. Míg apám klasszikus családapatípus, aki mindig kész arra, hogy önzetlenül adjon, hogy fontosabb legyen számára a család, mint saját maga, addig nagyapám mindig magára gondolt először, rendkívül egészségtudatos, határozott világképű ember volt, aki kilencvenéves koráig minden reggel tornával indított. Nagyapám után lettem közgazdász, a szakmában mindössze hét évet dolgoztam. Ültem az irodában nyolc-tíz órákat kielégítetlen vágyakkal a szívemben. Az építészmérnöki útról apám térített le. Hagytam magam lebeszélni, de én az élet ezen félresiklásait is elfogadom, mert ami hozzám tartozik, ami én vagyok, az mindig a részem lesz.

Anélkül, hogy komolyabb tanulmányokat folytattam volna az építészetről, megterveztem a saját családi házunkat az Őrségben – ebből lett később a Hetedhét Nap Háza, amelyet tizenöt évvel ezelőtt Indiából hazaköltözve építettem a családomnak.

És ami ma lehetővé teszi számomra, hogy szabad lelkű nomádként éljek. Boldog napokat éltünk meg ebben a házban, itt nőtt fel a lányom, itt éltem először és utoljára klasszikus értelemben családi életet. Minden zuga örömökről, fájdalmakról mesél nekem. Amikor különváltunk a lányom édesanyjával, én maradtam a házban. Akkortájt nagyon erős volt bennem a mehetnék, s a sokadik egyedül töltött éj után döntöttem el: kiadom a házat, és elindulok világgá.

A Hetedhét Nap Háza az Őrségben, Galambosszegen, az erdő szomszédságában álló gerendaház. Az itt megszállóknak több ez a ház, mint egy szálláshely. Egyszer valaki azt mondta, olyan, mint egy nagy piros kikapcsoló a világ kínjából. A ház teraszán fonott fotelekben hallgathatod a békák nyáresti koncertjét, a kerti tóban hol a tükörképedet, hol az eget látod tükröződni, a fával fűtött szaunából pedig őzeket láthatsz komótosan füvet legelészni. A természet tökéletessége tárul eléd reggel, ahogy kinyitod a szemed, és kísér végig szépségével, békéjével a ház különböző pontjaiból kitekintve. Sokszor mondják, a ház és környezete gyógyít, tanít, inspirál. Minden álmunkat beleszőttük. Sok a visszajáró vendég. A házat az őrségi táj, a népi hagyományokon nyugvó organikus építészet, a természettel való egység ihlette.

Azt hiszem, szabad léleknek születni kell, és ha szerencsés vagy, megadatik, hogy kibontakoztathasd, és megérkezhess a benned lévő szabadságba. Tapasztalatom szerint csak a saját tapasztalat a valódi tudás, az elméleti tudás nem az. Az életet csak élve lehet tanulni, úgy, hogy beleveted magad a sűrűjébe, felelősséget vállalva a saját életedért, a biztonság oltárán nem áldozva fel az időd és önmagad.

De elindulni a szabadság útján mindig egy határozott döntés kérdése. Az én döntésem a lányom születésének pillanatához kötődik.

Amikor ő megérkezett az életünkbe, még Budapesten éltünk, irodában dolgoztunk presztízspozíciókban, jól kerestünk, mindenünk megvolt, ami a mai társadalmunk szerint a jólét státuszszimbóluma. De a lányom édesanyjával éreztük: nem ez az, amit szeretnénk. Nem akartuk, hogy az életünk anyagi javak hajkurászásáról szóljon, és abban is biztosak voltunk, hogy nem városi közegben szeretnénk felnevelni a lányunkat. Ki akartunk lépni a mókuskerékből, a mainstream rabszolgaélet darálójából. Tudtuk, hogy lépnünk kell, most vagy soha.

Néhány héten belül felszámoltuk, dobozokba pakoltuk budapesti egzisztenciánkat, és elindultunk Indiába, Goa tartományába a négy hónapos csecsemőnkkel. Egy halászfaluban telepedtünk le, és adtunk magunknak fél év szünetet, hogy kitaláljuk, hogyan tovább, hogyan tudjuk megalapozni az életet, amit élni vágytunk, amit a lányunknak adni akartunk. A családunk és minden ismerősünk őrültnek tartott minket, mert pont az ellenkezőjét tettük annak, amit minden más „normális” ember tesz, ha családot alapít. De hiába a hatalmas ellenszél, nem bizonytalanodtam el, lüktetett bennem az ősbizalom, hogy a helyes döntést hoztuk meg. És az élet minket igazolt…

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

A lányunk a tengerparton tanult meg járni, mezítláb. Emiatt minden létező keménytalpú cipőt utált, amit ráadtunk, pedig akkoriban még azt mondták, a gyerekeknek boltozatemelő, merev talpú cipő kell. Indiában megismertünk egy kedves német nőt, ő adta az első puha talpú cipőt Annára, amit utána le sem akart venni többé. Itt ismertük meg a gyermekhordozók nagyszerűségét és a hozzá kapcsolódó filozófiát is. Amikor hazajöttünk Indiából, bevittük a kapott puha talpú cipőcskét a faluban akkoriban működő cipőgyárba, és megkérdeztük, hogy tudnának-e nekünk ilyeneket gyártani. Így hoztuk létre az első saját vállalkozásunkat, a Liliputit.

Tizenkét évvel később, a Liliputi eladása után lakóautókat akartam építeni és ezek értékesítéséből élni, mert akkorra már bejártam Európát a saját kezűleg épített lakóautómmal. Olyan flow élményt élek át, amikor építek, hogy elkezdem reggel, és elfelejtem, hogy nem ettem, nem ittam, és rám sötétedett. A lakóautós élet tanított meg arra, hogy minél kevesebb tárggyal veszem körül magam, annál teljesebb és szabadabb életet élhetek, mert nincs, ami röghöz kötne, ami lehúzna, amit cipelnem kellene.

Negyvenöt éves vagyok, és a gondolataimban létező bakancslistámról teljesítettem szinte mindent, amire vágytam. Nem tudom, ez jó vagy rossz hír. Felvetődik a kérdés: akkor nincs miért tovább élnem? Pont ellenkezőleg. Már nincs bennem semmilyen elvárás, sóvárgás, kényszer, helyette inkább hagyom magam szabadon áramolni az élettel. Amit ad, elfogadom.

Már nem akarok irányítani, hagyom, hogy az élet irányítson engem, az események mint jelzőtáblák mutatják az utat. Nem nekünk kell elvárással viszonyulni az élethez, hanem megfigyelni, mi az élet szándéka velünk.

Nem félek az elmúlástól, sőt szerintem mindent megszépít a mulandóság. Irvin D. Yalom írja Szerelemhóhér című könyvében: „a haláltól azok félnek a legjobban, akik úgy érzik, nem éltek teljes életet.” Számomra teljesen mindegy, mi történik a halál után, hogy történik-e egyáltalán bármi is utána. Amíg itt vagyok, nekem csak a jelen létezik. A jövő csak fikció. A múlt halványodó emlékek sora, amelyek közül van, ami nagyon is, és van, ami alig számít.

A történetet Kosztin Emese írta Farnadi Péter emlékei alapján.