„A szép cipőm sarka a szurokba ragadt, így érkeztem meg a vizsgabizottság elé” – Györgyi Anna színésznő

Györgyi Anna – zárkózottsága miatt – sokáig kizártnak tartotta, hogy színpadon és filmekben szerepeljen. Ma mégis egy ország ismeri őt és kellemes hangját, amelyet olyan ikonikus színésznőknek kölcsönöz, mint Audrey Tautou, Meg Ryan, vagy Juliette Binoche. Pályája nem volt mindig akadályoktól mentes, mégis vallja: minden nehézségével, küzdelmével és boldogságával együtt szereti a hivatását. A Jászai Mari-díjas művésznővel gyermekkorról, családról, cicákról és süniről, egy szurokba ragadt, színműs felvételit is megjárt magassarkú szandálról és egy bizonyos „B” tervről is beszélgettünk.

Györgyi Anna
Kép: Emmer László

Szeret elvonulni, sokat olvas és mereng, ugyanakkor cserfes és nagyon kíváncsi a körülötte lévő világra – ilyen kép él a fejemben a kis Györgyi Annáról. Mennyire találtam el?

Érdekes, hogy látod azt a fajta kettősséget, amely mindig is megvolt bennem. A zárkózottság, a szemérmesség éppúgy jellemez, mint a nyitottság, az ösztönös döntések és a derű. Mivel apukám katonatiszt volt, hároméves koromig egy katonai lakótelepen éltünk Szentendrén, állítólag sokat jöttem-mentem, húztam magam után a kis kék bőröndömet, folyton énekeltem, és szerettem beszélgetni az emberekkel. Turcsi orrom volt és frufrum. Ahogy teltek az évek, úgy lettem egyre visszafogottabb, szemlélődőbb, magamnak valóbb. Általános iskolába már Újpesten jártam, a gimnáziumot Budán kezdtem. Kamaszként nagy szemüveget és bő pulóvereket viseltem, s mindig az utolsó padban ültem, mert sosem tudtam semmit.

Pedig valamiért úgy hittem, te voltál az osztály eminense.

Á, én rossz tanuló voltam! Matekból, fizikából szinte soha semmit nem értettem, és mindig elkéstem a suliból. Ráadásul gyakran éreztem – és a mai napig úgy érzem –, hogy fura vagyok.

Milyen értelemben?

Nem tudom ezt jobban elmagyarázni. Fiatal lányként gyakran néztem az arcom és a testem a tükörben, láttam, hogy ez vagyok én, legbelül viszont teljesen másmilyennek éreztem magam.

A nagyobbik lányom mondta egyszer nekem: „Mama, te olyan vagy, mint a gyík, aki fekszik a napon”. Ez nagyon tetszett, mert teljesen pontosan leírta, milyen vagyok valójában.

Egy gyíkocskában benne van a szemlélődés, a megfigyelés, a kívülállóság, tudja élvezni is az életet, de bármikor képes ösztönből dönteni, felpattanni és továbbállni.

Ösztönös, hirtelen jött döntés volt az is, hogy felvételizz a Színműre?

Tizenhét éves koromig soha semmi jelét nem mutattam annak, hogy szerepelni szeretnék. Egyszer indultam Kazinczy-versenyen, mert állítólag szépen szavaltam, de ennyi. Viszont szerettem színházba és moziba járni, sokszor látogattam el például az Ódry Színpadra. Csodáltam, ahogy az akkori végzősök, többek között Mácsai Pál, Hirtling István, Funtek Frigyes játszottak. A mozi a mai napig nagy szerelmem: van, hogy beülök egy vetítésre tízkor, majd átmegyek egy másik moziba egy másik filmre. Szerintem az itthon vetített alkotások nyolcvan százalékát megnézem. Visszakanyarodva a kérdésedhez: az utolsó pillanatokban döntöttem el, hogy jelentkezem a Színművészeti Főiskolára, köszönhetően egy Lilla nevű osztálytársnőmnek, aki színésznő szeretett volna lenni. Őt figyelve és hallgatva egyszerűen kedvet kaptam a felvételihez.

Kép
Györgyi Anna
Kép: Emmer László

Hogy érezted magad a felvételin?

Finoman szólva, több sebből véreztem, ugyanis a felvételi előtti nap elmentem futni, hogy izmosabbnak, szálkásabbnak tűnjek. Másnap persze elképesztő izomláz gyötört. Szintén a nagy nap előtt mentem el a kozmetikus nővéremhez, akitől kértem, hogy egy kicsit nyomkodja meg az arcom. Jól elintéztem magam – piros foltok éktelenkedtek másnap az arcomon. Emlékszem, szürke ruhában és magassarkúban mentem a Vas utcába. Nagyon meleg volt, olyannyira, hogy megolvadt a beton, a szép cipőm sarka beleragadt a szurokba. Hát, ilyen állapotban érkeztem én meg a vizsgabizottság elé (nevet)

De nem lehetett okod panaszra, hiszen elsőre felvettek. Bár állítólag másodévben felvetődött, hogy eltanácsolnak.

Igen, mert zárkózott és félénk voltam, ami a teljesítményemre is rányomta a bélyegét. Fehér György és Kállai Feri bácsi álltak ki mellettem.

