„Apámtól a világ összes hegyét örököltem” – Berszán István irodalomkutató figyelni tanítja a diákokat

Minek vagy kinek a hatására kezdett el komolyabban foglalkozni az irodalommal? 

Az egyik erős impulzust a tanáraimtól kaptam. A középiskolában is volt egy jól felkészült magyartanárom, Nagy Rozália, neki köszönhetem, hogy a ‘80-as évek derekán bejutottam a kolozsvári bölcsészkarra, ahol hihetetlenül kemény felvételi zajlott akkoriban. Ugyanakkor sokat segített az apámtól tanult fegyver nélküli vadászat is, amely során az volt a cél, hogy minél közelebb kerüljünk az élő vadhoz természetes környezetében. Ez a figyelni tanulás az írás-olvasás gyakorlatában és az irodalomtudományi kutatásaimban is hasznosnak bizonyult. 

Mikor körvonalazódott önben, hogy tanítással szeretne foglalkozni? 

Már ötödik osztályos koromban eldöntöttem, hogy magyartanár leszek. Noha a szülők figyelmeztettek, hogy a kommunista Romániában nem biztos, hogy ez jó vállalkozás, mégis támogattak a terveimben, és nagyon örültek, amikor kiderült, hogy bejön nekem. ‘89 decemberében utolsó éves egyetemi hallgató voltam, amikor jött a fordulat, ami teljesen átírta a végzés utáni elhelyezkedési esélyeket.  

Ha nincs ilyen fordulat, akkor a hegyeken túl helyeztek volna ki az orosz mellékszakommal, így viszont lehetőségem nyílt rá, hogy egyetemi állásra pályázzak, amiről korábban soha nem mertem volna álmodni.  

Barótról költözött Kolozsvárra. Milyen változást hozott ez az életébe? 

A „kincses városban” el kellett kezdenem a felnőtt életet. Nagyon örültem az itteni kulturális pezsgésnek, és igyekeztem a részévé válni. A tanítás során alkalmazkodnom kellett ahhoz a mindennapos kihíváshoz, hogy a diákjaimnak a következő órámra is érdemes legyen eljönniük. Most már több mint 30 éve élek és dolgozom ebben a városban, sehol másutt nem töltöttem ilyen sok időt.  

A tanítás mellett van egy másik szenvedélye is, a túrázás. 

Úgy tartom, hogy apámtól a világ összes hegyét örököltem. Akár a Kárpátokban járok, akár az Alpokban, a Kis-Kaukázusban vagy a Pirin-hegységben, otthon érzem magam, és ez apám hagyatéka, tőle tanultam. Télen is eljárok sátorral túrázni egy-két barátommal, vagy egyedül. Három dolog kell egy ilyen téli sátorozáshoz: egy kis felszerelés, egy kis tapasztalat és egy kis őrület. A legmagasabbra eddig a Mont Blanc 4808 méteres csúcsán jutottam. 

Az ön által szervezett Terepkönyv-táborok is a természetben vannak. Milyen irodalmi kutatáson alapulnak? 

Az irodalmi írás és olvasás kiegészítő ritmikai dimenzióit kutatom. Ez azt jelenti, hogy nem szövegkorpuszként érdekel az irodalom, nem is a kontextusok hálózataként, inkább az írás és olvasás figyelemgyakorlataira vagyok kíváncsi. Arra, hogy mi történik az irodalmi írás és olvasás idejében. Ezt a megközelítést gyakorlásfizikának neveztem el, mert kutatásomat a kortárs fizika húrelmélete ihlette, olyan kiegészítő térdimenziók feltételezésével, amelyekben az elemi részecskék Planck-hossz alatti húrjai rezegnek. Hamar rájöttem, hogy a munkámat nem végezhetem csak az íróasztalnál, hanem szükség van kísérleti műhelyekre is, úgyhogy a 2000-es évek elején elkezdtem Terepkönyv-táborokat szervezni, amelyeket most is évente meghirdetek, általában 18–20 diák számára. 

Arcolvasás - Kép: Berszán István

Miről szólnak ezek a táborok? 

Azért megyünk el egy turistaforgalomtól félreeső hegyi környezetbe, hogy sokféleképpen tanuljunk figyelni.  

Manapság egyre ritkább, hogy együtt történik velünk valami intenzív élmény. A sokféle közös gyakorlat, amiket a tábor alatt végzünk a diákokkal, érzékenyebbé tesz a történés eltérő ritmusaira, amelyekre gesztusrezonanciák révén hangolódhatunk. Kísérleteink a kapcsolatteremtés olyan dimenzióit nyitják meg, amelyek a nyomtatott irodalom olvasásakor is ugyanolyan lényegesek, miközben az együtt olvasás, együtt írás örömét fedeztetik fel a táborozókkal.  

Milyen gyakorlatok révén tanulnak figyelni a diákok? 

