Örökre anyák maradnak – Hogyan lehet túlélni, ha egy szülő legnagyobb félelme valóra válik?

Milyen kisfiú volt Áron?

Egészen különleges, ezt minden elfogultság nélkül mondom. Nagyon melegszívű volt, ugyanakkor mindig vagánynak akart látszani. Rajongott az apukájáért, rám mindig nagyon vigyázott, védelmezett. Árcsinak kivételes humora, intelligenciája, tudásvágya volt. Lakott benne egy pici öregember. Nyolcévesen már „házasságkötéseken” és „cégalapításokon” volt túl. Keresztrejtvényt fejtett, Retro Rádiót hallgatott, és odavolt a bogarakért. Előre szaladt az időben, mintha mindig is tudta volna, hogy neki csak rövid élete lesz. 

Áron nagyon hirtelen halt meg. Hogyan élted meg a gyász első időszakát?

Próbálom visszaidézni fejben, de nem emlékszem semmire. Sokkos állapotban voltam néhány hónapig. Olyan volt, mintha én is meghaltam volna. Elképesztő ürességet és üvöltő fájdalmat éreztem. Voltak olyan pillanataim, amikor azt gondoltam, mennyivel jobb és könnyebb lenne ott lenni, ahol ő van. Alapvetően erős, terhelhető ember vagyok, próbálok mindenhol helytállni és mindenkiről gondoskodni. Ezért eleinte igyekeztem mindent ugyanúgy csinálni, viszonylag hamar visszamentem dolgozni. 

Aztán eljött egy pillanat, amikor rájöttem, nem bírom ugyanazt a terhelést, mint korábban, nem tudom ugyanúgy folytatni az életemet. Meg kell húznom a határokat, és nem kell mindenkinek megfelelnem. 

Mondhatom azt a főnökeimnek, hogy nem utazom külföldre minden második héten pár napra, ahogy korábban tettem; és azt is választhatom, hogy két hétre elmegyek betegszabadságra, mert nem bírok dolgozni. A páromnak is megmondhatom, hogy nekem most nehezemre esik a gyerekeiről gondoskodni, amikor nálunk vannak. Tudtam, ha nem teszem meg ezeket a lépéseket, akkor egyre rosszabbul leszek, és összeomlok. Lehet, hogy ez önzően hangzik, de nekem a legrosszabb, muszáj a saját igényeimre figyelnem. 

Mi változott bő egy év után?

Nagy választóvonal volt Árcsi halálának egyéves fordulója. Előtte minden ünneptől, családi eseménytől féltem. Most, hogy már túl vagyok az első karácsonyon, születésnapon stb. nélküle, tudom, hogyan kell túlélni. 

Ha egyszer sikerült, bízom benne, hogy jövőre és utána is fog.

 Így egy év után is úgy érzem, ő van, azonban már más a kapcsolatom vele. Mondják is a szakemberek, ha meghal valakid, megmarad vele a viszony, csak átalakul. Nincs itt fizikai valójában, de mégis itt él a szívemben. Érzem, hogy lát és hall. Sokszor beszélek hozzá, fennhangon is, ez jó érzéssel tölt el. Ha valami nagyon fáj, vagy nehéz helyzetben vagyok, mindig hozzá fordulok, és segít. Eleinte dühös voltam és lázadtam: „Miért velünk történik ez? Miért épp én, amikor nekem csak egy gyermekem van? Miért az én fiam, aki annyira különleges kisfiú volt?”. Már elindultam azon az úton, hogy elfogadjam a sorsomat. Azt azonban, hogy neki miért ez jutott, miért csak ilyen rövid ideig élhetett, továbbra sem tudom. Remélem, egyszer ezt is megértem. 

Kik álltak és állnak melletted a mai napig? Milyen támogatást kapsz tőlük?

Az, hogy én így vagyok most, a páromnak, a testvéremnek, a barátaimnak és az ismerőseimnek köszönhető.

 Nem is tudom, mit csinálnék, ha nem lenne körülöttem ekkora védőháló. Ma több barátom van, mint Árcsi halála előtt, pedig ez épp fordítva szokott lenni. 