Rajtam kívül mindenkinek volt már valami tapasztalata vagy előképzettsége. Már mindenki szöveges feladatokat kapott, amikor nekem még koncentrációs gyakorlatokat kellett végezni, egyedül az osztályban. A halak úszkálását követtem egy képzeletbeli akváriumban. De szerencsére nagyon jó osztályom volt, a fiúkat – László Zsoltit, Schnell Ádámot, Kelemen Józsit, Horváth Lajos Ottót, Fillár Pistát, Kautzky Armandot – különösen kedveltem. Mindig védtek. Aztán harmadévben valahogy ráéreztem a színház ízére, amit a tanárok is észrevettek.

Nagyobbik lányod, Anna Gizella is a színészetet választotta hivatásául. Ismervén a szakma árnyoldalait, nem féltetted őt? Vagy inkább úgy kérdezem: nem féltettétek? Elvégre férjed, Kiss Csaba is színházi ember, rendező, akivel számos alkalommal dolgoztatok együtt.

Csabával nem sejtettük, hogy Anit érdekli a színház. Imádott festeni, rajzolni, így abban a hitben voltunk, hogy képzőművészeti területen tanul tovább. Csodálkoztunk, amikor az utolsó pillanatban bejelentette, hogy színész szeretne lenni. Kicsit ugyan féltettük, ugyanakkor örültünk, hogy tizenkilenc évesen rátalált valamire, amire fel szeretné tenni az életét. Felvételizett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de kétszer a harmadik rostán kiesett, végül újra próbálkozott Kaposváron, ahova felvették, és ahol nagyon jól érzi magát. Elfogultság nélkül állítom, hogy nagyon tehetséges. Ha nem így látnám, valószínűleg megpróbáltam volna lebeszélni a pályáról. Van egy szobrász vőlegénye is, úgyhogy szerintem az ő élete most sínen van. A kisebbik lányunk, Léna gimnazista, francia tagozatra jár, nagyon jó a nyelvérzéke. Ha valaki, hát ő egyáltalán nem akar színházzal foglalkozni. Bármi lehet belőle.

Említettük a férjedet. Vele Győrben ismerkedtél meg, a Győri Színház és a Bárka Színház közös produkciójában dolgoztatok először együtt. Mivel vett le a lábadról?

Csaba nagyon emlékeztetett az apukámra. A hangjában, a kisugárzásában volt valami rendkívül megnyugtató és biztonságot adó. Egyébként rengeteg mindenben különbözünk, olyannyira, hogy szerintem egy kívülálló nem is értené, miért vagyunk mi együtt. Csaba nagyon okos, művelt és rendszerező. Fizikusként végzett Kolozsvárott. Én, mint említettem, mindig is hadilábon álltam a reáltárgyakkal. Én inkább ösztönösen élek, s van, hogy vakmerő döntéseket hozok. A gyerekekkel elnéző vagyok, ő szigorúbb, következetes.

Teljesen különböző karakterek vagyunk tehát, de a lényeges dolgokról – úgy, mint szakma, magánélet – ugyanúgy gondolkodunk.

Ez a szeretet mellett jó alapja egy stabil kapcsolatnak, a házasságnak.

Soha egyetlen pillanatra sem veszítetted el a lelkesedésed a színház iránt?

A főiskolán a csodálatos Sztankay István volt a beszédtanárunk, aki egy nagyon lehangoló mondatot intézett hozzánk: „Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan szerep van, amiért érdemes ezt csinálni”. Mi pedig ott ültünk a padban, tele lendülettel és lelkesedéssel, és nem értettük, hogy mondhat ilyet. Aztán később rájöttem. És ma már tudom azt is, hogy kiszolgáltatott pálya a színészi. Néha sokkal inkább a szerencse és az számít, kivel hoz össze a sors, ki mit lát meg benned, de én minden nehézségével, küzdelmével és boldogságával együtt szeretem ezt a hivatást. Harminc évvel ezelőtt az életem tettem fel rá. Fontos számomra, hogy átadjak valamit a nézőknek a játékomon keresztül, s törekszem arra, hogy megőrizzem a játékkedvem és a szakmába vetett hitem. De mindent azért nem áldoznék fel a színházért. Első helyen nálam a családom áll.

Kép
Györgyi Anna
Kép: Emmer László

Nem késztetett a pandémia számvetésre? Esetleg eltöprengtél azon, van-e szüksége színészekre a világnak?

Ó, dehogynem! Újra kellett fogalmaznom magamban, miért is csinálom én ezt, hiszen nagyon szorongató érzés, amikor szabadúszóként nincs semmilyen munkád. Szerencsére idővel minden rendeződött, újra megtaláltak a felkérések, bekerültem például A mi kis falunkba, ami anyagilag is nagyon jól jött. Januártól Szolnokon kezdek próbálni Bergman Őszi szonátájában, amelynek középpontjában egy anya–lánya kapcsolat áll, aztán utazom Tatabányára a Jászai Mari Színházba – A két Korea újraegyesítése című előadásban játszom egy középkorú férjezett nőt.

De, ha úgy adódna, lenne „B” terved?

Lenne, de ahhoz elég sok pénz kellene. Nagyon szeretem az állatokat – most is van kutyánk, cicáink, sünink –, és mindig is vágytam arra, hogy legyen egy farmunk.

Az állatok közelében érzem magam igazán jól. Soha nem tartottam magam feljebbvalónak más élőlényeknél.

Valahányszor belenézek a macskám szemébe, vagy látok egy szép fát, egy követ, mindig tudatosul bennem, hogy ugyanabból a „forrásból” származunk: mindannyian a Jóisten teremtményei vagyunk. A nagy Egész részei.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti