Talán még azt sem mondhatom, hogy #metoo

Nem mondom, hogy megbántam, hiszen meghatározó élményekkel lettem gazdagabb, viszont borzasztó nagyot csalódtam. Ez volt életem első igazi, komoly munkahelye, és most reménykedem abban, hogy csak a média világa ilyen, és nem a munka teljes világa. Van elképzelésem arról, hogy a munka világában mi elfogadható és mi nem, és nem gondolom, hogy rendben van az, ha egy munkahelyi értekezleten azt mondják: karácsonyig mindenki felejtse el a családot és a barátokat, és a részmunkaidőben dolgozó kisgyerekes anyák is oldják meg a gyerekvigyázást.

Nincs az rendben, hogy a főnök napközben keresztülnéz a beosztottain, de este 8-kor azért visszajár az irodába ellenőrizni, mindenki bent van-e még.

Nincs az rendben, hogy az „új lányt” elviszik kétnapos konferenciára azért, hogy az esti buliban itassa és szórakoztassa az ügyfeleket, esetleg a potenciális ügyfeleket.

Nincs az rendben, hogy az ügynökség többi tagja egész éjjel ezt teszi, gátlások nélkül.

Nincs az rendben, hogy másnap a kollégák nem állnak szóba az „új lánnyal”, aki este ahelyett, hogy a „feladatát” végezte volna, visszament a szállodaszobájába.

Végül pedig nincs az rendben, hogy egy friss diplomás lánynak, aki csak dolgozni szeretett volna, egy ilyen eset miatt kelljen felmondania élete első munkahelyén.

Nincs bizonyítékom arra, hogy ez megtörtént, meg amúgy is különféle titoktartási szerződések kötnek. Erre talán még azt sem mondhatom, hogy #metoo. Láttam, hogy vannak emberek, akik ezeket az elvárásokat természetesnek veszik, én pedig talán hálával tartozom nekik, amiért megmutatták, hogy nem vagyok közéjük való.

Pedig tényleg szerettem volna a médiában dolgozni.