„Társam a botox, barátom a plasztikai sebész, sose akarok megöregedni!”
Miért akarna az ember ráncos és petyhüdt lenni egy olyan korban, ahol nagy divatja van az örök ifjúság kergetésének, a plasztikai sebészetnek és a különféle szépészeti beavatkozásoknak? Miért akarna valaki hatvanévesen hatvannak kinézni, ha kinézhetne harmincnak is? Rita barátnőm sokat költ fiatalító kezelésekre, néha csak úgy „kiugrik” ebédszünetben egy kis botoxra. Szakemberrel utánajártunk, hogy milyen folyamatok játszódhatnak le egy magát rendszeresen műttető-szúrató, úgynevezett „ráncfrászos” ember lelkében, s arra is kerestük a válaszokat, hogy vajon miképp lehetne békét kötni az idő múlásával.
Rita barátnőm a negyvenes évei legelején jár. Bár nem kérkedik a szépségével, mégis megfordulnak utána a férfiak. Hosszú, hullámos szőkésbarna haját gyakran tűzi fel laza kontyba. Nem sovány, de alakját sok huszonéves megirigyelhetné, és bár nem a legutolsó divat szerint öltözködik, de mindig stílusos, elegáns és ápolt. Mindemellett pedig művelt, intelligens és jó humorú. Férjével egy kis művészeti galériát vezet itthon és Lyonban. Egyetemista korunk óta ismerjük egymást, számos szépészeti beavatkozását figyelemmel követtem már. Huszonhárom évesen töltette fel először ajkait botox-szal egy bécsi klinikán. Elkísértem, de megígértettem vele, hogy sosem csináltat magának kacsaszájat. Szerencsére állta a szavát, habár én a botoxolt ajkat is túlzásnak éreztem, de ezt nem mondtam neki. Mostanában átváltott hialuronsavas injekcióztatásra: a homlokát, a szeme alatti karikákat és a járomcsont feletti részt tölteti fel. A hialuronsav szerinte csodákat tesz, éppúgy, mint a bioszálas arckontúrozás, amely jelenleg az egyik legkíméletesebb „arcfelvarrási” technika, s azoknak ajánlott, akik nincsenek megelégedve bőrük rugalmasságával, fiatalosságával.
Márpedig Rita sosincs megelégedve a külsejével. A születésnapjait sem ünnepli.
Pár évvel ezelőtt az orrát túlságosan szélesnek találta. „Terpeszkedő krumpli” – ezt mondta rá. Kisebbet és fitosabbat szeretett volna, ezért bejelentkezett műtétre egy hazai plasztikai sebészhez. Próbáltam lebeszélni az akcióról, de ha ő egyszer a fejébe vesz valamit… A műtétet követően az orvos gipszrögzítést alkalmazott Rita orrcsontjánál, egy éjszakára pedig tamponálták az orrlyukait (engem egy rozmárra emlékeztetett), kapott orrkenőcsöt (a belső sebvonalak kezelésére), és kétféle fájdalomcsillapítót is. A szeme körüli kék foltok tíz napig vendégeskedtek az arcán, kétszer hányt is, de a két rosszullét közötti időben szorgalmasan szelfizett, vagy, ahogy ő fogalmazott: dokumentálta a gyógyulási folyamatot (majd megosztotta azt a közösségi oldalán). Azt mondta, hogy ez ilyen, ki kell bírni, és ne fárasszam már a „méltósággal megöregedni” dumával, hiszen modern korban élünk, meg különben is, egy sima homlok-botoxot már szinte minden dolgozó nő ki tud fizetni, ha négy hónapon át félretesz 10–15 ezer forintot. Amikor lekerült a kötés róla, és szemügyre vette az eredményt, őszintén boldognak tűnt. Még akkor sem szomorodott el, amikor kifizette a recepción a műtétért járó 850 ezer forintot. Hát, igen, ez nem egy „sima botox” ára volt, de neki megérte.
Bevallom, néha én is nézegetem a neten a különféle szépészeti beavatkozásokat hirdető oldalakat, mert én se vagyok már mai csirke. Igen, látom, hogy a hasam nem olyan, mint öt évvel ezelőtt, illetve, hogy a melleim és a gravitáció kezdenek egyre szorosabb barátságot kötni egymással, de én előbb költök futócipőre és edzőtermi bérletre, mint például mikrotűs rádiófrekvencia-kezelésre. Nem vagyunk egyformák, és ez talán így van jól.
