Neked elmesélem – „A múmiák mellett tanultam meg nem félni a haláltól”

Ötvennégy éves vagyok. Nem titkolom, nem takargatom a koromat. Most kezdtem őszülni, a ráncok még kegyesek hozzám. Nem mondom azt, amit sokan mások: „de lennék a mai bölcsességemmel húszéves!” Bár biztosan sok mindent másképp csinálnék, több tudatossággal, több belátással, de nem élném újra az életem. Szeretem azt, aki most vagyok. És ha holnap véget érne, akkor is elégedett lennék. Teljes volt az életem.

A becenevem Süni – amit a szülészorvos ragasztott rám –, mert sűrű, fekete hajjal születtem. Budapest tizenkettedik kerületében nőttem fel, egy svábhegyi villa egyik szűkös, de több mint ezer könyvnek helyet adó lakásában.

Kislánykorom óta rajongok az állatokért. Volt egy skót juhászkutyánk, aki testvér helyett testvérem, barát helyett barátom volt. Magányos, egyke kislányként rengeteg időt töltöttem vele. Már általános iskolás koromban tudtam, állatokkal akarok foglalkozni. Az állatok miatt érdekelt a biológia, az emberi tényező hidegen hagyott.

Nálunk otthon tudományról, történelemről szóltak a beszélgetések, kimondatlan elvárás volt, hogy egyetemet végezzek. Történész-muzeológus édesapám oldaláról többgenerációs doktori fokozatú, diplomás családtagot tudhatunk magunk mögött, aminek értéke apám szemében szent volt és sérthetetlen. Olyannyira, hogy bekereteztette és kitette az okleveleket a nappali falára, amelyek figyelmeztető jelekként mindennap ott lebegtek a szemem előtt, hogy tudjam, nekem mit kell elérnem.

Teherként nehezedett rám piedesztálra emelt őseim tudása. Ráadásul nem is tartottam képesnek magam arra, hogy ilyen magaslatokig eljussak.

Színes, eleven fantáziám miatt csapongtam. Az órákon figyelni és jegyzetelni sem tudtam úgy, mint egyes kortársaim. Ma ezt hibának róják fel, címkézik, de szerintem ez nem hiba, csak nem tűröm a monotonitást. Sosem voltam a tanulásban kiemelkedő, nem teljesítettem elsőosztályúan, mégis kutatóbiológus, apám vágyát teljesítve antropológus, múmiaszakértő, most tanár, valamint szafarivezető lettem.

Kép

Ildikó két gyerekkori fotón – Forrás: Szikossy Ildikó

Az ELTE Természettudományi Kar biológia–kémia szakát elvégezve felvételiztem biológus szakra, majd felvettem az antropológia kurzust. Már az alapképzésben szembesültem azzal, hogy ahhoz, hogy állatokkal foglalkozhassak, előbb kísérletezni és ebből fakadóan kínozni kell őket. Naivan úgy képzeltem, én „csak” segítem és mentem őket. Nem tetszett, hogy még az etológiában is ragadozó halat kell betenni a többi hal közé, és így figyelni a reakcióikat. Az állatélettannál pedig békát kellett dekapitálni, ami azt jelenti, hogy az élő békának levágod ollóval a fejét. Képtelen voltam rá, majdnem emiatt nem tudtam elvégezni az egyetemet. Csaltam is. Más csinálta meg helyettem.

A történeti antropológiában, ezen belül az embertanban megfogott valami. Mondhatom úgy is, hogy a Harris-féle vonalak indítottak el az antropológusi pályán. A hosszú combcsontok röntgenfelvételén halvány kis vonalak láthatók, ezek a Harris-féle vonalak, amik visszautalnak arra, hogy kora kisgyermekkorban az illetőnek hány lázas, elhúzódó, éhezéses betegsége volt.

Ez lenyűgözött: nyomozás, jelek, múlt. Akkor újra felderengett bennem a régi érzés, hogy mennyire szerettem a történeteket.

Apám történeteit, aki esténként úgy mesélt nekem, hogy beleszőtte a mesékbe az én cselekedeteimet is. Mesebeli szereplővé váltam, fontosnak és jónak éreztem magam, szájtátva figyeltem. Valahányszor ránézek itthon a tálalószekrényre, amit Kempelen szépanyám mentett meg a kitelepítéskor, vagy a fekete szulfáttal bevont ezüst cukortartóra, a kopott könyvespolcra, arra gondolok, bárcsak szóra bírhatnám a tárgyakat: meséljenek, mit láttak, mit hallottak, kik használták őket, kik ültek mellettük… A múmiáknak is a személyes történetük érdekelt, hogy kik lehettek ők, mit és hogyan élhettek meg 200 évvel ezelőtt. Rendeztünk is egy ilyen kiállítást Szóra bírt csontok címmel, ahol bemutattuk, mi mindent tudnak meg a kutatók a csontok vizsgálata által.

