„Laudetur, Tanárnő!” – Egy rajztanárnő, aki nagyon szereti a hivatását, és Az év női példaképe lett
Szabó Tímea tanárnő lett Az év női példaképe Hajdú-Bihar vármegyében 2023-ban. Rajzot tanít, gyereket nevel, boldog feleség, és nem lehet vele úgy sétálni öt percet Debrecenben, hogy ne egy volt vagy jelenlegi tanítványába fussunk. Egy hórihorgas kamasz fiatalember még egy sövény mögött is kiszúrja, és belekiabál az interjúnkba: „Laudetur, Tanárnő!”
Timi „néni” sajnos csak gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében lett a rajztanárom a debreceni Svetits Katolikus Gimnáziumban, előtte olyan rajztanároknál senyvedtem, akiknél számolatlanul kellett fonnyadásnak indult paprikát és valaha szebb napokat látott fehér kubusokat fekete tussal rajzolnunk – mondanom sem kell, nem szerettem meg általuk a rajzolást. Timi néni azonban teljesen máshogy állt a rajztanításhoz: művészetterápiás módszereket használt már akkor, amikor ez a kifejezés még teljesen ismeretlen volt idehaza. Belőle ez mégis magától értetődő természetességgel jött.
Idén már a huszonnyolcadik tanévét zárja le, és bár a készségtárgyaknál csak a készségtárgyat tanítóknak van mostohább sorsuk egy erős gimnáziumban, ő azonban szívből tud örülni minden évben annak az egy-egy rajzból érettségizőnek is.
Mit jelent számodra a rajztanárság?
Nagyon nehéz tanárként egyensúlyt találni aközött, ami ideálként benned él a szakmádról, és aközött, amit hivatalosan teljesítened kell. A fő korlát, hogy heti egy órában igazi kihívás nagyot alkotni, főleg harmincfős osztályokkal dolgozva. Évek óta szívfájdalmam, hogy a tehetségek emiatt lehet, hogy háttérbe szorulnak. Igyekszem figyelni rájuk. Én kisajtolom a gyerekekből a művészettörténetet is, de nem a gyakorlati feladatok rovására.
A készségtárgyakra, valljuk be, sokszor lazulni jönnek a gyerekek. Nekem nincs ellenemre, ha az óráimon kiengedik a gőzt, kicsit nevetgélünk, jól érezzük magunkat, kirajzoljuk magunkból az aktuális érzéseinket. A tantárgy és a személyem tiszteletét azonban mindig elvárom.
Amit első körben kigyomlálok belőlük, az egyedül az az állítás, hogy nem tudnak rajzolni.
Nincs olyan, hogy „nem tudok rajzolni”, „nem tudok festeni”, olyan van, hogy nem akarod megcsinálni. Mindig azt mondom nekik, hogy önmagukhoz képest csinálják meg a munkát, úgy, ahogyan a legjobban tudják. Ennyi a dolguk. Én mindig csak egy feladatot adok, a megvalósítás az ő kezükben van. Szeretem, hogy épp ezért egy adott feladatnál nincs két egyforma alkotás. Gondolkodni, kreatívan alkotni tanítom őket, hisz ezek az élet számos területén segítenek majd nekik.
Hány gyereknek kell jegyet adnod évvégén?
Ideálisnak tartanám, ha a készségtárgyakból nem kellene osztályzatot adni. Így azonban legalább annak a szabadságát szeretném megélni, hogy bárki lehessen ötös, akinek ez fontos és tesz is érte. Így értékelek. Épp ma írt rám egy kolléganőm, hogy 4,3-as átlaggal lezártam egy tanulót ötösre, és megkérdezte, hogy ez véletlen vagy tudatos volt. Megírtam neki, hogy fejlődést látok ennél a fiúnál, ráadásul legfőképp hozzáállásban, akaratban. Bizalmat szavaztam neki, lássuk, él vagy visszaél majd vele a következő tanévben. Idén is ötszáz gyereket zárok le, és nekem fontos, hogy mindenkit önmagához képest értékeljek, ezért egyesével nézem meg mindig, hogyan teljesített ebben az évben, hol tart. Nem kell mindenből tökéletesnek lennünk, de az rajtunk múlik, hogy önmagunkhoz képest megteszünk-e mindent a legjobb eredményért. Olyan is előfordul, hogy nem, és nem is akarja. Én ezt is el szoktam fogadni.
