Trianon és a holokauszt egyaránt nagy traumák – A Közös Halmaz munkásságáról

– Mi volt az az általános tapasztalat, ami arra sarkalt titeket 2015-ben, hogy megalapítsátok a Közös Halmaz Alapítványt?
– Az alapítók közül mindnyájan azt tapasztaltuk, hogy nem nagyon lehet magyar közéleti kérdésekről úgy vitatkozni, hogy a vége ne sárdobálás lenne, és ne találnánk szembe magunkat minduntalan azzal, hogy a XX. század nagy történelmi traumái még mindig mennyire élénken befolyásolják a közbeszédet. Ez az általános vitaképtelenség vezetett ahhoz, hogy elkezdjünk azon gondolkodni, milyen módszerekkel lehetne ezek feldolgozását segíteni.

„Egy baráti társaságból alakult, korosztályát, kompetenciáit és világnézetét tekintve heterogén csapat dolgozik a Közös Halmaz Alapítvány céljaiért. A projektvezetés, a rendezvényszervezés és az oktatás terén kellő tapasztalattal rendelkező társaságban jól kiegészíti egymást a történészhallgató, az iparművész, a közgazdász, a politológus, a szerkesztő, a formatervező, a grafikus” – olvasható az Alapítvány honlapján.

– Hogyan viszonyul a jelen magyar társadalom a XX. század traumáihoz? Van eltérés például abban, ahogy a fiatalabb és az idősebb generáció gondolkodik ezekről?
– A XX. század, bárhonnan is nézzük, tele volt történelmi traumákkal. A beszélgetéseink során felmerülő témák közül az első világháborúban, Trianon következményeiben való érintettség nagyon erős, de ugyanígy a holokausztéban is. Míg mások az 1956-os forradalom és szabadságharc vagy épp a kommunista diktatúra kapcsán hordoznak erős érzéseket – elég, ha csak az ügynökaktákra gondolunk. Ugyanakkor – amiről ritkábban szoktunk beszélni – a csehszlovák–magyar lakosságcsere, a kitelepítések is felmerültek már, amik során egész családokat arra kényszerítettek, hogy egy-két nap alatt elhagyják az otthonaikat és egy másik országba költözzenek.

Külön kategória a rendszerváltás, amit mi szintén történelmi traumaként tartunk számon, ugyanis pozitív és negatív traumát is okozhat egy esemény.

A rendszerváltás mindkettővel szolgált, hiszen egyeseknek egy olyan közösség végét jelenthette, amit az előző rendszerben mondjuk az állam működtetett. Míg a szabadságjogok megjelenéséhez abszolút pozitív érzések kapcsolódnak. A rendszerváltás hatásait persze még nagyon nehéz vizsgálni, mert annyira közel van hozzánk, hogy gyakorlatilag még mindig együtt élünk vele.
Természetesen van eltérés ezeknek a traumáknak a megítélésében. Az idősebb generáció, amelyik személyesen átélte ezeket a nagy történelmi eseményeket, saját megéléseket is hordoz, gyakran privát, megoldásra váró traumaként is. Ezért ők értelemszerűen teljesen máshogy tekintenek ezekre a történésekre, mint a most középiskolás generáció.

A tapasztalatunk ugyanakkor az – és erről a szakirodalom is számos említést tesz –, hogy ezek a családban megélt nagy traumák bizony generációkon át öröklődnek. Nem ritka, hogy egy középiskolás gyerek nagyon határozott álláspontot képvisel egyik vagy másik történelmi trauma kapcsán, nem is tudva, hogy a családjának érintettsége beszél belőle. Vagy épp ellenkezőleg: nem bír hozzászólni a beszélgetéshez, mert otthon is tabu a téma. A foglalkozásaink legfelemelőbb pillanata, amikor a diákok érzékelik, hogy a társaik máshogy gondolkodnak, és ilyenkor képesek felülvizsgálni a saját nézőpontjukat.

Mi alapvetően ezen dolgozunk: hogy ne a szekértábor-logika legyen a döntő, és politikai elköteleződéstől, megélt traumáktól függetlenül is tudjunk párbeszédet folytatni.

