Szeretet, szégyen és haldokló angyalok

Haldokló angyalok a húspiacon

„Pataknyi vérontás is jobb egy második gyermek születésénél.” Ez a jelszó napokra az ember agyába ég, ha megnézi a One Child Nation (Egygyermekes nemzet, más fordításban: Egy család / egy gyerek országa) című kínai-amerikai dokumentumfilmet.

Ami több is, mint dokumentumfilm, hiszen egy körülbelül félórás politikai-történelmi felvezetést követően már-már bűnügyi drámába csap át, amelynek sztoriját a legkeményebb forgatókönyvíró, az élet írta.

Készítője, Nanfu Wang USA-ban élő kínai rendezőnő „csak” felvette a fonalat, és utánajárt a kínai kormány bő 35 esztendőn át erőltetett egygyermekes családpolitikája okainak, körülményeinek, következményeinek. A programnak, amely embermilliók életútját változtatta vagy épp szakította meg, még mielőtt az egyáltalán elkezdődhetett volna…

Mondhatnánk a filmre, hogy 85 percnyi tömény döbbenet, de valójában annál jóval több, mert utána még sokáig elgondolkodtat, s némiképp tán a világnézetünket is (újra) formálja. Az elején még fészkelődve kívül tudunk helyezkedni az eseményeken, míg hallgatjuk, hogy a diktatúra egykori kiszolgálói hogyan magyarázzák tetteiket, a lelkiismeretükkel küzdve, vagy épp elnyomva magukban a szembenézést a súlyos múlttal, amit a jelen tükre is kíméletlenül megmutat, ha belepillantanak. Nyilván nem véletlen, sokkal inkább szimbolikus, hogy némely interjúalanyával a rendezőnő is egy tükör elé ülve beszélget. Számára az egész utazást Amerikából a volt hazájába tulajdonképpen a kislánya születése ihlette, aki így közvetetten az alkotó múzsájává is vált.

Mi mindent tehet egy gyermek sok másik gyermekért! Akiknek egy része meg sem született, másik hányada alig valamicskét élt, a szerencsésebbek pedig már nagykorúak, ám könnyen lehet, hogy a világ egy másik szegletében élve mit sem sejtenek a valódi származásukról. Legalábbis a vér szerinti szüleikről, rokonaikról, s arról sem sejtenek semmit, hogy miként kerültek az őket felnevelő családhoz. Bár talán nem is akarják tudni az igazat. Mint kiderül, Nanfu Wang saját famíliája is tele van dermesztő történetekkel, amelyeknek mintha mindenki egyszerre volna cinkosa és áldozata.

Az 1979–2015 közötti időszakról, tehát egészen a közelmúltról beszélünk, amely Kínában a hétköznapok részévé tette a kényszersterilizációkat, a terhességmegszakításokat, a csecsemőgyilkosságokat és a gyermekkereskedelmet. Mindezt csúcsra járatott, hurráoptimista propaganda hazudta a lakosság felé természetesnek, elfogadhatónak, mi több: nemes célnak.

Sokan ma is azzal nyugtatják magukat, hogy nem volt más választásuk, hogy az éhezés elkerülése, a nemzet fennmaradása érdekében hagyták a már megszületett második gyermeküket kegyetlenül az út szélén, vagy a húspiacon egy dobozban. 

És a versenyben, vagyis az első, tehát jó eséllyel életben maradó gyermek helyéért – vagy még inkább neméért – folytatott harcban különösen meghökkentő, mennyire hevesen „szurkolt” mindenki azért, hogy fia szülessen. Aki a család nevét tovább viszi. Még az anyák is másként bántak a fiúgyermekkel, az államgépezet ilyen szintig befolyásolni tudta a legjóravalóbb polgárok gondolkodását is. Akik a filmben nem egyszer mosolyogva beszélnek erről az időszakról – igaz, nem könnyű eldönteni, hogy a nosztalgia miatt, vagy inkább a szépíthetetlent ezzel is szépítve, kínjukban, zavarukban. A rendezőnőt dicséri, hogy igen mélyre ás, nem elégszik meg félutakkal. Mégis, ahol a nyomozása már túl szenzitív családi kötelékeket érintene, mindig tudja, hol a határ. És a szemek, a tekintetek – amelyeket sok európai oly hasonlónak lát, pedig nem azok – időnként még többet is mondanak ebben a filmben, egy-egy kitartott snittben a szavaknál. Aztán van, hogy szavak is érkeznek melléjük, csak ki kell várni.

A néző szava viszont elakad egy időre a záró képsorok után. Nem is igazán tudjuk, azokat sirassuk-e, akik végül nem élhették meg a rájuk váró – sok esetben keserves – sorsot, hanem már a születésük pillanatában politikai parancsra „angyallá váltak”.

