Kié az igazság? – Kettőnk megközelítése többet lefed a valóságból, mint egyikünk álláspontja

Történeteink

  A történeteknek hatalmas erejük van. Kisgyermekkorunktól kezdve számtalan történetet hallunk a szüleinktől és nagyszüleinktől, amelyekből szép lassan összerakjuk és értelmezzük a világ folyását. Már egészen pici kortól képesek vagyunk történetekben gondolkozni, aminek az oka abban keresendő, hogy mi, emberek relációkban gondolkodunk. Míg a kutyánk csupán arra képes, hogy kondicionálás segítségével megtanulja, hogy ha a kutyatápos zacskóval zörgünk, akkor enni kap, vagy ha a kezünket felfelé tartjuk, akkor azt várjuk, hogy leüljön, addig mi, emberek bármit bármivel összefüggésbe tudunk hozni. Ez a képességünk hatalmas kincs, hiszen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy együttműködjünk, problémákat oldjunk meg és fejlődjünk. Ennek eredménye az is, hogy elhisszük egy nyomtatott papírdarabról, amin almát vásárolhatunk, hogy többet ér, mint egy valódi alma, amit most azonnal megehetnénk. 

Történetekben gondolkodunk, és azokon keresztül szemléljük és értelmezzük a világot.  

A gond akkor kezdődik, amikor azt hisszük, hogy az általunk elmesélt történetek megegyeznek a valósággal. Pedig egy pillanatot ezerféleképpen elmesélhetünk. Tavaszi este van, a párunkkal borozunk a teraszon. Adhatunk szakszerű leírást a hőmérsékletről, a kertben tapasztalható látványról és a bor minőségéről, de mesélhetünk a hangulatunkról, hogy milyen jólesett a fárasztó nap után lazítani, vagy akár arról is, hogy hónapok óta ez az első közös esténk, és aggódunk a kapcsolatunk miatt. Mindegyik történet helytálló, ám csak a valóság egyetlen szeletét mutatja be. A leírásaink ugyanis nemcsak a puszta tényeket foglalják magukba, hanem mindezt átszínezik érzelmeink, vágyaink, szükségleteink és álmaink. 

Micheal White, a narratív pszichológia atyja szerint „nagyon nagyszámú történet létezik, nagyszámú mellékcselekménnyel, amelyek készen állnak arra, hogy kiválasszuk őket az élet különböző elemei közül és megírjuk. Potenciálisan mind jelen vannak, nekünk csak annyi dolgunk marad, hogy eldöntsük, melyik elemeket szigeteljük el, és kapcsoljuk össze. Ilyen értelemben minden élet több történetből áll.” Ugyanakkor mindnyájunknak vannak olyan fontos történeteink, amelyeknek bizonyos aspektusai értelmezési alappá válva, nagymértékben befolyásolják az önmagunkról, a másikról, a kapcsolatokról és a konfliktusokról alkotott véleményünket. Ezek a történetek gyakran a gyerekkorban gyökereznek, és csupán a kavargó érzésekben vagy éppen lefagyásokban ragadhatók meg. 

Vannak például, akik gyerekkorukban megélték az elhagyatottság érzését, majd ez lesz az az aspektus, amit a felnőtt történeteikben is folyamatosan észrevesznek. Mások talán azt élték meg, hogy soha nem lehetnek elég jók a szüleiknek, és a felnőttkorukban írt történetekben is folyamatosan ezt az érzést hajszolják. 

A sok eseményből és mellékszálból ugyanis azokat gyűjtjük be, amelyek a domináns történeteinkbe beleillenek. 

A narratív terapeuták szerint ugyanannak a cselekvésnek különböző jelentései lehetnek a szándéktól, a körülményektől és az értelmezési előfeltevéseinktől függően. Mindegyik perspektíva helytálló, ám minél több nézőpont megjelenésének adunk helyet, annál inkább képesek leszünk megragadni a valóság összetettségét. Valószínűleg különböző történeteket mesélünk, hiszen egyetlen narratíva sem tartalmazhat minden aspektust, de Martin Payne kifejezésével élve mindegyik „eltérő, de egyformán helytálló leírása” a valóságnak.  