– Említetted a középiskolásokat. Van egy oktatási programotok, amelynek kifejezetten ez a korosztály a célcsoportja. Hogyan kell ezt elképzelni, milyen módszerekkel érzékenyítetek?
– Főleg a tizenegyedikes, tizenkettedikes évfolyamot szoktuk megszólítani. Ennek egy nagyon fontos pillére az a köztéri installáció: ajtókon keresztül reflektáltunk egy-egy fontos történelmi traumára. Ennek az elemeit használjuk oktatási segédanyagként is az iskolákban, illetve készítettünk hozzájuk foglalkozásterveket is. Azokban az iskolákban, ahova meghívnak minket, általában másfél órás foglalkozások keretében foglalkozunk egy vagy két kiválasztott traumacsoporttal – asszociációs vagy drámajáték, vitakultúra-fejlesztő feladatok segítségével. Tapasztalataink szerint a diákok nyitottak a témára, szeretnek véleményt formálni akár ezeknek a traumáknak a kapcsán is, így hamar bevonódnak az érzékenyítést célzó párbeszédbe.

Kép

Kép: Közös Halmaz

Az a célunk és egyben reményünk is, hogy a módszer egyszer bekerülhet a középiskolai tananyagba. Sajnos a COVID-19 járvány alatt az oktatási programunk szünetel. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy a digitális távoktatás keretei nem teszik lehetővé, hogy kialakuljon az a bizalom, ami ahhoz kell, hogy egy-egy diák megossza a saját családjának történelmi traumáját.

– Melyek azok az eszközök, módszerek, amik az idősebb generációt segíthetik a különböző szemszögek megismerésében, a történelmi érzékenyítésben?
– Az oktatási pilléren túl elég sokrétű programokat szervezünk. A „Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk!” című köztéri installációnkat már említettem: a 15 ajtóból álló kiállítást már az ország számos pontján tízezrek nyitogatták, nézegették, emésztgették.
Ezekhez a kiállításokhoz szerveztünk kísérőprogramokat is. Volt már háromnapos filmfesztiválunk, ahol magyar mozgóképes alkotásokon keresztül reflektáltunk ezekre a megélésekre, illetve kerekasztal-beszélgetéseken vitattuk meg őket rendezőkkel, történészekkel. Emellett tartottunk egy történelmi trauma fókuszú slam poetry estet is. A Trianon évfordulóra is nagyon készültünk, de sajnos a programsorozat jelentős része nem valósulhatott meg a járvány okozta korlátozások miatt, így egy online kampányt szántunk neki.

– Nemrégiben zárult az 1945 családi megéléseire fókuszáló online pályázatotok is.
– Igen. Nagy örömmel tölt el bennünket, hogy a pályázatunkra 55 pályamű érkezett. Természetesen nem maradnak a fiókban, mert az a célunk, hogy 1945 eseményeit minél szélesebb látókörrel, a különböző családi megéléseken keresztül is megismertessük. Úgyhogy a történetek idővel a Facebook-oldalunkon, a honlapunkon és remélhetőleg majd a rendezvényeinken is meg fognak jelenni.

– Mik a terveitek a jövőre nézve, mit fog csinálni a Közös Halmaz öt-tíz év múlva?

– A legszívesebben azt mondanám, hogy addigra már nem is lesz szükség a Közös Halmazra, mert a munkánk eredményeképp magyar magyarral szót fog érteni, és bármilyen témáról képesek leszünk úgy beszélgetni, hogy közben nem ugrunk egymás torkának.

De még mielőtt beköszönt ez a hőn áhított Kánaán, az oktatási programot szeretnénk fejleszteni, és minél több iskolába eljutni vele. A következő lépés, hogy pedagógusokat képezhessünk, éppen azért, hogy a szemléletünk bekerülhessen a formális oktatás keretei közé is.

– Mit gondolsz, lehetséges, hogy a koronavírus-járványt is egyszer történelmi traumaként fogjuk számontartani?
– Bár nehéz a jelenlegi járványhelyzetet a XX. század világégéseihez hasonlítani, az biztos, hogy egy globális, az élet nagyon sok területét érintő eseményről van szó. Hat a gazdaságra, sokak egzisztenciális helyzetére, a korlátozásokon keresztül a privát életünkre és a mentális egészségünkre is.

A Közös Halmaz mellett pedagógusként dolgozom, végzősök osztályfőnöke vagyok, így pontosan látom, hogy milyen érzelmi bizonytalanságot okoz ennek a korosztálynak az, hogy kimaradnak az életük jelentős, egyszeri eseményei, elvesznek az utolsó, egyébként iskolában együtt töltött hónapjaik. Nem tudom megmondani, hogy történelmi traumaként fogjuk-e számontartani a járványt, és a róla folytatott párbeszéd ugyanolyan polarizált lesz-e, mint mondjuk Trianonról vagy a holokausztról. De az biztos, hogy nagyon sokak életére, lelki világára elképesztő, feldolgozásra váró hatást gyakorol.