Vagy azok visszafordíthatatlan elszakadását próbáljuk inkább értelmezni ettől a megfélemlített és megvezetett társadalomtól – benne a saját szüleiktől, testvéreiktől –, akik az emberpiacról végül emberibb környezetbe (örökbefogadókhoz) kerültek. De legfőképp: mi van azokkal, akik maradtak? Akiknek abban a közegben kell a saját bűneik, gyengeségeik terhét tovább cipelniük, amely szép szóval vagy erőszakkal az életük vezérelvévé tette, hogy „pataknyi vérontás is jobb egy második gyermek születésénél”. Nanfu Wang filmje letaglóz.

Dr. Szász Adrián

Kép

Forget Me Not – Kép: BIDF

Nem marad más, csak szégyen és szeretet

A Forget Me Not (Nefelejcs) című dokumentumfilm a gyermeküket anyaotthonban titokban megszülő koreai lányokról szól. A film címe már önmagában is előrevetíti a társadalom hozzáállását a lányanyák kérdéséhez.

Mégis, hogyan kerül egy dán rendező filmje Dél-Koreába, ez az egész pedig egy budapesti fesztiválra? Ami a kérdés második felét illeti, könnyen válaszolhatunk rá: hatodik alkalommal tartják ugyanis a kreatív dokumentumfilmek seregszemléjét Budapesten. A doku már rég nem az, ami még a fejekben él a műfajról, és ami miatt részben még mindig nem tud betörni a moziforgalmazásba. A manapság szokásos egészestés dokumentumfilmek ugyanis játékfilmes elemekkel segítik az egyébként valós történeteket: így dramatizálják a valóságot. Mert a legigazabb történetek mindig a dokumentumfilmek, bármennyire is közhelynek hangzik.

Hatványozottan így van ez az idei fesztivál dán versenyfilmjével, Sun Hee Engelstoft Nefelejcs című munkája ugyanis önéletrajzi ihletésű.

Ahogy a rendező nevéből is kitűnik, egy valaha Dél-Koreában született, örökbe adott, dán családban felnövő fiatal nőről van szó, aki részben a saját anyját keresni megy vissza az ázsiai országba.

Nem találja. Ugyanakkor mindezt nyugodtan leírhatom, nincsen ebben semmi kikotyogott fordulat, hiszen a film nem erről szól. A kamera három mai fiatal lányt követ nyomon, akikben egy a közös: fiatalkorúként, házasságon kívül gyereket várnak. A jóval szigorúbb távol-keleti szabályok között ez nemcsak egzisztenciális, megélhetési kérdés, hanem felvet közösségi szempontokat is. Vajon mi a megoldás: befogadni a gyermeket, vagy örökbe adni, ahogy ez a rendezővel is történt?

Egyrészt tehát egy személyes útkeresést látunk a vásznon, belső monológgal megszakítva a történetet. A rendező évtizedek kérdéseit sűríti össze, és teszi fel képzeletben saját anyjának. Habár ez a film részben a rendező önismereti utazása, ennek megjelenítése mégsem öncélú. Igazi szándéka ugyanis az örökbeadás mögött meghúzódó érzések megmutatása a lányok sorsán keresztül.

A Nefelejcs Aeshuwonban játszódik, egy Jeju szigetén található leányanya-otthonban, ami furcsa módon koreaiul annyit jelent: „nászút”. Az intézetben megmutatkozó szerepek megdöbbentően ismerősek, ám a történések nem különösebben harmonikusak. Kapkodó, szitkozódó, kétségbeesett szülőket látunk a folyton áldozatos munkát végző igazgatónál, Im asszonynál, aki mindent megtesz azért, hogy a lehető legjobb vége legyen minden történetnek. A szülők rendszerint a fiatal apát okolják gyermekük sorsának rosszra fordulásáért. Talk-show-ba, szappanoperába illő jelenetek, fenyegetések, fogadkozások, kitagadások követik egymást. Vicces is lehetne, ha nem derékba tört vagy veszélyeztetett sorsokról lenne szó.

Mindez szerencsére csak néhány szó erejéig jelenik meg, mintegy háttérbe szorítva; sokkal inkább a főszereplő lányanyákat keresi a kamera.

Megmutatja mindenekelőtt azt a feltétlen szeretetet és várakozást, amellyel a még meg sem született gyermekhez kötődnek. Furcsa módon kavarognak az érzések ezekben a lányokban: „a családfenntartásra, gyereknevelésre még nem vagyok kész, de a gyerekem hozzám tartozik”.

A főszereplők mindezt leginkább a szülők előtt nem mondják ki, a velük közös jelenetekben nem marad más, mint a szégyen és a könnyek. Gyökerében elhalt a kommunikáció a szülők és a lányok között, amiben éppen csak arról nem esik szó, ami a legfontosabb a történetben: a megszületett, új élet.

Nem tündérmese tehát a Nefelejcs, de nyilván nem is ez a cél. A rendező terápiás céljai mellett a nézőt is egy kicsit emberségessé teszi. A nehéz döntéshez szeretet, körültekintés és kommunikáció kell.

Sergő Z. András