Sport, drog, feltámadás – „Ha én, egy igazi csődtömeg képes voltam kilábalni a legmélyebbről, akkor neked is sikerülhet”

2002-ben költöztünk át. Magyarországon az emberek teljesen másmilyenek voltak, mint Erdélyben, emellett be sem fogadtak. Nem tetszett itt nekem az élet, mindent unalmasnak találtam, bár az igaz, hogy az edzési lehetőségek jobbak voltak. 14 éves koromig rengeteg kupát és érmet nyertem, de utána depressziós tüneteim lettek, mert nem volt társaságom, senkivel sem tudtam kimenni szórakozni, ráadásul a szüleim elváltak. Számítógépes játékokkal játszottam szinte egész nap, de nem igazán éreztem jól magamat. A sportszintem visszafejlődött, egyre rosszabbul teljesítettem, az edzéseken csak részt vettem, de nem voltam igazán ott. Nem tetszett már a sportágam, amely hatéves korom óta a legféltettebb kincsem volt.

Kilencedik osztályba jártam, és a gimiben szokás volt a WC-ben cigizni, én is ott cigiztem. Egyszer valaki bejött egy más kinézetű cigivel, és azt mondta, hogy az ganja. Én is elkezdtem olyat szívni. A hatása igen jó volt, pont azt az érzést kerestem, ami pótolt minden hiányérzetet bennem. Ezek az életstílusú emberek már befogadtak, látszólag szerettek is, így újból bandában járhattam, számomra izgalmas dolgokat művelve. A sok haver között megtaláltam azt, aki hozzám hasonló, ő volt a legjobb barátom éveken át, szinte mindent együtt csináltunk.

Körülbelül másfél hónap telt el azóta, hogy a visszaemlékezéseim előző részét írtam. Pihennem kellett, mert megijedtem a múltamból egyszerre rám zúduló összes érzéstől.

Ezt az egészet azért kezdtük el, mert jól akartuk érezni magunkat, és mind függők lettünk, szinte kivétel nélkül, alig páran tudtak később kiszállni. Mint szinte mindenki, én is fűvel kezdtem, de már fél éven belül alkoholt és gyógyszereket is fogyasztottam bőven, úgy még jobb érzés volt. 17 éves koromban egy új bandával mentem házibuliba, ahol speedet fogyasztottak. Én is vettem belőle, de csak háromszor, mert az utolsó alkalommal majdnem ottmaradtam: túl sokat ittam, halálközeli élményem volt, nem láttam semmit, csakis fehéret, nem tudtam, ki vagyok, mi vagyok, se azt, hogy hol vagyok.

Amikor visszajöttem ebből az állapotból, nem igazán fogtam fel, mi történt velem, de megijedtem.

Az extasy-t is kipróbáltuk ketten, de nem igazán jöttek be nekünk a party-drogok, mivel mindketten rapperek voltunk. Nem tudok pontos információt adni az évek számáról, a dátumokról, mert azokban az időkben nagyon szétvoltam. Én két bandához tartoztam ekkoriban, de mindkét banda szép lassan széthullott körülbelül három év alatt. Az egyik bandában tizenhárman voltunk, egyik közülünk sajnos már meghalt. Szinte az egész város ismert minket. Érdekes élmény volt ezekben a bandákban lenni, valóságos hírnevünk volt. Mai napig emlékszem egy esetre, amikor este 11 óra körül mentünk együtt, tizenhárman az utcán, majdnem mindannyian rapperek voltunk. Három felnőtt kopasz jött velünk szembe, és egyik azt mondta a másiknak hangosan: „Ez itt Brooklyn!”

Úgy döntöttem, a legfájdalmasabb dolgokról fogok írni, hogy igazán reális és érthető legyen, ki és milyen voltam. Szeretném, ha látnátok, hogy bárki meg tud változni, mert Isten bárkit elfogad és segít.

18 éves koromban nem vettek fel a város egyetlen iskolájába se, mivel rossz hírnevem volt, intőket és igazgatói rovót is kaptam. Ritkán jártam be, ráadásul egyszer elkaptak fegyverrel is az iskolában, szóval egyetlen egy megoldás maradt: visszamenni Erdélybe. Legjobb barátom anyukája segített ott egy iskolába bejutni, de túl nehéz volt számomra, románul se tudtam beszélni rendesen, szörnyű jegyeim voltak, öt-hat tantárgyból megbuktam, vagyis szinte mindenből. Ott inkább ittam, mivel nem igazán tudtam kábítószert szerezni, de ha tudtam volna is, nem tellett rá. Bulikba jártunk néha hétvégén, ahol elképesztő jól éreztük magunkat: az iskolatársakkal körbeöleltük egymást, ordibáltunk és úgy ugráltunk összevissza.