A gyászoló azt éli meg, hogy egy idő után mindenki eltűnik mellőle, az emberek elfordítják a fejüket, átmennek az utca túloldalára, hogy ne kelljen vele találkozni. Valaki velem is így viselkedik. Ám a közeli barátaim megmaradtak, és a történtek hatására sok ismerőssel, baráttal még mélyebb lett a kapcsolatom, még közelebb kerültünk egymáshoz. Ők mind olyan emberek, akik tudják, hogyan forduljanak hozzám, hogyan kezeljék ezt a helyzetet. A legnagyobb támaszom a párom, Endre. Óriási lelkierőről tesz tanúságot nap mint nap, fantasztikus, ahogyan támogat, pedig bármikor mondhatta volna már, hogy „Ne haragudj, nekem ez sok, nem vállalom!”, de nem teszi, kitart mellettem. Árcsi apukájával, a volt férjemmel továbbra is jó viszonyban vagyok, a fiunk örökre összeköt minket. Megbonthatatlan a kapcsolatunk, legalábbis én így gondolom. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Van-e esetleg olyan, ami nem esik annyira jól másoktól?

Az, ha úgy tesznek, mintha nem is élt volna Árcsi. Ha úgy kell egy programban, társalgásban részt vennem, hogy nem beszélünk róla, pedig ott lenne a helye. Tudom, hogy sokan kerülik a témát, mert kényelmetlen nekik, nem tudják, mit mondjanak. 

Szerencsére azonban sokan szívesen beszélnek róla, és emlékeznek rá. Több kis barátjánál kint van a képe, és őriznek tőle egy-egy játékot emlékben. 

Vannak-e olyan dolgok, szokások, amik segítenek őrizni az emlékét?

Rengeteg dolog. Otthon van egy kis emléksarka, kint vannak a fotói és a kedvenc tárgyai. Itt mindig ég a mécses. A falon is rengeteg kép van róla, és visszük mindenhova a fényképét. Miután elment, építettünk neki egy lugast, ami nagy kívánsága volt.  De nem csak tárgyak őrzik az emlékét. Rengeteget beszélünk róla otthon, hiszen mindenről ő jut eszünkbe. Mindig megtárgyaljuk, mihez mit szólt volna, ízlene-e neki az étel vagy sem, mert nála sarkalatos pont volt az evés. Ha hangyát látok, akkor is egyből rá gondolok. Nagyon szerette őket, és sokat is tudott róluk. Utolsó névnapjára hangyakirálynőt kért. Volt egy kedves szokása. Egyszer, amikor rossz napom volt, s vettem ki a kádból az esti fürdés után, azt mondtam neki, hogy ez a napom legjobb része. 

Onnantól kezdve minden este kiabált a kádból: „Anya, gyere! A nap legjobb részére!”. Mindig ez jut eszembe fürdésnél. 

Millió dolgot tudnék még mondani. Sokat álmodom vele, de az álmokban mindig az történik, hogy meg fog halni vagy már meghalt. Egyszer azt álmodtam, hogy elköszönünk egymástól, és útravalóval lát el. Hálás vagyok ezekért az álmokért, mert olyankor vele lehetek, megölelhetem, megpuszilhatom. Bár érzelmileg megvisel, és nehezek a másnapok. 

Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezted, kicsit könnyebb? Vannak-e olyan dolgok, amelyekben örömöt találsz?

Még egy év után is brutálisan nehéz. Törékenyebb lettem, sokkal könnyebben kibillenek az egyensúlyomból, de már van olyan nap, amely sírás nélkül telik el. 

Bátran vállalom, hogy annak ellenére, ami történt, ha olyan helyzetben vagyok, amelyben amúgy jól érezném magam, vagy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiket szeretek, akkor megengedem magamnak, hogy mosolyogjak, kacagjak. Tudom, hogy Árcsi is így akarná. 

Meg is ígértem neki a halálos ágyán, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy jól legyek. A sport: biciklizés, evezés, futás sokat segítenek, de a kertészkedésben és a jelenlegi házfelújításunkban is örömömet lelem. 

Sok emberben él egy kép arról, milyen a gyászoló ember, milyennek kellene lennie. Ha ettől eltér, ítélkeznek felette. Találkoztál ilyennel?

