„A telefont vasárnap is felveszem” – Interjú Bender Márta művészetterapeutával

– Hosszú út vezetett a jelenlegi munkájához? 
– Az Ózdon töltött gyerekkoromban misztikus világ tárult elém az édesapám vezette bábszínházon keresztül. Én is részt vehettem a bábszínház körüli munkálatokban, hamar a játék, a varázslat hatása alá kerültem. Ezen kívül rendszeresen jártam rajzszakkörre, érdekelt a képzőművészet, a színek és vonalak világa. Húszéves korom környékén szellemileg sérült gyerekekkel dolgoztam együtt egy gyerekotthonban, ahol rengeteg tudást szippantottam magamba. Minden egyes nap kihívást jelentett: hogyan töltsük el az időt értelmesen. Meggyőződésem, hogy aki kreatív, az minden helyzetben szabad marad. 

– A művészetterápia-műhely vezetőjeként hisz a művészet életünkre gyakorolt jótékony hatásában. Hogyan működik ez? 
– A pszichiátriai betegeknek a művészeti foglalkozás felszabadulást okoz, gondolkodásra készteti őket. Elkezdik azon törni a fejüket, hogy mi válthatta ki a betegségüket.

Ha van egy betegségem, erősítenem kell legbelül, hogy elfogadjam és kitaláljam, hogyan élhetek mostantól. Ha valaki nem gondolkodik ezen, mély depresszióba zuhan, és abból nagyon nehéz kijönni.

A gyógyszeres kezeléssel párhuzamosan meg kell nekik mutatni, hogyan tudnak segíteni a problémájukon. Fontos, hogy higgyenek abban, hogy ez sikerül. Hit és akarat nélkül nem megy. 
A művészetterápiában van küldetésem, és nap mint nap meggyőződhetek arról, hogy kivé válhatnak ezek az emberek. Ha van egy hely, egy közösség, ahol segíthetik, inspirálhatják egymást, akkor nem a külvilágtól távol, az otthonukba zárva kénytelenek élni. A közösségbe bekerült elveszett ember előbb-utóbb megtalálja a saját, korábban nem ismert energiáit. Ahhoz, hogy használd a belső tartalékaidat, erőidet, szükséges egy kulcs, hogy beinduljon valami, és elkezdj élni. 

– Ha úgy kerülök ide, hogy soha nem festettem, mit kezdenek velem? 
– Különböző sémák állnak a művészetterápiában a rendelkezésünkre, a feladatválasztás pedig nagyban függ a betegségtől. Nem az a lényeg, hogy te Leonardo da Vinci legyél, hanem hogy a kreativitásoddal hogyan tudod magadat, a problémádat kifejezni. A műveken keresztül ez látványosan visszaköszön. Egy-egy alkotás után közösen leülünk, és kielemezzük a munkákon megjelenő akadályt. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A pszichés betegségek kialakulásáért felelőssé tehető a mai családok törékenysége? 
– Hogyne! Vessünk egy pillantást a mai családokra. Hiányzik a kommunikáció, a problémamegbeszélés, a közös élmények megtalálása. Az a beteg, akit szerető, támogató családi közeg vesz körül, tud a családon belül létezni, a szűk közösség hasznos és értékes tagjának érezheti magát. A család és a baráti kör kiemelt feladata azt biztosítani, hogy egy beteg ember ne vesszen el! Valamikor a pszichiátriai betegeket a nagyobb városokban a társadalmi környezeten kívülre helyezték, a város szélén álltak a befogadásukra alkalmas intézmények. Mára valamicskét javult a helyzet. Minden itt alkotó ember számára igyekszem egy fészket nyújtani. Kifejezetten fontos az, hogy aki bejön ide, az úgy érezheti, itt megvan az ő kis saját helye. Reggel nyolctól délután kettő-három óráig dolgozhatnak itt, van közös reggeli és ebéd. 

– Hogyan őrizhetjük meg a pszichés egészségünket? 
– Mindig erősítheted azzal az énedet, hogy egy-egy probléma jelentkezése során nem széfbe zárod vagy szőnyeg alá söpröd, hanem szembenézel vele. Ha racionálisan nézem magamat, tudom, hogyan vagyok felépítve. Félelmeim vannak? Kinek nincsenek?! Az a kérdés: tudom-e kezelni? Itt lép be a családi háttér, hogy gyerekkoromban segítettek-e egy-egy nehézség feldolgozásában, abban tehát, hogy helyesen kezeljem a gondokat vagy sem. Ha a szembenézést választod, hatalmas baj nem érhet, habár az élet egyik napról a másikra teremthet olyan szituációt, hogy az ember összeroskad, szó szerint megbolondul. 

Viszont a probléma nem rejthető el, illetve ha elrejted, akkor sem szűnik meg. Előjön, és megnehezíti az életedet. Ugyanez történik a betegségben. Nem bújhatunk el előle. 

– Az eredmény magától értetődő? 
– Azt tekintem eredménynek, hogy például valaki hosszabb ideje jár ide, és látom, hogy jól érzi magát, az alkotásban felszabadul, jelen van. Siker, hogy valaki részt vesz a művészetterápiában, és közben visszakapja a munkáját, újra támogató tagja lehet a családnak. A lényeg, hogy ki tudjuk nyitni őket a világ felé. Ez az az időszak, amikor megpróbáljuk ezeket az embereket arról biztosítani, hogy higgyenek magukban, ne essenek kétségbe, és az átmeneti időszakban itt megtalálhatják a helyüket. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Amikor kilép innen, ezeket a feladatokat itt tudja hagyni? 
– Nem mindig sikerül. Akárhol vagyok, eszembe jut egy-egy ötlet, hogyan tudnék jobban segíteni, fejleszteni egy-egy betegen. Az ember megpróbálja elkülöníteni a munkát a magánélettől, viszont nem állok ellen, ha jön az ötlet. A telefont vasárnap is felveszem. Van olyan betegem, aki rendszeresen bejelentkezik hétvégén. Ha én ennyit tehetek egy emberért, hogy felveszem neki a telefont, miért ne tenném meg? És ott és abban a pillanatban sokkal többet segítek, mintha ő bekapna egy nyugtatót. 

– Mire a legbüszkébb? 
– Évente jelentetünk meg katalógust a pszichiátriai betegek alkotásaiból. Tudtommal nincs még egy ilyen kezdeményezés Európában. Online szintén elérhetőek az ide járók munkái. Ez egy lenyomat, ami megmarad, tanulmányozható, kiértékelhető, szerethető. Tőlük kapott, maradandó érték és ajándék. 

– Az Ön életében mit jelent a hit? 
– A lakóhelyem közelében van egy feszület, mellette kanyarodom ki, és akárhányszor ránézek, magamban mindig meghajtom a fejem. Az ember vagy tudatosítja a lelkében, hogy van egy kísérője, segítője, vagy nem, a hit nem választás kérdése. Az első és legfontosabb hit, amihez foggal-körömmel ragaszkodnék, hogy falak ide, falak oda, hiszek abban, amit csinálok, hiszem, hogy jobbíthatunk a világon, tehetünk másokért, az egészségükért, a lelki kiegyensúlyozottságuk megtalálásért. Fogadjuk el, hogy nagy krízisekből is fel tudnak állni emberek! 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>