Viták és igazságok  

Fiatal pár érkezik a párterápiára. Először Erik magyarázza hevesen, mi hozta ki tegnap a sodrából. Klaudia közbevág, ő másképpen élte meg az eseményeket. Aztán elhallgatnak, és várják, kinek adnak igazat a terapeuták. Észre sem veszik, hogy a két történet összeilleszthető eggyé: amit az egyik különösen fájlalt, azt a másik csak úgy, a hangsúly kedvéért vetette oda… Mindketten számontartják a maguk sebét, és mellékesnek látják szerepüket, amikor az általuk okozott seb kerül szóba. A két történet két különböző és részigazságokat abszolutizáló látásmód kapcsolatuk egyik szomorú epizódjáról.  

Amikor a kapcsolatunk nehéz helyzetbe kerül, keressük, hogy mikor kinek volt igaza. Részletesen felidézzük, hogy ki mit mondott és tett a vitában, amire nekünk „persze, hogy az volt a válaszunk, hogy…”. Szeretnénk azt hallani, hogy a másik tévedett, nekünk pedig igazunk volt. Azt gondoljuk, megnyugtatna, ha azt hallanánk, hogy mi az értékeink szerint és helyesen cselekedtünk, és a másik volt az, aki mindent rosszul csinált. Ezzel át is hárítjuk a felelősséget: ő okozta a bajt, tehát ő is felel érte. Ilyenkor azonban nem gondolunk arra, hogy mindeközben megfosztjuk magunkat az énhatékonyság és a kompetencia érzésétől, hiszen tehetetlennek és a kapcsolat és a vita áldozatának festjük le magunkat. 

Mintha a kapcsolatban az egyikünk kiszolgáltatott lenne, holott neki van igaza, a másik pedig győz, pedig nincsen igaza. Ez a kapcsolatról alkotott kép ijesztő.  

Gyakran előfordul, hogy a párok ilyen állapotban érkeznek meg a terápiás folyamatba: távolságot és ellentétet élnek meg a szerelem kezdetén szinte magától összehangolódott kapcsolatban. Amikor még nem igazad és igazam, hanem csak egyszerűen igazunk volt. Amikor el sem tudtuk volna képzelni, hogy eltérően látunk bármit, hiszen éppen akkor derült ki, mennyire azonosan látunk és értékelünk szinte mindent. Örökre elvesztett Paradicsomnak tűnik ez az álomszerűen ideális múlt. 

Pedig nem az a reális és érthető, hogy két ember egy helyzetet kétféleképpen lát? Ezt a két nézőpontot már nem kell folyton egyeztetni, hogy létrejöjjön a nagy közös látásmód, hanem a kapcsolat differenciálódást megélő szakaszában nyugodtan megengedhetjük magunknak, hogy elfogadjuk egy helyzetben a két szemszög két igazságát. Éppen ettől lehet nagyon hatékony egy pár, amikor az egyik meglátja a helyzetben a feladatot, míg a másik hangsúlyozza az érzelmi szempontokat. 

Amikor az egyik azzal törődik, ki mit érez egy helyzetben, míg a másik felhívja a figyelmet a várható következményekre. Ha megszületik ennek a kétféleségnek az elfogadása, a társak felfedezik és érvényesnek fogadják el saját erősségüket, gyenge pontjaikon pedig tudnak támaszkodni a másik erősségeire. 

Talán egyikünknek sincsen teljesen igaza, de a kettőnk megközelítése biztosan többet lefed a valóságból, mint az egyikünk kizárólagos, egy szempontú igazsága. 

Az igazságot keresve?  

Szeretnénk magunkat az igazság és a jóság bajnokának látni. Ugyanakkor időnként előfordul, hogy a cselekedeteink és a viselkedésünk nem egyeztethető össze a saját magunkról elképzelt ideális énnel vagy akár a számunkra fontos értékekkel. Ez a találkozás a saját esendőségünkkel igazán nyugtalanító érzéseket tud magával hozni. Vajon így, a hibáinkkal elfogadhatók és szerethetők vagyunk? Ez a feszítő aggodalom sokszor terel bennünket az önámítás és önigazolás útjára. Ilyenkor azért, hogy megőrizhessük a szerethetőségünk és elfogadhatóságunk érzését, elkezdünk olyan magyarázatokat találni a viselkedésünkre, amelyek elűzik az értéktelenség érzését. A pozitív énkép megőrzéséért emlékezetünk is a segítségünkre siet. Aronson kifejezésével élve, az emlékezetünk ilyenkor „önigazoló krónikásként” működik, hogy fenntarthassuk a saját magunkról és a világról kialakított képünket.  