Egyik este találkoztam egy magyar sráccal, akivel elkezdtem beszélgetni. Kiderült, hogy ő drogozik, és tud helyet, ahonnan lehet szerezni. Ez egy rendes bolt volt, boltokban árulták ugyanis még az első kőkemény biofüvet.

Egy nagyon kis adag is úgy beütött a biofűből, hogy a fotelból nem bírtam felkelni, mozdulni se tudtam, csak küszködtem, hogy ne hányjam össze magamat.

Persze hamarosan hozzászoktunk, és akkor már jó volt, ezért majdnem minden éjjel ezt csináltuk: először a boltba mentünk, de mivel az éjfélkor bezárt, utána az új haveromhoz mentünk, mivel ő egyedül lakott, nála voltam hajnali 2-3-ig, majd reggel mentem iskolába vagy az iskola mellé – de itt már jóval kevesebbet lehetett lógni.

Ez az egész majdnem börtönnel végződött, bíróságra kellett járnom többször. Vissza kellett utaznom Magyarországra, mivel kirúgtak és kitiltottak az iskolából. 21 éves koromban beiratkoztam egy esti gimnáziumba, sok kibukott drogos társsal együtt. Nem kell mondanom, mit csináltunk… A matek érettségi nem sikerült, de a többi igen, a történelem vizsgára speeddel készültem – habzó szájjal ordibáltam anyukámnak segítségért, mert túllőttem magam véletlenül.

24 éves koromban életem legrosszabb állapotába kerültem. Hat fajta kábítószert fogyasztottam és árultam.

Állandóan vérzett az orrom, folyton hangok, víziók, extrém fizikai fájdalmak gyötörtek, a lábamra nem tudtam ráállni. A végén már szinte nem tudtam inni és enni, csak az ágyban feküdni. Állandóan az öngyilkosság járt a fejemben.

Ezen a legmélyebb ponton mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom az Isten-dolgot, hadd lássam, tud-e tenni velem valamit – persze nulla hittel. Picit gyanús volt, hogy nyolc éven keresztül narkóztam, és sose hívtam Istent, de most, amint hívtam, jött is a segítsége – anyukámon keresztül. Két nap múlva ugyanis bekopogott a lakásomba anyukám, és azt kérdezte, akarok-e rehabra menni. Kinevettem nagyon, de egy hét múlva fokozódott a rosszullétem, választásom nem maradt: vagy meghalok, vagy bemegyek. Viszont már olyan rossz állapotban voltam, hogy egy hónapot anyukámnál kellett töltenem, mivel nem lettem volna képes bemenni az intézetbe.

Amikor a rehabba érkeztünk, az első dolog, ami feltűnt, az egy templom volt, ettől hatalmas félelem lett úrrá rajtam: „azonnal forduljunk vissza”, vagy valami hasonlót mondtam kétségbeesve. Sokan voltak, de felvettek. Sok mindent írhatnék, de itt már csakis Istennel kapcsolatos dolgokkal szeretnék foglalkozni. Amikor a templomban voltam, érzések hada támadott össze-vissza, próbáltak kikészíteni: a lelkipásztorokon például csontokat láttam, a templomra meg sok helyen furcsa fények vetültek. Elképesztően rossz volt a templomba járni, inkább bandákba szegődtem, mert ott adtak a szavamra. Majd egy nap nagyon csúnyán megtámadtam egy srácot, és amikor a szemébe néztem, láttam, hogy retteg tőlem és reszket. Aznap este két embert rúgtak ki a rehabról, én is nagyon féltem, azt hittem, engem is kirúgnak, és vissza kell mennem a régi életembe, amit már nem akartam. Három hónap után a sok elvonási tünet, mellékhatás elmúlt, akkor már kezdtem normálisabb lenni.

Azon kaptam magam, hogy miután a templomban járok, jobban érzem magamat. Elkezdtem imádkozni rengeteget.

Elnézést kérek, de időbeli sorrendet itt képtelen vagyok tartani, csak emlékeket tudok írni.

