Verebes Linda: „Az esti meséket nem akarom feláldozni a színészet oltárán”

A Tihanyi Szabadtéri Színpadon idén egy rekeszizmokat nem kímélő komédiával indult a szezon. A Veres 1 Színház „Pletykafészek” című előadásában Verebes Linda Claire Ganz-t alakította. A felújító próba picit elhúzódott, a karanténban kultúrára kiéhezett közönség pedig már idejekorán gyülekezett az előtérben, amikor a művésznővel a színfalak mögött „egymásra találtunk”. A telefonban még magázódtunk, ahogy illik, aztán az első szempillantásra összetegeződtünk. Tényleg olyan közvetlen, mosolygós és kedves, mint amilyennek a tévés interjúkban tűnt. A színpad mellett találtunk két félreeső széket, és ahogy leültünk, azonnal bele is vágtunk az interjúba. Nem volt idő „felesleges” női csevejre, hisz alig egy óra múlva kezdődött az előadás, és addig még a hajnak, sminknek is el kellett készülnie…

– Hogyan élted meg a három hónapos karantént?
– Mi kifejezetten élveztük, és el is lettünk volna így még egy jó darabig, ha azért is járna fizetés, hogy az ember otthon van boldogságban a családjával. Nagyon ritka, hogy így együtt tudunk lenni mindannyian, tényleg ajándékként éltük meg ezt az időszakot. Nehezen osztottuk be ugyan az időnket, főleg az elején, de aztán belerázódtunk.

– Milyen most, hogy újraindult az élet, és visszacsöppentél a régi kerékvágásba? Sikerült felvenni a ritmust?
– Furcsa, az ember megszokta, hogy nem találkozik senkivel, hogy nincsenek kontaktusok, de ez a színpadon ugye elképzelhetetlen. Ambivalens érzések kavarognak bennem: jólesik itt lenni, újra játszani, találkozni a kollégákkal, a közönséggel, de el is szoktam tőle.

– Mindig színésznőnek készültél?
– Alapvetően igen, egyszer kisgyerekként felmerült bennem, hogy régész leszek, de a nővérem azt mondta, hogy akkor majd kakiban kell turkálnom, és gyorsan letettem róla.

– Verebes István lányaként, gondolom, rendszeresen ott ültél a színházi próbákon… Ez a különleges miliő már a gyerekkorodat is átitatta?
– Egyáltalán nem. Hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim, előtte és utána sem jártam próbákra. Kisgyerekként még nem volt bennem szereplési vágy, sőt, a testvéreimhez képest én voltam a legvisszahúzódóbb.

Aztán felső tagozatban egyszer csak egy iskolai színjátszó körben találtam magam, és ott megérintett a játszás öröme.

Később apa persze rendszeresen vitt előadásokra, premierekre, de nem a kulisszák mögött nőttem fel. Olyannyira nem, hogy amikor először harmadrostáztam a Színművészetin, és a kezünkbe nyomtak papírokat, hogy próbáljunk, fogalmam sem volt, mit kéne csinálni.

– A középiskola után egyből a Színház- és Filmművészeti Egyetem felé vetted az irányt?
– Igen, már először a harmadik rostáig jutottam, de nem vettek fel. Az Újszínház stúdiójában viszont lehetőséget kaptam.

Kép

Kép: Verebes Linda

– A pályád elején sokan a „Verebes lánya”-ként emlegettek. A megfelelési kényszer mennyire munkált benned akkor, és hogyan változott ez mostanra?
– Nagyon zavart. Nem tudom, hogy jó stratégia volt-e, de semmilyen lehetőséggel nem éltem, amivel apa esetleg kikövezhette volna az utamat. Valószínűleg egyszerűbb lett volna a dolgom, ha nem ezt teszem, de nekem így mégis könnyebb volt. Szükségem volt arra, hogy önállóan érjek el sikereket, ne pusztán azért, mert színész családból származom. Most már, azt remélem, nem kell bizonygatnom, hogy önállóan is „életképes” vagyok, de megszokni szerintem soha nem fogom azt, ha mondjuk valaki sokkal nyájasabban viselkedik velem csak azért, mert az apám lánya vagyok.

– Édesapád egyébként hogy fogadta a színészi ambíciódat? 
– Ő azt remélte szerintem, hogy idővel majd csak leteszek erről az elképzelésemről. Anno azt sem tudta, hogy milyen verseket viszek a felvételire. Talán már másodéves stúdiós voltam, amikor először látott játszani. A Szkénében, a Phaedrában kaptam egy szerepet.

– Izgultál, hogy mit fog mondani?
– Nem, ha már kész egy előadás, általában nem izgulok, sőt kifejezetten szeretem, ha olyanok néznek, akik fontosak nekem. Apa szerintem, amíg lehetett, titkon abban bízott, hogy pályát módosítok, de már az első előadás után azt mondta, hogy büszke rám, és talán mégis helyem lehet ebben a szakmában.

– A gyermekvállalás okozott dilemmát? Nem féltél attól, hogy kiesel a szakma körforgásából?
– Nem. Úgy voltam vele, hogy ha nem tudok visszatérni egy, kettő vagy három gyerek után, akkor lehet, hogy nincs is helyem ezen a pályán.