A fentiek tükrében szinte lehetetlen megválaszolni azt a kérdést, hogy mi az igazság egy kapcsolatban történt vitában. Az, hogy mi történt, tehát hogy pontosan ki mit mondott és tett, vagy esetleg az, hogy ki mit értett meg ebből, vagy pedig az, hogy ki mit érzett közben? Magyarázza-e maradéktalanul a kapcsolatban történteket az, amit csak egyikünk értett, gondolt, tett vagy érzett? 

Nyilván érezzük, hogy nem, hiszen egymásra épülnek válaszaink. 

Előbb-utóbb rájövünk, hogy a kapcsolatban történteknek a két félnél két különböző és külön-külön teljesen valósnak érzett magyarázata van, amit próbálunk összefésülni egyetlen közös magyarázattá, de ebben mindig elakadunk. Ezt az elakadást ugyancsak ijesztő szakadéknak éljük meg.  

Úton  

Erik múltjáról kiderül, hogy még csak négyéves volt, amikor édesanyja egyedül maradt vele, és a fiú hamar megtanulta, folyton segítenie kell, ha azt akarja, hogy édesanyja ne essen kétségbe. Céltudatos, határozott felnőtt lett belőle, aki mindenért felelősséget vállalt, de cserébe szüksége volt arra, hogy rajta tarthassa a szemét minden apró részleten. Ugyanakkor folyton szorongott, hogy szerelme egyszer csak elhagyja. Klaudiának éppen ragaszkodása és talpraesettsége tetszett meg a fiúban. Úgy érezte, támaszkodhat rá, és ami számára a legfontosabb volt, bízhat benne. 

Eleinte természetesnek tűnt, hogy Erik minden döntést magának igényelt és minden részletről gondoskodni akart. Egy idő múlva azonban a lányt előléptették munkahelyén, egyre magabiztosabb lett. Szerette volna, ha férje elismeri azokat a tulajdonságait és képességeit, amelyeket korábban ő annyira csodált Erikben. Ehelyett azonban addig ismeretlen és utólag érthetetlen viták ütötték fel a fejüket egymás vezetési stílusától kezdve a kommunikáción át a döntések meghozataláig számtalan témában. 

A kapcsolatban megfogalmazható igazsághoz vezető út elején átmenetileg félre kell tennünk a saját igazságunkat. Ez azt jelenti, hogy meg kell hallgatni, sőt, meg kell hallani a másikat. Nem közbevágva, nem a már kívülről fújt paneleket azonosítva, hanem nagyon odafigyelve. De nem a mondandónk tényszintjére, mert ott mindketten torzítva látunk. 

Azt érdemes kutatni, milyen érzéseket üzen a másik: hogy egyedül érzi magát, vagy éppen fél, esetleg úgy érzi, nem elég a másiknak, vagy nem érzi szeretve magát. 

A közöttünk kialakuló viharban ugyanis ilyen érzések táplálják a vad szeleket. Ám ezek kimondása túlságosan ijesztő és fájdalmas, ezért érvek köpenyébe bújtatjuk. Bíróságosdit játszunk: a két oldal előadja érveit, és várja, hogy kiderüljön, melyiküknek volt igaza mindvégig.  

Ettől lesz aztán igazán bonyolult a helyzet, hiszen érvekről és gondolatokról vitatkozunk, miközben a vihar valójában a nehezen megfogható, háttérbe szorított érzelmek világában zajlik. Az érzések pedig egyszerűen csak léteznek, mint az eső. Kérdezi-e valaki is, hogy igaza van-e a napsütésnek, vagy logikus volt-e a zápor?  
Ha először elfogadjuk, hogy a társunk mást lát és mást hall egy helyzetben, mint mi, akkor megengedjük, hogy egy kapcsolatban két érvényes látásmód létezhet. Egy valóság két igazsággal. Csak ezután lehetséges, hogy meghalljuk és elfogadjuk a társunk érzéseit az adott helyzettel kapcsolatban. Így már tettünk egy lépést az ő érzelmi valósága felé, miközben távolodunk az abszolút és kizárólagos igazságunk érvényesítésének kényszerétől.  

Továbbhaladva az úton, elérkezhetünk egy sokszínű, de közös igazsághoz a kapcsolatunkban. Nem tudjuk előre, milyen lesz az, de azt tudjuk, hogy kölcsönösen érvényesek lesznek benne mindkettőnk érzései, és ez majd nem megbénít, hanem még inkább összekapcsol bennünket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>