A pedagógusok helyzetét nem éppen a kiegyensúlyozottság jellemzi mostanában. Te hogy kezeled ezt, van benned elégedetlenség?
Ha azt nézném, hogy mi van a világban, hogyan állnak a pedagógusokhoz, mennyi fizetést kapunk, akkor már régen otthagytam volna a pályát. Lehet, hogy ebből a szempontból egy kicsit szolgalelkű vagyok. Amióta pedig gyerekem van, a pedagógusság pozitív hozadékát még inkább élem: óriási dolog, hogy mindennap időben tudok menni az oviba a kisfiamért, és ha rövidebb napom van, akkor a délutánt vele tudom tölteni, és együtt lehetünk egész nyáron. El nem tudnám képzelni, hogy reggel nyolctól hatig dolgozzak egy munkahelyen, egy irodában vagy boltban, ettől sokkal szabadabb lélek vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem töltök ennyi időt munkával, de nem ilyen szigorú keretek között.
Voltak ismerőseim, akik csak egy napra bejöttek hozzám tanórákra, és azt mondták, nem tudják, hogy bírom.
És az csak a tanóra – hogy e mögött mennyi lelki munka és éjszakai készülés van, azt csak a kollégák tudják.
Lelkesen keresem a lehetőségeket, ahol én is tudok töltődni a tanórákon kívül. Másfél éve élményfestéseket tartunk kolléganőmmel, Bakai Barbarával, és egy kézműves doboz (open box) ötletén is túlvagyok. Dolgozom azon, hogy mindkettő megtalálja lelkes közönségét.
Óriási dolog, hogy te lettél az év női példaképe Hajdú-Bihar vármegyében. Úgy tudom, a férjed nevezett be.
A díj miatt értettem meg: három lépcsőfok vezetett oda, hogy megkaphattam. Igen, a férjem nevezett be, ami nagyon megható számomra, ő az első lépcsőfok, a gyújtóláng. A második lépcsőfok az önmagamba vetett hit volt: erre mindenképp szükség volt, mert a pályázat részeként írnom kellett egy összefoglalást magamról, az életemről, a motivációimról. Sokat dolgozom magamon, és ez segített, hogy egy kicsit most ránézzek az életemre, hol is tartok. A harmadik lépcsőfok, amiért megkaphattam ezt a díjat, azoknak az embereknek a szeretete, akik rám szavaztak. Csodálatos érzés ez a bizalom részükről. Még mindig elérzékenyülök, ha rágondolok.
Nem kértem senkit, hogy szavazzon rám, és szavaztak. Hiszem, hogy azért, mert én is nyomot hagytam bennük, mint bennem rég a tanító nénim.
Ezt a díjat számtalan hozzám hasonló ember, nő megkaphatta volna. Úgy érzem, hogy én a díj átvételekor jelképesen őket is képviseltem. Hálás vagyok érte!
Szép ajándék a közelgő ötvenedik születésnapodra egy ilyen elismerés. Hogy állsz a kerek születésnapokkal?
Fél évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy én nagyon fel fogok rá készülni. Ha eddig nem ment, most majd életmódot váltok, nem leszek sosem morcos ezentúl reggelente, nem fogok többet senkit megbántani, és jött számtalan szebbnél szebb gondolat, amelyekről azt hittem, fontosak, ahhoz, hogy büszkén tölthessem be az ötvenet. Aztán rájöttem, hogy úton vagyok, jó úton. Talán abban segít ez a kor, hogy már merek olyan lenni, amilyen igazán vagyok, még akkor is, ha ez akár veszteségekkel jár. Ki merem jelölni a határaimat, nem akarok más lenni.