A tanácsadó szakember is végigjárta saját maga elfogadásának útját
Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta szerint aki önmagát nem tudja elfogadni, az attól fél, hogy mások sem fogadják el olyannak, amilyen. „A párterápiás munkámban gyakran megfigyelem, hogy azok a férfiak és nők, akiknek komoly gondjaik vannak önmaguk elfogadásával (például azért, mert a szüleik mindig kritizálták őket gyerekként és beléjük ültették, hogy nem érnek semmit és nem viszik semmire), azok a társuk szeretetét sem tudják befogadni. A kettő tehát szorosan összefügg egymással. Aki viszont megtanul igent mondani magára, az egyszeriben azt is elhiszi, hogy mások láthatják őt szépnek, okosnak és értékesnek.
Egy önmagát gyakran műttető-szúrató egyén kétségbeesett harcot vív az idő vasfogával, hogy valami olyat mutasson, ami már igazából elmúlt.
Ha szabad személyes példát hoznom: húszéves koromban én is szembesültem azzal, hogy sosem leszek már válogatott focista. Harmincas éveimben bizonyossá vált, hogy befutott rocksztár sem lesz már belőlem. Negyvenes éveimre megmaradt a remény, hogy köztársasági elnök még lehet belőlem, hiszen erre a posztra általában (a jelenlegi kivételtől eltekintve) idősödő úriembereket szoktak megválasztani. Én ezekbe beletörődtem, elfogadtam, hogy ez van. Vannak azonban, akik csak arra koncentrálnak, hogy mik nem lehetnek már, nem pedig arra, hogy felfedezzék, milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük.”
Csak hát ott vannak az örök fiatalságot és fittséget propagáló reklámok…
Jó lenne, ha a reklámok végre felfedeznék a sármos közép- és időskorú életérzésben rejlő lehetőségeket is!
Ha az életet egy versenynek tekintjük, akkor mindenáron győzni akarunk, és minden versenyt meg akarunk nyerni. Ahogy azonban az évek telnek, rá kell döbbennünk, hogy vannak fiatalabb, gyorsabb, csinosabb, okosabb, képzettebb vagy éppen tehetősebb versenytársak. Vannak, akik mindenáron le akarják őket nyomni, de legalábbis versenyben akarnak maradni velük. Ebben visszahúzó erő a felismerés, hogy sok mindent már nem tudnak ugyanolyan sebességgel, kitartással, fizikai erővel végezni. Meg kellene békélni ezzel.
Miért ódzkodunk attól, hogy elfogadjuk az öregedést és a ráncokat?
„Egyszer egy húszas éveiben járó fiatalember azt mondta nekem, hogy retteg a házasságkötéstől, mert a nők (szerinte) negyven felett megcsúnyulnak. Éppen ekkoriban lépte át a feleségem a negyvenet, és végiggondoltam, hogy miről is beszélhet ez a fiú. A feleségem valóban máshogy nézett ki, mint húszévesen, de én ezt sehogyan sem tudtam csúnyának látni. A szarkalábak a szeme körül az én történelmemet mesélték el, mert én ott voltam, amikor azok keletkeztek. A néhány terhességi csík, ami a gyerekeink születése után a hasán maradt, a legkedvesebb számomra, mert az apává válásom élményének a bizonyítéka. A kis műtéti hege a szerelmünk jele, mert én ültem ott és fogtam a kezét, mielőtt betolták a műtőbe. És rajtam is tucatnyi lenyomata van az éveknek, ami pedig a feleségemet emlékezteti a közös történelmünkre.
Akinek van közös történelme valakivel, az tiszteli és értékeli ennek a történelemnek a jeleit. Aki állandóan resetel és „újraindít”, az szeretné a történelmet is lenullázni. Márpedig azt nem lehet.”
„Jól öregedni” – lehetséges?
A szakember szerint önmagunk elfogadása az aktuális életszakaszban egy mentális hozzáállás, egyfajta gondolkodásmód, életfilozófia. „Sokat dolgoztam azon, hogy elfogadjam és szeressem magam olyannak, amilyen vagyok, hogy ne akarjak más lenni, hanem önmagam lehetséges legjobb változatává fejlődjek. Ehhez pedig el kellett jutnom arra a felismerésre, hogy a múltam minden eleme hozzátett valamit ahhoz a férfihoz, akinek ma érzem magam. Ez más keretbe helyezi a múltam fájdalmas eseményeit, mert azoknak is szerepük volt abban, hogy én ma éppen az vagyok, aki. Ezért az állandó hibáztatás és zsörtölődés helyett inkább magamhoz ölelem ezeket a fájdalmas eseményeket, és hálás vagyok, amiért átélhettem őket. Bár kissé ráncosabb, de erősebb emberként kerülhettem ki belőlük.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>