Szeptember 11-e gyermekei

Ha valaki New York-ban jár, és a kikötő túloldaláról feltekint az ég felé nyújtózkodó manhattani felhőkarcolókra, talán még eszébe jut, merre álltak egykor a World Trade Center ikertornyai. A támadás után a leomlott épületek törmeléke és a hatalmas porfelhő még öt hónapon át ott ült a városon, a romok eltakarítása pedig további kilenc hónapig tartott. Az ikertornyok alapjai helyén ma az áldozatok emlékműve található. A támadásban meghalt emberek átlagéletkora 40 év volt, többségük férfi. Ha a látogató megszámolná a leomlott tornyok helyén álló emlékmű bronz köveibe vésett neveket, 2977 ember nevét találná ott, akik 3000 gyermeket hagytak hátra. Gyakran elemzik a támadások politikai következményeit, hogyan ment háborúba Amerika egy nehezen meghatározható radikális ellenség ellen, hogyan kezdődött a „terror elleni harc”.

Sokkal kevesebb szó esik a támadások emberi következményeiről, arról a felfoghatatlan veszteségről, amit közel 3000 ember értelmetlen halála okozott.

Ma már 2001. szeptember 11. eseményei összefolynak az utána következő napokkal, a politikai döntésekkel és az afganisztáni, valamint iraki háborúkkal. Az események napjaiban teljes volt a káosz, a zavar. A világon mindenhol élőben közvetítették az óriási tornyok összeomlását. Mi következik? Háború lesz? S a szörnyű kérdés: hányan haltak meg? A legnagyobb drámát azok élték át, akiknek rokonai, ismerősei ott dolgoztak a World Trade Centerben. Az ikertornyok összeomlásakor még nem lehetett tudni, hogy hányan rekedtek az épületekben, a hatóságok nem tudtak pontos számokat mondani. A híradókban elmondták, hogy egy átlag napon több tízezren dolgoztak az ikertornyokban. Amikor kitisztult a kép, és rendeződtek az információk, kiderült, hogy 15 ezren voltak aznap reggel az épületekben, akik közül közel háromezren haltak meg.

Kép

Kép: pixy.org

A tragédia utáni hónapokban nyilvánosságra kerültek a túlélők és a hátrahagyottak történetei. Már néhány héttel a tragédia után, amikor az amerikaiak számára még friss volt a trauma, elkezdték meginterjúvolni az áldozatok gyerekeit. Az egyik első riport a CBS csatornán alig egy hónappal a támadás után jött ki, ekkor még azt hitték, hogy több mint 10 ezer gyermek maradt félárván, mutatva, hogy milyen sokáig tartott az azonosítás.

A gyerekek őszintesége és reményteli mondataik hatalmas kontrasztot képeztek az elképesztő gonoszsággal szemben, amely miatt elveszették az apjukat.

„Azt hiszem, ha visszamehetnék szeptember 11-re, arra kérném apát, ne menjen aznap dolgozni. Visszamennék időgéppel, és megmondanám neki, hogy szeretem” – mondta a nyolcéves Danielle Spinelli, aki gyerekes és kedves naivsággal azt közölte a riporterrel, hogy ha a terroristák találkoztak volna az édesapjával, Frankkel, akkor biztosan nem akarták volna megölni. A támadás után sok ehhez hasonló történetet írtak meg az újságok, a gyerekek szerepeltetése még szomorúbbá tette a szörnyű tragédiát, másrészt azt az üzenetet hordozta, hogy Amerikának ezután is lesz jövője. Az amerikaiak azokban a hónapokban a legjobb oldalukról mutatkoztak meg, közösségi szinten és egyénileg is igyekezetek segíteni a családokon.

Később kiderült, hogy az áldozatok maguk mögött hagytak 108 még meg nem született gyermeket is.

Az egyéves évfordulón több tévétársaság felkereste az újdonsült anyákat, majd ezt 10 évvel később is megismételték. Az ABC hírcsatorna riporterének néhány utólag született gyermek elmondta, milyen büszke, ha valaki azt mondja neki, hogy az apjára hasonlít. Egyikük, Robert Atwood elmesélte, hogy mindig megnyugtatja, ha ránéz tűzoltó édesapja fotójára, majd a tükörbe néz, és egy hasonló arc néz rá vissza. Az anyukák mindent megtettek, hogy a gyerekek számára az apjuk több legyen, mint egy név vagy csak a fényképeken felbukkanó távoli alak. Nehéz és szomorú feladat volt a gyerekeknek olyan apák emlékeit ápolni, akit soha nem ismertek. Kedves, megható és szomorú történeteik a szeptember 11-ei amerikai történelem részévé váltak.

A gyerekek közül a 10. évfordulón a 10 éves Nicholas Gorki beszédet mondott az édesapjáról, akit soha nem ismert: „Az apám Sebastian Gorki, akivel soha nem találkoztam, mivel még az anyukám hasában voltam. Szeretlek, apa. Szeretem, hogy örültél annak, hogy érkezem. Az élet ajándékát adtad nekem, és azt kívánom, bárcsak itt lehetnél, hogy ezt velem élvezd.”

20 évvel később dokumentumfilm is készült négy fiatalról, akik 9/11 után születtek. A fiatalok számára az apjuk elvesztése tompa és megszokott fájdalommá szelídült. Az egyikük, Alexa Smagala édesapja tűzoltó volt, aki a déli toronyban mentette az embereket, amikor az épület összeomlott. A lány elmondta, hogy gyerekként sokszor mondta az édesanyjának, hogy azt kívánja, bárcsak ne lett volna olyan bátor az apukája. A fiatalok különböző formában, de mind igyekeznek ápolni az elvesztett apjuk emlékét.

A gyerekek közül sokan nagy médiaérdeklődés közepette nőttek fel, az identitásuk részévé vált, hogy ők „szeptember 11.” gyermekei.

Sokuk, akiknek apja tűzoltó volt, úgy döntöttek, hogy az ő nyomdokaiba lépnek. A CNN néhány éve riportot készített a Palombo-családról, ahol az apa halála 10 gyermeket hagyott árván. A gyerekek büszkék voltak az édesapjukra, és egyikük, aki külsőleg is leginkább hasonlított a családfőre, a tűzoltó hivatás mellett döntött. A fiatalok elmondták, hogy az adott nekik erőt, hogy az édesapjuk egy bátor és istenhívő ember volt, aki mások segítése közben halt meg. A családnak nem volt könnyű 10 gyerekkel apa nélkül, de az idősebb fiúk átvállalták az apjuk szerepét.

Kép

Szeptember 11-ei emlékmű - Kép: pixabay.com

Ezeknek a tragédiát hősiesen viselő gyerekeknek és fiataloknak a történetei évről évre elhangzanak a megemlékezéseken, dokumentumfilmek és podcastek foglalkoznak velük. A kollektív emlékezet részévé váltak. Az újságok és a tévécsatornák ráéreztek, hogy a gyerekek jelképezik a reményt ebben a tragikus történetben. Mára mindannyian felnőttek, sokuk megházasodott és gyermekeik születtek, és sokan az emlékeik ellenére továbbra is New Yorkban élnek. Ők mindig magukkal hordják szeptember 11-ét.

Történeteik minden évben újra és újra emlékeztetik az amerikaiakat, hogy a béke törékeny, és megtanítják őket arra, hogy értékeljék azt a nyugalmat és jólétet, ami adatott nekik.