A Magyar Természettudományi Múzeumba kerültem, ahol eleinte régészeti ásatásokból előkerült csontokon dolgoztam, egészen addig, amíg Vácott fel nem újították a dominikánus templomot, ahol egy befalazott ajtó mögötti lépcső az altemplomba vezetett. Egy kriptába, amelynek a koporsói nem lebomlott emberi maradványokat, hanem 264 mumifikálódott holttestet őriztek. A 18. században ugyan II. József megtiltotta, de az emberek továbbra is a templomok sírkamráiba akartak temetkezni, mert azt gondolták, így közelebb lesznek Istenhez.

Így a váciak titokban továbbra is a templomok alá temették szeretteiket, nem sejtve, hogy ott a környezeti hatások következtében természetes módon mumifikálódnak a holttestek.

A kripta szellőzőkürtjein keresztülfújó gyenge, de állandó légmozgás, a huzat segítette a holttestek kiszáradását. A lebontó szervezetek is kiszáradtak, így leállt a bomlás. A mumifikálódást tovább segítette a koporsók aljára vastagon helyezett fenyőfaforgács, amely felszívta a testnedveket, és enyhe antibakteriális hatásával támogatta a folyamatot. Ez a 264 múmia a Magyar Természettudományi Múzeum tulajdonába került, és nekem több mint 27 éven át az volt a munkám, hogy ezeknek a több mint 200 évvel ezelőtt élt embereknek a mumifikálódott maradványait, történetét kutassam.

Mellettük tanultam meg nem félni a haláltól. Tudatosítottam magamban, hogy aki életet ad, halált is ad. Teljesen természetes, hogy egyszer nem leszek, és hogy bárhol, bármikor, bárkit elveszíthetek. A halál része az életemnek, tudatában vagyok az elmúlásnak, és nem gondolok arra, hogy mi lesz utána. Singer Magdolna gyászterapeuta mondta, hogy akkor tudunk teljes életet élni, ha a halál ott van a tudatunkban. Szerintem ez nagyon fontos mondat. Hogy amíg élek, abban a tudatban keljek, feküdjek, lássak, figyeljek, hogy mindent megszépít a lét tünékeny pillanatnyisága.

Az első múmia, akit vizsgáltam, egy egyéves fiúcska teste volt, aki hatodik gyermekként született egy molnár családjába. A hat gyermekből ő, Jánoska volt az egyetlen, akit be tudtunk azonosítani, ő volt a család utolsó gyermeke. A szülők mind a hat gyermeküket elvesztették. Minél többet tudtam meg róluk a halotti, keresztelési, házassági anyakönyvekből, annál közelebb éreztem őket magamhoz. Megesett, hogy úgy éreztem, nekem kell szeretnem az újszülöttet, aki sosem látta az anyját, az apácát, akinek kivágták a szívét, a császármetszésben elhunyt anyát.

Mindig azt éreztem, hogy a váci múmiák el akarták mondani a történetüket, és mi a tudomány eszközeivel segítünk nekik mesélni.

Az apácának, akinek a mellkasán egy tenyérnyi, szabályos lyuk tátongott, szinte feszegetve a kérdést: miért vágta ki valaki egy apáca szívét? A CT bizonyította, hogy minden más szerve a helyén van, ahogy az a természetes múmiáknál elvárható, de a szív helye üres. Akkoriban, mivel az orvostudomány gyerekcipőben járt, gyakran előfordult, hogy valakit tetszhalottként temettek el. Emiatt volt, aki külön kérte a végrendeletében, hogy ha halottnak nyilvánítják, akkor szúrják át vagy vágják ki a szívét, csak nehogy élve temessék el. De az apácával nem ez történt. Az ő szívét a halála után azért emelték ki, hogy szülőföldjén temessék el, hisz a teljes holttesteket hűtés hiányában akkor még nem tudták szállítani. Megdöbbentő volt az a felfedezés is, hogy már a 18. században is találtak vastagbélrákra utaló gént az egyik múmiában. Tehát nem csak a modern kor betegsége a rák, már az 1700-as években is ott volt az emberekben, csak akkor az átlagéletkor még nem volt olyan magas, hogy e betegség megnyilvánuljon.