Szemtől szemben nem, de a hátam mögött lehet, hogy beszéltek arról, hogyan kellene viselkednem, öltöznöm, mit csinálhatok és mit nem gyászoló édesanyaként. Olykor én is feltettem magamnak ilyen kérdéseket: „Beülhetek-e vacsorázni a barátaimmal néhány hónappal a kisfiam halála után? Kirúzsozhatom-e a számat? Hordhatok-e színes ruhát? Megengedhetem-e magamnak, hogy elmosolyodjak, ne adj’ Isten, nevessek?”. Testvérem mondott ezekre jó választ: „Az törjön feletted pálcát, aki már átment ugyanezen, és tudja, miben vagy! Aki meg tudja, hogy min mész keresztül, az úgyse fog!”. 

Idővel rájöttem én is, van elég bajom, mit foglalkozzam azzal, mit gondolnak rólam mások? Nem érdekel, hogy megszólnak, hogy piros a szám, színes a ruhám, vagy épp nevetek.

Sokszor külsőségek alapján ítélkezünk, pedig sohasem tudhatjuk, kit milyen tragédia ért, milyen terhet cipel. 

Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik hasonló veszteséget élnek át?

Mindenképp forduljanak szakemberhez! Az elején azt gondoltam, megbirkózom egyedül a traumával, fájdalommal. Nekem senki se mondja meg, hogyan kell ezt csinálni. Főleg olyan ember ne, aki nem ment ezen keresztül, nem vesztette el a gyermekét. Aztán rájöttem, lehetetlenség ezt egyedül feldolgozni, s hamar szakemberhez fordultam. Sokat segít, hogy megfogalmazom és kimondom az érzéseimet, gondolataimat, rájövök dolgokra. 

A másik tanácsom a gyászolóknak az, hogyha vannak körülöttük olyanok, akik segíteni akarnak, akkor hagyják! 

Az az ember, aki ilyen veszteséget él meg, úgy érzi, kiszorult a világból, senki sem érti, min megy keresztül. Mint az a katona, aki borzalmas háborúból tér vissza a normál életbe, ahol boldogok az emberek, vidáman kávézgatnak és beszélgetnek. Kívülállónak érzi magát, és nem tud hozzájuk kapcsolódni, mert óriási trauma és fájdalom érte. Ilyen helyzetben a legrosszabb, amit tehetünk, hogy elszigeteljük magunkat. Ha sokszor nincs is kedvünk kimozdulni, akkor is menni kell! Sokszor én is csak utólag mondtam, jó, hogy találkoztam és beszélgettem másokkal. Ha valaki így is kíváncsi a társaságunkra, és hajlandó segíteni, akkor éljünk vele! 

Mit tapasztalsz, hogyan kezeli a modern társadalom a gyászt?

Nagyon sokan tabusítják a halált, a gyászt. Nem beszélnek róla, próbálják a gyermekeiktől is távol tartani, holott az élet velejárója. Régen az emberek gyertyát gyújtottak és imádkoztak a haldokló ágyánál, még a gyerekek is. A halál beállta után pedig felravatalozták a halottat, és virrasztottak mellette. Manapság nem otthon, hanem kórházban halnak meg az emberek, s a gyerekeket még a temetésre sem visszük el. Ezért aztán sokan felnőttként sem tudnak mit kezdeni a halállal, esetlenül állnak hozzá, nem szívesen beszélnek róla. Nagyon rossznak tartom ezt az irányt. Nem kellemes téma, de mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor találkozunk a halállal. Ezért meg kellene tanítani gyermekeinknek, hogyan álljunk hozzá, hogyan viszonyuljunk a gyászhoz, a gyászolóhoz, mit tegyünk és mondjunk ilyenkor. 

Nem kell elkerülni a gyászolót, mintha leprás lenne, hanem szabad odamenni hozzá, és mondani egy jó szót, mert minden kedves gesztus, mosoly, ölelés, együttérzés, nagyon sokat jelent nekünk. 

Hogyan látod a jövőt?

Eltelt egy év, de érzem, ez még nagyon nem a vége. Több cikket olvastam gyászfeldolgozásról, illetve interjút gyászoló szülőkkel. Mind az érintettek, mind a szakemberek azt mondják, hogy a gyermek elvesztése olyan mély nyomot hagy az ember lelkében, amely sohasem tűnik el teljesen. A fájdalom idővel enyhülhet, de nem szűnik meg teljesen, az ember megtanul együtt élni vele.  Nekem még sokat kell ezen dolgoznom, szerencsére nagyszerű szakember van ebben segítségemre. Próbálok új célokat találni az életben, mert engem azok visznek előre.