„Fontos, hogy vállaljon munkát, felelősséget, annak fejében tudunk segíteni” – A rimóci roma közösségben jártunk

„Mindjárt elérjük Hollókőt, onnan már nincs messze” – mondja Laci, miközben a fotós cuccai nagyot ugranak hátul az egyik huppanónál. Egy puha, mintás pulcsiban terpeszkedem az anyósülésen, könyökömet a peremnek támasztva bámulok ki az ablakon. Nagyot sóhajtok, élvezem, ahogy a napsugarak körbeszaladják az arcomat, miközben kanyarodunk az úton.

„Szép ez a palóc falu” – nyugtázom nemsokára elismerően, miután elhagyjuk a Rimóc táblát, majd elmegyünk a templom, a kisbolt és a vadiúj sportcsarnok mellett. „Még egy villácska is van itt. Mint egy hacienda. Eszméletlen” – mutatok ki az ablakon, azon gondolkodva, hogy jó helyen járunk-e. „Ez lesz az” – mondja Laci, miközben elfogy alólunk a betonút, és megérkezünk a telepre, amely nagyjából száz családnak ad otthont.

A házak kisebbek, öregebbek, mint az utca elején lévők, több otthonról már félig (vagy egészen) lehullott a vakolat. Hat-nyolc gyerek sétálgat az út szélén fiatal, alig felnőtt asszonyok társaságában, akik közül az egyik babakocsit tol maga előtt.

Egy kutya már messziről kiszúrja az autónkat, és vadul csaholva közelít felénk, jelezve, hogy ez nem a mi területünk. Talán minden kocsit ugyanígy megugat, de az is lehet, hogy jó érzékkel kiszúrja az idegeneket. „Pedig békével jöttünk” – mormolom az orrom alá, miközben hátrahagyjuk a mérges ebet.

„Zöld az erdő, zöld a hegy is”

Úti célunk, a rimóci Máltai Jelenlét Ház előtt férfiak és asszonyok gyülekeznek. Nagy mosollyal köszöntjük őket, és afelől érdeklődünk, merre találjuk Lórántot. „Hátul van a Főnök” – igazítanak útba, és rövidesen meg is látjuk Lórit nagy piros máltais kabátban, ahogy éppen az egyik munkásnak magyaráz valamit a földről. Int nekünk, megveregeti a másik ember vállát, majd beinvitál minket az irodájába. Berna teával és rágcsálnivalóval kínál minket. A gyönyörű, hosszú fekete hajú asszony a szomszédban lakik, a kezdetektől fogva részt vesz a munkában, és nagyon szeret itt dolgozni, látszik, hogy ért az emberek nyelvén.

Lóri elmeséli, hogy ezt az épületet a Máltai Szeretetszolgálat vásárolta meg, és nemcsak a munkatársak vannak folyamatosan jelen, hanem a hely mosási, fürdési lehetőséget is biztosít a lakók számára. Tél van, ilyenkor még kopár a táj, de tavasszal újra kizöldül a domboldal, ahol minden nap huszonegyen dolgoznak, a terményekből pedig jórészt adomány lesz. „Névre szóló parcelláink vannak” – avat be minket Lóri, felhívva a figyelmet arra, hogy ezzel a módszerrel könnyebben értik meg az emberek a felelősséget, és szerethetővé válik számukra az, amit csinálnak. Lemorzsolódás persze mindig van, de az is elmondható, hogy Rimócon mára kialakult a közfoglalkoztatottak között egy erős „mag”, amelynek tagjai odafigyelnek egymásra.

Kép

Fotó: Katona László

A versenyszférából a Máltai Szeretetszolgálathoz

A koordinátor három éve erősíti a máltaiak csapatát. Előző munkahelyén, Szécsényben ügyvezetőként dolgozott, és mivel a cég tevékenységében egyre inkább perifériára szorult a mezőgazdaság, amit Lóri annyira szeret, inkább úgy döntött, hogy vált.

Mielőtt átvette az irányítást, a mintegy félhektárnyi föld elhagyatott terület volt, azóta viszont a munkások szorgalmának köszönhetően többek között káposzta, répa, hagyma, petrezselyem, paprika, paradicsom terem rajta.

„Ezt bárki meg tudja csinálni. A cél az, hogy próbálják hozzásegíteni magukat az önfenntartáshoz. A Máltai Szeretetszolgálat egyik legfontosabb alapelve az, hogy úgy adunk, hogy közben a másik is munkát tesz bele. Amikor ide kerültünk, megkérdeztük a szegregátum lakóit, hogy megtudjuk, vajon miből adódik a legtöbb problémájuk” – magyarázza Lóri a diagnózisalapú felzárkóztatás első lépését.

Hamar kiderült, hogy Rimócon a legnagyobb problémát a foglalkoztatás, egészen pontosan annak hiánya jelenti. Az itt élők egy részének nincs általános iskolai végzettsége, ami a gyári munkánál is alapkövetelmény. A felnőttképzéssel kapcsolatban is készítettek felmérést, és az is világossá vált, hogy lenne igény a továbbtanulásra, de a szervezés hosszú, bonyodalmas és költséges folyamat, mert olyan logisztikai kérdésekre is ki kell terjednie, mint például az utaztatás. Amikor a munkája elvégzéséhez szükséges bizalomról kérdezem, Lóri megerősíti bennünk azt, amit korábban is sejtettünk: a kapcsolatépítési folyamatot nem lehet szavakkal leírni, hiszen nincs jól bevált receptje. Őt sem ismerte korábban senki, de a nyitottságának és a jó szándékának köszönhetően ma már bármelyik házba beengedik.

Vége az ebédszünetnek, egyre többen érkeznek meg a házhoz, és beszélgetésbe elegyednek egymással. A „Főnököt” tényleg elfogadják, sőt szeretik! Ez egyből szembetűnik egy hozzám hasonló kívülállónak. A mai feladat az, hogy a virágföldből szabályos kockákat készítsenek, amikbe hagymamagot vetnek majd.

„Ma már a gépek csinálnak mindent, ezért nincs munkánk”

Miközben a lányok gyúrják a földet, odalépek két szimpatikus sráchoz, hogy arról faggassam őket, milyen itt az élet. „Három gyerekem van, és már régóta itt élünk. Nem rossz a társaság. Most kezdtem csak, de azt látom, hogy nagyon együttműködő mindenki. Azelőtt az építőiparban dolgoztam, zsaluzást csináltam, de nem mindig volt munka” – magyarázza a fiatal férfi, akit a közösségben mindenki Kongónak vagy Konginak hív. Ezt a becenevet gyerekkorában adták neki, mert nagyon szeretett mászni.  

Egy idősebb férfi is csatlakozik a társaságunkhoz. Kornéllal és a lányával már korábban találkoztunk a hegy tetején, amikor Lóri körbevezetett minket a szegregátumban. A lelkesedése teljesen átragad rám, elönti a szívemet melegséggel, ahogy magyaráz. „Én ott laktam szemben – mutat a kopár domboldalra –, anyuék ott laktak, csak aztán befolyt a víz, el kellett költözni.

Sokan itt születtünk Rimócon valamelyik házban, én ott szemben, öt kilóval! Az öregek sajnos már mind kihaltak.

Amikor gyerek voltam, még nem voltak gépek, csak petrencék meg kaszák. Ma már a gép csinál mindent, ezért nincs munkánk… – mondja Kornél, majd visszatér a hagymaültetéshez.  

Miközben tovább kérdezgetem a férfiakat, találunk valami közöset magunkban: kiderül, hogy mind a hárman kedveljük a zenét, sőt Kongó és én énekelni is szeretünk. „Énekeljen nekünk! Szép hangja van? Na, miért rázza a fejét, szégyellős? Milyen zenéket tud? Csóré Bélát ismeri?” – kérdezi a 20 éves Peti, aki azt mondja, ez az első állása, és szeret itt lenni, mert nem rossz a munka, és a főnök is „jó fej”. „Nem ismerem Csóré Bélát, de biztos meghallgatom majd” – fogadkozom a társaságnak.

Bemegyek a házba, hogy a leüljek egy kicsit, és belekortyoljak a kedvesen kínált forró italba. Ahogy beszélgetünk, rögtön világos lesz számomra, hogy legalább olyan kíváncsiak rám, mint amennyire én rájuk. Honnan ered a nevem? Mivel foglalkozom? Találkozhattunk-e korábban? Nagy örömmel és kíváncsisággal beszélgetek velük, hallgatom őket, miközben egy kedves lánytól kapott gyümölcsös cukorkát forgatok a számban. A rimóci romungró közösség tagjai nagyon érdekes pidzsin nyelvet beszélnek, vagyis a cigány szavakat keverik a magyarral. A kedves asszonyt, aki mellettem ül, megkérem, hogy nekem is tanítson valamit, így végre megtudom például, mit jelent az, hogy „Dikh!” (Nézd!)

A jelenlétbe sok minden beletartozik

„A lényeg a folyamatos kapcsolattartás. Mi nem egy hivatal, iroda vagy ügyfélszolgálat vagyunk. Ha épp reggelizem, és valaki bejön ide, hogy baj van, mert mondjuk az ÉMÁSZ levelet küldött, akkor azt akkor és ott kell elolvasni. A munka jó alkalom arra, hogy megkérdezzem őket, hogy vannak, mi újság a gyerekekkel, vagy épp mi foglalkoztatja őket az életben. Eddig a legnagyobb változás talán a tartozások terén következett be. Sokan tartoznak, a közüzemi számlák és az áruhitelek is problémát jelentenek, sokszor fenyegetik őket végrehajtással.

Mi segítünk értelmezni a leveleket, megfogalmazni a válaszokat, a kollégánk konzultációt biztosít, és szépen elkezdték törleszteni az adósságaikat. Ez nagyon jó dolog!

De arról is örömmel számolhatok be, hogy nemrég két fiatal fiút el tudtam vinni magammal Szécsénybe aranykalászos gazda tanfolyamra, ami új esélyt adhat nekik a boldoguláshoz” – meséli Lóri, akinek saját bevallása szerint van két vesszőparipája: az egyik a gasztronómiai szegénységből való kitörés, vagyis a rendszeres, többoldalú étkezés beépítése az életükbe, a másik a dohányzással való szakítás kérdése.

A máltaiak munkatársának mindig van valami jó ötlete, tele van tervekkel, a legfontosabbakat kinyomtatja és kifüggeszti maga elé, hogy a célok szó szerint a szeme előtt lebegjenek. „Most megvásároltunk egy területet, ahová ökológiai birtokot tervezünk. Ez olyan önfenntartó hely lehetne, ahol mélymulcsos növénytermesztés zajlik, ahol nem használunk vegyszereket, és ha a zöldségfeldolgozót is sikerülne felépíteni, teljes munkaidőben tudnánk foglalkoztatni embereket” – avat be minket a tervekbe.

Amikor a Jelenlét díjról kérdezem, Lóri szerényen elmosolyodik. „Persze, ha az ember kap ilyen impulzusokat a munkahelyétől, vagy amikor egy értekezleten azt mondják, hogy jó irányba haladunk, vannak eredményeink, az tud motiváló lenni. De az is egyfajta elismerés, amikor azt látom, hogy a dolgozók szívesen jönnek ide, szeretnek itt dolgozni” – fűzi hozzá.

Kép

Fotó: Katona László

A rimóciak élete azért nem játék és mese: aki nem adja bele a szívét-lelkét a programba, az nem számíthat rugalmasságra, és bizony akad ilyen ember. „Nem lehet sokáig elnézni, ha valaki nem akar itt lenni, mert betelik a pohár.”

„Azért is fontos betartatni a fegyelmet, a munkarendet, mert itt mindenki egyforma bért kap. Nem tehetem meg, hogy mindent megengedek, mert azzal semmibe veszem azokat, akik rendesen csinálják, és ők nem ezt érdemlik” – hangsúlyozza a koordinátor.

A jelenlétbe az úgynevezett kiskert program is beletartozik, ami arról szól, hogy amit a közfoglalkoztatási programban megtanulnak az emberek, azt a saját portájuknál is tudják hasznosítani, hogy otthon is tudjanak termelni.

„Ha valakinél tíz éve nem volt fölásva a kert, vagy ahol kertről sem tudunk beszélni, csak udvarról, megkérjük, hogy ásson fel egy kis darabot, aztán megyünk segíteni a rotációs kapával, vetőmaggal, de fontos, hogy vállaljon munkát, felelősséget, és annak fejében tudunk mi segítséget nyújtani” – magyarázza Lóri.

Több falubeli is büszkén mutatja a házánál, hogy s mint lesz idén a kiskert, terveznek, mert már alig várják, hogy szebbre csinálják, mint tavaly. Mivel gondozni kell, a kert hosszabb távú elköteleződést igényel, ami nem megy mindenkinek.

A ház mellett továbbra is javában zajlanak a télvégi munkálatok, egyre szebb sorokban állnak a kis földkockák, amikből hamarosan hagymák fognak kinőni. Valaki hangosan énekelni kezdi, hogy „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”, én pedig csatlakozom a kórushoz, miközben Peti és Kongó felé sandítok, hallják-e, hogy végül mégiscsak dalra fakadtam a kedvükért.

A búcsú ideje, a viszontlátás ígérete

„Ugye jót írsz majd rólunk?” – kérdezi Fukó, akivel korábban a konyhában társalogtam a romungró és az oláh cigányok közötti kulturális különbségekről. Rámosolygok, és megveregetem a vállát. Lórival együtt a kerítésnél sorakozik fel a csapat, lelkesen integetnek, és mi is nagyon reménykedünk a viszontlátásban. Miközben kikanyarodunk a faluból, a kocsiban beírom a keresési kulcsszót, és a telefonom rövidesen ki is dobja a találatot:

„Cigányok közt élek. Ott van nekem a hazám. Ott, ahol a babámnak hangja száll” – dalolja a muzsikus. Elmosolyodom, és arra gondolok, vajon mit fognak szólni, amikor tavasszal úgy jövök vissza Rimócra, hogy a legendás Csóré Béla dalait fogom énekelni a palánták között.