A mindent elengedni tudást élethosszig tanuljuk
Az ősz vége lassan már télbe fordul, a nappalok egyre borongósabbak. Hamar estévé válnak a késődélutánjaink. A természet hanyatlása, álomba szenderülése közelebb visz minket a csöndhöz, az elmúláshoz. Arra emlékeztet, hogy egyszer minden elmúlik, megöregszik, véget ér. Bimbó Melinda klinikai szakpszichológussal beszélgettünk elszalasztott lehetőségekről, veszteségeink gyászolásáról, a család segítő szerepéről, valamint az öregedés elfogadásáról.
– Régebbi korokban elődeink természetközelibb módon élték meg az élet körforgását, jobban elfogadták az öregedést és a halál tényét is. Ma mintha jobban félnénk az idő előrehaladtától, a mindent elengedéstől, a haláltól.
– Nehéz más korokkal, kultúrákkal összevetni a mostanit. Sok tényező miatt más volt a halálhoz való viszony. Most ugyan egy világjárvány kellős közepén vagyunk, ennek ellenére nem szabad szem elől téveszteni, hogy az utóbbi 100–150 évben a közegészségügyi állapotok sokat javultak. Míg a korábbi évszázadok embereit gyakran életük virágjában fertőző betegségek, gyermekszülés vagy háborús események vitték el, most az átlagéletkor jóval magasabb, és a lakosság java része idős korában valamilyen krónikus betegségben hal meg. Ennek körülményei is nagyon mások, mint régen. A halál gyakran nem a szemünk előtt zajlik, hanem kórházakban. Nagyon jellemző korunkra, hogy azok az emberek, akik este végignézik, hogyan lesz a szereplőkből egy vödör hús egy akció- vagy horrorfilmben, és még jól is alszanak ezután, valószínűleg elborzadnak a gondolattól, hogy saját maguk mossák le és készítsék elő a ravatalra saját szerettüket.
Nemcsak azért, mert a másik elvesztése fáj, hanem mert a másik halálában a saját halálukkal is szembesülniük kell.
– Sokan érzik azt idősként, hogy magatehetetlenek, nincs szükség rájuk. A világ is azt sulykolja, hogy csakis a külső szépség, fiatalság, erő hozhat boldogságot.
– Az idősek között valóban sokan megélik azt, hogy már nincs szükség rájuk, vagy legalábbis jóval sűrűbb kapcsolattartást is el tudnának képzelni, mint amilyen gyakorisággal a már felnőtt gyermekeik, unokáik megkeresik őket. Az urbanizált életmód és élettempó is megágyaz a feleslegességérzésnek, a magánynak. Annak a sulykolása, hogy a boldogság titka a szépségben és a fiatalságban rejlik, elsősorban a médiából árad felénk. Azt gondolom, hogy az idősekre ez jóval kisebb befolyást gyakorol, mint a serdülőkre vagy a fiatal felnőttekre, akik még most tanulják saját magukat különböző szerepeikben, így több bennük a bizonytalanság.
– Tapasztalataid alapján melyek az idős emberek legnyomasztóbb terhei, amiket magukkal cipelnek, és amelyektől a legnehezebb szabaddá válniuk?
– Az időskor sajátja, hogy van egy többé-kevésbé lezárt életmű. Benne döntések sora, több évtizedes kapcsolatok, megoldatlan konfliktushelyzetek sokszor olyan emberekkel, akik már a sírban nyugszanak, vagy épp köszönés nélkül mennek tovább az utcán. Az elrontott dolgokat, rossz választásokat „csak” megbánni lehet, másképp csinálni már nem. Elfogyott az idő.
Sok idős ember kesereg, rágódik a korábbi elrontott döntésein.
Hogy egy személyes példát említsek, lakott a házunkban egy néni, aki mozgáskorlátozottsága folytán az utolsó éveiben már egyáltalán nem tudott kimenni az utcára. Gyakran felmentem hozzá, és a beszélgetéseink időről időre a múltba kanyarodtak vissza, az ő fiatalkorához. Úgy sírt, mint egy kisgyerek, 92 évesen is az bántotta, hogy nem ahhoz a férfihoz ment hozzá, akit szeretett, mert 19 éves fejjel nem mert ellentmondani az anyjának. Ha nem is ennyire látható módon, de jó esetben az élet alkonyával végbemegy valamiféle számvetés: hogy éltek, a fontos döntésekben mi mellett tették le a garast, akik fontosak voltak, azokkal jó volt-e a kapcsolat, maradtak-e szép közös emlékek, kaptak és adtak-e elég szeretetet, vagy éppen mennyi felesleges dologra ment el sok idő. Az elszalasztott lehetőségek is nagyon tudnak fájni. Nehéz ezekkel szembenézni, sokaknak nem is sikerül.
Sok alkoholos, nyugtatós bódulatba merülés, testi-lelki betegség vagy éppen állandó marakodás mögött húzódik meg az elrontott dolgok bevallásának és elgyászolásának a képtelensége.