Lehet, sokak szemében naivság, de tényleg úgy gondoltam, hogy ha kellek valakinek, az néhány év kihagyás után is számítani fog rám.

Egyébként emocionális típus vagyok, de ezzel kapcsolatban nagyon racionálisan tudtam gondolkodni.

– Hogy jött az ötlet, hogy elvégezd a logopédia szakot?
– A Színművészetire nem vettek fel, diploma nélküli színészként „garázdálkodtam”, de mindenképp szerettem volna tanulni, végzettséget szerezni. Először könyvtár, majd kommunikáció szakra jártam, de rájöttem, hogy egyik sem érdekel. Majd a pszichológia és a gyógypedagógia között hezitáltam, és végül az utóbbi mellett döntöttem. Nem bántam meg, a logopédiát nagyon megszerettem, sokkal többet kaptam az iskolától, mint amire számítottam.

Kép

Kép: Verebes Linda

– Milyen terveid voltak és vannak ezzel?
– A főiskola elvégzése után először a Baltazár Színházhoz hívtak logopédusnak. Beszédtechnika-órát tartottam Down-szindrómás színészeknek, aztán még két évet vittem a színészmesterség-órát is. Egy kisebb gyerekcsoportnak a karantén előtti időben is hetente egyszer tartottam fejlesztő színjátszó foglalkozásokat, remélhetőleg ezt szeptembertől folytatni tudjuk majd.

Dédelgetett álmom egy saját iskola megalapítása, pontosabban egy előadói és beszédközpont létrehozása.

– A munka–magánélet összehangolása örök szülői dilemma… te hogy állsz most ezen a fronton?
– Most nagyon ideális helyen áll a mérleg nyelve, azt érzem, hogy egyensúlyban vagyok. Amikor egy újabb felkérést kapok, először mindig számolok. Havi hat–tíz előadásnál többet nem szeretnék, nem tudok vállalni. A tíznél már minden harmadik este bébiszitter fekteti le a gyerekeket, az már se nekik, se nekem nem egy ideális állapot. Nem áldozom fel a gyerekkorukat és az esti meséket a színészet oltárán. Na, ez nálam például egy fontos emocionális döntés! Ráadásul így mindig ünnep, ha a színpadra állhatok. Kegyes hozzám a Jóisten, mert rendre megtalálnak azok a szerepek, amikben kedvemet lelem.

– Ritkaság az olyan szép házasság, mint a tiétek Pindroch Csabával, színészberkekben meg pláne! Hogy csináljátok?
– Korábban úgy gondoltuk, hogy a nagy nyilvánosságnak kizárólag a szakmai életünkről beszélünk, de egy idő után picit engedtünk a „nyomásnak”, mert rájöttünk, hogy a sok válás és viszálykodás mellett szükségük van az embereknek a pozitív történetekre is. Picit szívügyünk is a házasság mellett „kampányolni”, mert mi nagyon élvezzük, és jó lenne, ha sokan nem katapultálnának belőle idő előtt. Nálunk az egyik legfontosabb – és ez persze nagy szerencse –, hogy szeretünk együtt lenni. Kettesben és ötösben is kifejezetten jól érezzük magunkat. Csabival gyakran már egymást nógatjuk, hogy „te, menj már, találkozz a barátaiddal, barátnőiddel is!” Mindkettőnk számára fontosak persze az emberi kapcsolatok, de az igazság az, hogy együtt a legjobb futni, moziba menni, beszélgetni, és ügyelünk is arra, hogy ez a jóérzés megmaradjon. Húsz év alatt sikerült annyira összecsiszolódnunk, hogy már jól tudjuk azt is tolerálni, ha a másiknak épp rossz napja van. Megtanultam, hogy ha Csabinak főpróbahete van, ne akkor várjak tőle extra törődést, hanem hagyjam nyugiban „alkotni”.

– Ez fordítva is működik?
– Persze, mindent megbeszélünk.  Én is szoktam jelezni, ha elfáradok a munka, háztartás, gyerekek körforgásában, és akkor Csabi segít. A lényeg, hogy ki kell mondani, ha valami nehéz, ha valami túlfeszíti a húrt.

Közhelynek tűnhet, de nálam tényleg működik a „félig tele a pohár” hozzáállás.

Annyi nehézség van az életben. Ha nem a jó dolgokra koncentrálunk tudatosan, hanem csak a rosszat látjuk egy adott helyzetben, az nagyon le tudja húzni az embert. Van, hogy én is majd’ megőrülök a hétköznapi nyomás, a folyamatos rohanás miatt. De ezeken a helyzeteken szerencsére nagyon gyorsan át tudok lendülni, és a következő pillanatban már a csodát látom, és boldog vagyok attól, ami adatott. Egy remek gyerekkönyvben, amiből szeretnék majd egy előadást is készíteni, az áll, hogy mi döntjük el, jó vagy rossz nap elé nézünk, mert reggel két varázspálca közül választhatunk. Ha a rosszat vesszük véletlenül fel, akkor minden zavarni és idegesíteni fog. Ilyenkor nincs más dolgunk, mint letenni a rossz varázspálcát, és felvenni a jót. Ez ilyen egyszerű.