Kép

Ildikó munka közben – Forrás: Szikossy Ildikó

Azt hittem, ez a szerelemmunka életem végéig tart majd, de tévedtem. Egy váratlan külső kényszer hatására meg kellett válnom a gyűjteménytől, a szeretett témámtól, a biztonságot jelentő munkámtól. A nihilbe léptem ki, és az élet nekem szegezte a kérdést: kinek fog kelleni egy ötvenhárom éves múmiakutató? Kilenc hónapig állástalan voltam. Számtalan álláspályázatot írtam, de még válaszra sem méltattak. A feleslegesség, a kilátástalanság és a pénztelenség érzésétől a földi pokol legmélyebb bugyrait jártam meg. Hajszál választott el a végső feladástól. Majd egy nap, hogy ne bolonduljak meg a semmittevéstől és az álláshirdetők válaszainak hiábavaló várásától, kitaláltam, hogy indítok egy Facebook-csoportot, ahová mindennap posztolok valamit. A párom tanzán származású, és itt dolgozik Magyarországon. Imádom a hazáját, így elkezdtem Tanzániáról írni a Szerelmem Tanzánia csoportba. Az országról, az emberekről, az állatokról, az életről, a gyümölcsökről, Zanzibárról. Egyre többen csatlakoztak a csoporthoz. Később voltak, akik azt mondták, olyan lebilincselően mesélek, hogy ők szeretnének elutazni Tanzániába úgy, hogy én vezetem az utat, mesélek az állatokról, az országról, az életről. Így kezdtük megszervezni az első utat a kinti rokonok segítségével, akik amúgy is szafarik szervezésével foglalkoznak.

Tizenhárom emberrel indultam először Tanzániába, és olyan fantasztikusan sikerült az út, hogy könnyek között váltunk el egymástól a végén.

Azóta rendszeresen szervezünk januárban egy, nyáron két utat Tanzániába, nem tengerparti láblógatós utakat, hanem mindig megyünk újabb és újabb helyekre, újabb érdekességeket, látványosságokat felfedezni. A szafari során óriási élmény közelről látni Afrika állatait, akik pár méterre legelésznek vagy heverésznek az autótól. A Serengeti Nemzeti Parkban luxus sátrakban lakunk, és reggel, ha kinézünk, láthatjuk, hogy egy elefánt legelészik pár méterre a sátortól, vagy hogy egy hiéna lopakodik az orrunk előtt a konyhasátor felé... A második nemzeti park, ahova ellátogatunk, a Ngorongoro kráter, amely egy több millió évvel ezelőtt kirobbant vulkán óriási, 17 kilométeres kalderája. A szafari után Zanzibár következik, ahol először az ománi szultanátus idején épült kőházak között kanyargó sikátorok labirintusával ismerkedünk meg. Mesélek a sziget és a Kőváros történetéről, megtekintjük az egymás mellett békésen megférő muszlim és katolikus templomot, Freddy Mercury szülőházát, megismerjük a rabszolgakereskedelem szomorú történetét, végül bevetődünk a bazárba, majd a gyümölcs- és fűszerpiac szín- és illatkavalkádja ejti rabul a szívünket.

Fotók: Szikossy Ildikó

És hevesen dobog az ember szíve akkor is, amikor békatalppal a lábán, búvárszemüvegben, pipával a szájában készenlétben ül a csónak szélén, és a „most!” utasításra bevetődik a türkizkék, feneketlenül mély Indiai-óceán habjaiba, hogy meglássa a vízben játszó delfineket. Már ahogy ezt mesélem, átjár az érzés: a világ szép. Ne érts félre, nem vagyok naiv, sem érzelgős. Tudom, az élet fukar, vak döntések sorozata. Mégis eldöntöttem, hogy szeretem, mert láttam, hogy a végén mégis milyen nehéz elengedni ezt a világot.

Mert mindig lesz valami, amitől nehéz megválni, amit nehéz nem látni, nem érezni többé. Nekem ilyen a madarak hangja.

Amikor elkezdtem dolgozni a Természettudományi Múzeumban, a kolléganőm megkérdezte, miért mosolygok mindig. A válasz csak úgy kicsúszott a számon: „Mert azt szeretném, hogy mindenki szeressen.” Mostanra végre eljutottam oda, hogy egyáltalán nem vágyom erre, mert ilyen nem létezik. Mégis felbecsülhetetlen érték számomra, amikor az iskolában, ahol természettudományt tanítok, ha reggelente beállok az öreg Suzukimmal, a gyerekek örömmel futnak elém, körbevesznek, mesélnek, kérdeznek. Azt hiszem, ők tudnak a legtisztábban szeretni.

A történetet Kosztin Emese írta Szikossy Ildikó emlékei alapján.