Kerestem Istent szükségből, mivel gondoltam, hátha segíteni tud, és a mentális bajaimból elég hamar sikerült is kijutnom gyógyszerek nélkül. Egy idő után ez nagyon megtetszett, és már nemcsak használni akartam Őt, az erejét, hanem akkor már szívből hittem benne, és átadtam neki az életemet. Egy napra rá szívtam egy füves cigit, ott jöttem rá, hogy mennyire értelmetlen volt az elmúlt hét év, és tudtam, hogy ezentúl más lesz. Amikor a Szentlélek rám szállt, mintha egy pajzs került volna belém, ami megóv a drogoktól. Rehabilitációs időm során még sokszor drogozhattam volna, de nem tettem. Isten nagyon kiemelt, vele emelkedtem. Kerestem, kutattam, csak tanulni akartam, az emberek bolondnak gondoltak, de én senkivel sem foglalkoztam, alig pár ember volt csak, akikkel szóba álltam (a hozzám hasonlók). Én nem szedtem semmilyen gyógyszert, ilyen alig fordult elő a rehabon, mert a gyógyszer menő volt, szinte bármire lehetett kapni. Hitem nap mint nap erősödött, ismerősöket és barátokat gyűjtöttem a templomból, akik imádkoztak értem, hogy a hallucinációim szűnjenek, ami be is vált. Sokat fejlődtem, ráadásul egy pár iskolalehetőség is kínálkozott.

Nekem és egy másik srácnak volt csak meg az érettségije, de a matek mindkettőnknek hiányzott, ezért úgy gondoltuk, megpróbálnánk. Nehézkesen hoztuk össze, de végül két priváttanár segítségével készülhettünk, és mindkettőnknek sikerült. A pékszakma megtanulására is lehetőség volt a rehabilitáció alatt, azt is elvégeztem. Egy idő után eszembe jutott, hogy én valaha sportoltam is, amit a drogok miatt hagytam abba. Ott erre is volt lehetőség, próbáltam játszani, akivel tudtam. Ja, igen, kertészként is dolgoztam, emiatt több mint 100 ember közül én voltam az egyetlen, akinek szabad kijárása volt este 6 után is – és nem tagadom, örömmel használtam is ezeket a lehetőségeket. Az álmom az volt, hogy miután elhagyom a rehabot, egy olimpiai centrumban kiképezzem magamat a sportágamban, és már utazom is Németországba.

Kezdetben nehéz volt megtalálni a helyes egyensúlyt, kifárasztottam, túlhajtottam magamat. A fizikai kondícióm fejlesztése volt a legfőbb küldetésem, az edzést gyakran túlzásba vittem, rengetegszer lesérültem, de sose tanultam belőle, annyira örültem, hogy sportolhattam.

A rehabról távozás előtt tehát két iskolát végeztem el, és megkaptam Istent. Az olimpiai centrumban pedig megszereztem az edzői végzettséget.

Idővel vittek külföldre is, és ekkor ezt már akartam és elfogadtam, nem úgy, mint 16 éves koromban. A tehetségem megvolt a sporthoz, szinte semmi idő alatt elképesztően sokat fejlődtem, pedig a nulláról kellett kezdenem majdnem mindent, az utolsóból kerültem az elsők közé. Két év után már az egyik kis európai országban játszottam a legmagasabb szinten, a legjobb játékosokkal, és már tudok nyerni a németekkel, franciákkal vagy bármely kontinens bármely játékosával szemben. Kiskoromban az egyik sráctól, akire nagyon felnéztem sportolóként, autogramot kértem – ma pedig már vele játszom egy ligában.

Az elmúlt három év volt életem második legkeményebb munkája (a rehab mellett). Ma már megvan mindenem, és bárhogyan nézzük, ehhez Isten segített hozzá: a Biblián keresztül jelek százaival üzent, mondta, hogy mit hogy tegyek, hova menjek – olyan szintű segítségem van, mint senkinek a környezetemben. Istent kaptam az életembe, és csak emiatt nem bánom, hogy drogoztam. Persze nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy Istennel élve minden rendben megy, soha nincsenek mélypontok. De vannak, csak a nehézségeket másképp fogják fel azok, akik ismerik Istent és az Ő tanításait.

Úgy döntöttem, megírom a történetemet, dicsérve ezzel az Ő nevét, és bátorítva másokat: ha én, egy igazi csődtömeg képes voltam kilábalni a legmélyebbről és mindent elérni, amire vágytam, akkor neked is sikerülhet bármi, mert Isten azt akarja, hogy akarjunk, merjünk és menjünk!