– Az idő múlásával párhuzamosan romlik a fizikai állapot, állandósul a fájdalomérzet. Mennyire nyomja rá a bélyegét lelkileg és koncentráció szintjén is a hétköznapokra?
– Nagyon. Sokan küzdenek krónikus betegségekkel, nehéz ezekkel jól együtt létezni. Azoknál, akiknek az egészségében az állapotromlás egyik napról a másikra következett be, különösen drámai annak átélése, hogy ami az egyik nap még ment, másnap már nem. Például egy stroke-ot átélt embernél szörnyű kétségbeejtő, hogy korábban felelős pozícióban dolgozott, most viszont itt áll a város közepén, és nem tudja, merre kell hazamenni. Vagy egy operáció után szintén nagyon össze tud szűkülni a világ: egy kertet művelő, nagy teherbírású asszonynak az ágyról való lekászálódás lesz a kihívás. Az esetek egy részében ezeket a testi megpróbáltatásokat szorosan követik a hangulatzavarok.
Az időskor egy másik jellegzetes testi velejárója az érzékszervek működésének a romlása. Sok idős például nem hall jól. Amellett, hogy ez önmagában is kellemetlen, elszigetelődhetnek a többi embertől, családtagoktól, és ez bizalmatlanságot is hozhat magával. A szem romlása gyakran vezet oda, hogy korábban sokat olvasó vagy varrni, kötni, hímezni szerető emberek letesznek ezekről a szép és aktív hobbikról. Van, akinek a feje fáj, van, aki arra panaszkodik, hogy nincs hozzá türelme, elfárad benne. E kreatív alkotó tevékenységek helyébe gyakran meglehetősen silány minőségű tévésorozatok lépnek, sokkal passzívabb kikapcsolódást hozva. Népbetegségszámba mennek a mozgásszervi problémák is. Ezek a krónikus és fájdalmas mivoltuk mellett azért nyomasztóak, mert szintén a bezártságot, a világtól elszigetelődést hozhatják magukkal.
Az időskori testi betegségek kapcsán fontos kiemelni a család, a hozzátartozók szerepét: ne hagyják, hogy idős szerettük hosszasan megmaradjon a betegség hozta apatikusságban és bezártságban.
Érdemes figyelemmel kísérni az egészségügyi ellátásukat, és azt, hogy a testi állapothoz mérten milyen örömök, közös élmények hozhatók a mindennapokba.
– Reményvesztettnek lenni, elveszíteni életünk értelmét, mintha a lelkünk meghalna – közelebb vihet a fizikai halálhoz is?
– A válasz egyértelmű: igen. Olyannyira, hogy az egyik legjelentősebb öngyilkossági rizikótényező a reménytelenségérzés. Tudományos vizsgálatok támasztják alá, hogy az öngyilkossági kísérletek jó részében a kilátástalanság, a csapdába szorultság élménye meghatározó motívum. Természetesen a remény elvesztése ennél kevésbé radikális utakon is közelebb vihet a halálhoz: ilyen lehet egy életet veszélyeztető krónikus betegségben a küzdelem feladása vagy az az apátia, amelyben az idősek egy része szereptelenül, testi-lelki képességeit nem használva tengeti a napokat. A reményvesztettség azonban bármilyen életkorhoz kapcsolódhat, nem feltétlenül az időskor sajátja.
– Ahogy születésünktől kezdve haladunk előre az életutunkon, egyre több mindent el kell engednünk: fiatalságot, egészséget, eltávozott szeretteinket. Hogyan lehet erre alkalmassá válni? Lehet ezt tanulni?
– A valóság pontosan ez: születésünktől kezdve egész életutunkon jelen vannak az elválások, elengedések. Kiszakadunk az anyaméhből, elszakadunk az anyamelltől, osztályközösségből, származási családból, el kell engedni a saját gyerekeinket, el kell siratni a meg nem valósult terveinket, vágyainkat, a nyugdíjazással a munkahelyet, sokaknak a munkát is, és még folytathatnánk a sort.
Kivétel nélkül mindenkinek van arról tapasztalata, hogy ami egykor az övé volt, azt már nem birtokolja, és ez nagyon tud fájni. Sajnos arra már nem mindenki képes, hogy meg tudja gyászolni a veszteségét, és képes legyen a figyelmét más irányba fordítani.
Ezeket tanuljuk, de jó esetben nem az életünk alkonyán. Nehéz dolguk van azoknak a középkorú nőknek, akik a húszéves arcukat szeretnék mindenáron visszakapni, mert az arcon nemcsak a botox látszik, hanem az az elkeseredett küzdelem is, amelyben végül úgyis az idő győz. Az öregedés egy lassú folyamat, úgyhogy évtizedekig lehetőségünk van arra, hogy megpróbáljuk áttenni a fókuszt más dolgokra.
A haláltól való félelem mindannyiunkban ott lévő, nehezen kibírható érzés. Sok erőt ad a hit, ha ebben az élethelyzetben meg lehet támaszkodni az Istennel való kapcsolatban.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>