Ebben a fél évben volt két haláleset is a családunkban, elvesztettem az édesapámat, a halála nagyon megrendített. Nagy utat tettem meg addig, hogy a halálos ágyánál kezét fogva és a fülébe súgva életemben először azt tudjam neki mondani, hogy nagyon szeretem, és elengedem. A lelkünk ott akkor úgy fonódott össze, mint egész életünkben soha. Megrázó, kegyelmes pillanatok voltak a születésnapom előtt. Nekem az ő elvesztésének a fájdalma egy gyógyulási folyamatot is jelent, megérkezést önmagamhoz. Felnőttem. Végül is nem egy fogyással járó méregtelenítést hozott az ötvenedik születésnapom, hanem egy másfajta tisztulást, letisztulást.
Kisfiatokat tizenhat hónapos korában fogadtátok örökbe. Megküzdöttetek érte a férjeddel, cserébe egy olyan gyermeket kaptatok, aki külsőleg és belsőleg is nagyon hasonlít rátok.
Ez így van, aki nem ismeri a történetünket, annak soha nem jutna eszébe, hogy Bálint nem a vér szerinti gyermekünk, és valójában nekünk sem jut eszünkbe sosem, hiszen tiszta apukája. Természetesen ő is a kezdetektől tudja, hogy nem a pocakomban, hanem a szívemben fogant, örömmel hallgatja élete meséjét, és ez nekünk így, ahogy van, egy csoda. A legnagyobb utazás és a legjobb döntésünk. Én egyébként teljesen tudatlanul kerültem az anyaszerepbe, hiába vágytam már hosszú évek óta gyerekre. Nem volt a környezetemben kisbaba, nem gyakoroltam senkin a pelenkázást. Mit tudtam én, hogy miért ordít a gyerek éjszaka, vagy hogyan kell pontosan bedugni a kúpot! Volt olyan időszakom, hogy ha harminc percet aludtam egyben egy éjszaka, akkor már boldog voltam. Rettentő nehéz volt az első év. A bizonytalanság azonban csak bennem létezett: nem tudtam, jó anya leszek-e, de abban, hogy jól döntöttünk, egyetlen percre sem bizonytalanodtunk el sohasem. Eddigi tapasztalataim alapján nagyon igaznak érzem azt a mondatot, amit a férjem olvasott fel ma reggel. A gyereknevelés olyan, mint egy gumis lepedő: senki sem tudja, hogyan kell összehajtani, de mindenki megoldja.
Ugyanolyanok vagyunk, mint a többi család és szülő, csak talán kevésbé felejtünk el hálásak lenni azért, hogy van gyermekünk. Mindennap megköszönöm Bálintnak, hogy az anyukája lehetek.
Egy példaképet mi motivál a szürke hétköznapokban? Más példaképek vagy éppen a gyermeke mosolya?
Szégyen, nem szégyen, nekem a visszajelzések a legfontosabbak. Egy gyermek több időt tölt az iskolában, mint a szüleivel otthon. A tanárok óriási hatással vannak rájuk, az öltözködésünktől kezdve azzal együtt, ahogy elmegyünk mellettük a folyosón. Azzal nevelünk, amik vagyunk! Én ezt komolyan veszem. Olyan csodálatos dolog, és mindig feltölt, amikor volt tanítványaimmal találkozom, és látom, hogy értékes felnőtt emberek lettek. Olyankor azt gondolom, hogy ha ehhez egy gyűszűnyit én is hozzátettem, akkor már megérte. A legutóbb attól lábadt könnybe a szemem, hogy egy tanítványom elmesélte, amikor külföldre költözött, magával vitte a ballagására kapott kis üvegcsét, amibe beleírtam, hogy miért látom őt értékes embernek. 16 osztályban tanítok, és a rajzolás, festés szeretetének átadása mellett az a misszióm, hogy heti egy órában ennyi gyerek értékeit felkutassam, és elhiggyék: nem kell tökéletesnek lenniük, épp elég, ha törekszenek rá!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>