Például egy éjszakai néma túrán, ahol beszéd, lámpa és kitaposott ösvény nélkül barangolunk az erdőben. Ha így próbálunk követni egy túravezetőt, akit sokszor nem is látunk, hanem csak olyan társakat, akik látják őt, és közben igyekszünk felfedezni, ami ott történik, az ki tud mozdítani bennünket a kulturálisan bejáratott figyelemgyakorlatainkból, hogy másfélékben is jártasságot szerezhessünk. Az, hogy nem beszélünk, nem jelenti azt, hogy nincs közünk egymáshoz. Nagyon is szükséges, hogy figyeljünk egymásra, törődjünk a másikkal, csakhogy ezúttal minden hangtalan, intenzív gesztusokban zajlik. Egy másik gyakorlatnak az a címe, hogy Maradj a cipőidben. Ennél egészen közel megyünk egy fa törzséhez, onnan nézünk fel a koronájára. Ha elkalandozna a figyelmünk, nem ezen bosszankodunk, hanem a fától kérünk segítséget a visszataláláshoz. Hosszú két perc után kilépünk a cipőinkből, teszünk néhány lépést hátrafelé, és most arra figyelünk, hogy nem vagyunk már a cipőinkben. Utána visszalépünk azokba, és igyekszünk megbecsülni a pillanat kincsét, hogy amíg ott vagyunk a fa alatt, valóban ott is maradjunk. 

Hogyan kap helyet a (nyomtatott) irodalom a tábori gyakorlatokban? 

Az arcolvasó gyakorlat során egy elbeszélés átlátszó fóliákra nyomtatott részleteit olvassuk el, amelyeket a társak az arcuk előtt tartanak, utána pedig felváltjuk őket, hogy ők is olvashassanak. A betűméret úgy van kiválasztva, hogy elég közel kelljen hajolni a fóliához olvasás közben.  

Nagyon izgalmas, hogy az olvasmányrészleteket mindig egy másik arcról olvasom, amikor pedig fóliatartóvá válok, akkor a könyvből láthatom az olvasók arcát.  

Az érzékeléspoéma írásánál, olvasásánál hármas csoportokban dolgozunk: mindegyikben van egy költő, egy olvasó és egy irodalmár. Az olvasónak találnia kell egy helyet az erdőben, ahol szívesen tölt el akár hosszabb időt is (ez lesz a könyvtár), és hanyatt dőlve kinyújtja a karjait. A költőnek az a dolga, hogy ne csak improvizáljon, hanem a tábor körül anyagot gyűjtsön a poémájához, és azon az írásfelületen, ami ezúttal az olvasó két hátra nyújtott alkarja és keze, érdekes impulzusokat szerezzen. Az irodalmár melléjük ül, onnan követi a költő és az olvasó közös rítusát. Az olvasó nem a hozzáérő tárgyak listáját állítja össze magában, hanem úgy követi a költői koreográfiát, mint egy zenei tartamot; az irodalmár pedig az olvasó arcáról olvassa le az éppen történő érzékeléspoémát. Majd körforgással mindenki kipróbálja magát mind a három feladatban. 

A Terepkönyv-táborokban terepkönyv is készül? 

Igen, a tábor is erről kapta a nevét. Minden résztvevő kap egy-egy olvasmányrészletet, amit úgy olvas el többször is, mintha bebarangolna egy terepet, miközben úgy barangol be egy terepet, mintha olvasna. Az útközben talált anyagokból egy terepkönyvlapot készít, erre rögzíti a kapott olvasmányrészletet. A kész lapokat egy saroglyaszerű „borítóba” gyűjtjük, így születik meg a terepkönyv, amit egyenként végigolvasunk. Utána mindenki úgy szerkeszti át a könyvet, hogy legfelülre kerüljön az a lapja, amelyen a figyelme a legkönnyebben tájékozódott, legalulra pedig az, amelyen a legnehezebben. Minden szerkesztett változatot mindannyian átlapozunk, így ismerkedünk egymás mozgástereinek földrajzával, miközben finom ritmikai dimenziók irányába tágítjuk a sajátjainkat.  

Kép

Terepkönyv - Kép: Berszán István

Az irodalom és a természet iránti szeretetet sikerül átadnia az utódoknak is? 

Senkinek se mondd, hogy már négy unokám van! Mindig tudtam, hogy az apám megöregszik, de hogy én is, ez új dolog, most tanulom. A családdal is járunk táborozni és túrázni, nemzedékek lábaihoz szabott útvonalakon. Olvasni is korán kezdem tanítani a gyerekeket. Mondjuk úgy, hogy a hátamra fekve a feltartott talpaimon ringatom az olvasót, annak a történetnek a ritmusára, hogy: „...víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falut égetni, falu nem ment farkast verni...”  

Már tudom, hogy milyen sokat számítanak a családi kapcsolatokban is a közös mozgásterek, ezért mindig örülök, amikor ilyeneket sikerül kiépíteni a gyerekeimmel és az unokáimmal.  

De amikor kezdem elbízni magam, hogy már bőven van belőlük, akkor hirtelen nőnek egyet a csemeték, és kezdhetek mindent elölről. 

Mit adott a személyiségéhez az, hogy kisebbségi magyar létbe született? 

Óhatatlanul nagyon sokat, mert én itt lettem személyiséggé. Nem gondolom, hogy Erdély a világ legjobb helye, de ragaszkodom a gyökereimhez: nagyon nehezen tudnék végleg elmenni innen. Ez a többdimenziós kulturális környezet, illetve közösség gyakran feszültséget, szorongást és ellenségeskedést is szült, de annak örülök, hogy az utóbbi években – a kari tanácsban vagy egyetemi szinten is – románok és magyarok jól tudunk együttműködni. Úgy gondolom, a történelmet nem lehet elfelejteni, de érdemes tanulni belőle: ha a nemzeti és családi emlékezet szerint a magyarok és románok sokszor bántották egymást, itt az ideje valami mást is kitalálni.