„Huszonhárom éve tiszta vagyok” – Kiss L. Tímea az ópiátok rabja volt

Szegeden nőttem fel, a szüleim odafigyeltek rám, sőt, túlféltett gyermek voltam, jó iskolába jártam. Mint minden kamasz, én is lázadtam, ezt az öltözködésemmel is jeleztem, és alternatív társaságokhoz kapcsolódtam. Mindezt a szüleim nem támogatták, mert féltettek, én viszont gyáva voltam ahhoz, hogy józanul kiálljak magamért. Talán furcsán hangzik, de a droggal is gyávaságból találkoztam. Könnyebb volt ugyanis elbújni és nem konfrontálódni. Tizenhat évesen éltem meg addigi életem első krízisét: szakítottunk az első szerelmemmel, az önbizalmam és önbecsülésem a mélybe zuhant, így mindezt futó kalandok során, fiúktól szeretetet koldulva próbáltam visszaszerezni.

Ekkoriban fogyasztottam először drogot, ópiátszármazékot. Kellemes, lágy, bizsergető eufória – így tudnám leírni az első alkalmat.

A mák latin neve nagyon kifejező, Papaver somniferum, azaz álomhozó mák, és valóban, félálomszerű állapotban jártam az utcákat, miközben intenzív belső utazáson vettem részt nap mint nap. A függőség hónapokon belül kialakult: a máktea után jött a többi ópiát: a kodein, a morfium, és egy erős altatóra is rászoktam, amelynek az elvonási tünete epilepsziás roham volt. Végül az érettségire is már csak úgy tudtam elmenni, hogy bennem volt a szokásos napi adag. A szüleim sejtették a dolgot, de sokáig nem merték szóba hozni a témát, végül az édesanyám kérdezte meg, hogy „narkózol?” Zokogva feleltem, hogy igen.

Egyébként ma már úgy gondolom, hogy a leghatékonyabb drogprevenció az őszinte kommunikáció lehetne gyermek és szülője között, hogy mindenről lehessen egymással nyíltan beszélgetni, mielőtt nagyobb lenne a baj.

Kép

Kiss L. Tímea

Mindig is vonzott a művészi pálya, amitől szintén féltettek a szüleim, de mégis jelentkeztem Pécsre rajz–vizuális nevelés szakra, sikerült az alkalmassági vizsgám, de nem hittem magamban, elmenekültem a helyzettől, és még durvábban folytattam az anyagozást Pécsett, elhagyva a szegedi szülői házat. Ekkor már intravénásan csináltam. Pár év után már szinte csak azért használtam a szereket, amiért a cukorbeteg az inzulint: hogy ne legyek rosszul. És mert nem tudtam kiszállni ebből az ördögi körből.

Hamis receptekkel jártam a gyógyszertárakat országszerte, hogy meglegyen a napi adag.

A második abortusz volt a legmélyebb pont

Van, aki tíz-húsz éven át heroinozik, én „csak” hét évig voltam az ópiátok rabja, de nagyon intenzíven. Teljesen elmagányosodtam, undorodtam attól, akivé váltam. Mentálisan és fizikailag is egy roncshalmaz voltam, egy élő halott, képtelen lettem volna az anyaságra. A második terhességemet nagyon későn vettem észre (akkor már évek óta fel volt borulva a hormonháztartásom, mint szinte minden ópiátfüggő nőnek). Megindítottak nálam egy művi vetélést, vagyis nem világra-, hanem halálra hoztam a magzatomat. Minden pillanatára emlékszem, mert aznap nem használhattam semmit, elvonási tünetek közepette éltem át az egészet.

Üvöltöttem a fájdalomtól, főleg a lelkem.

Az éjszakai ügyeletes nővért rábeszéltem, hogy mutassa meg a halott kisbabámat. Egy gyönyörű kislány volt. Belém égett a látványa, a bűntudatomat pedig még több droggal próbáltam elnyomni, sikertelenül. Sokat imádkoztam, de nem hittem már szinte semmiben. Meg akartam halni. 1996 karácsonyán láttam egy dokumentumfilmet a komlói Leo Amici rehabról, és úgy éreztem, ez az utolsó esélyem. 1997. január 3-án teljesen beállva, csodával határos módon megérkeztem a rehabilitációs intézetbe negyvenkét kilósan, totálisan leépülve.

Nem a sóvárgás a legnehezebb, hanem a tiszta tükör, amit a rehabon tartanak neked

„Szárazon” jöttem le a cuccról, azaz semmilyen gyógyszert nem kaptam. Egyik napról a másikra álltam le, epilepsziás rohamaim voltak, egyszerre hányás és hasmenés, egy hétig nem aludtam, ami önmagában is fatális lehetett volna. A legnehezebb mégsem ez volt, hanem a csoportterápiás foglalkozások, amikor tükröt tartottak elém a sorstársaim. Sokkoló volt rájönni arra, hogy fogalmam sincs, ki vagyok szer nélkül, és ki leszek. Aztán lassanként elfogadtam, hogy az életem egy folyamatos önismereti munka lesz, hogy ez a józanság-téma egy életre szóló program. Azóta már felismertem, hogy bár a drogozás a múlté, a függőség sok más formában fel tud bukkanni az életemben; testképzavarom is volt, illetve fél évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni a társfüggőség-problémámon, ami szintén kőkemény munka.

Kép

Huszonhárom éve tiszta vagyok, ezalatt rengeteg „józan eufóriát” tapasztaltam meg, és alapvetően boldog, hálás embernek tartom magam.

Ma már hálás tudok lenni a szüleimnek, mert értem, hogy a túlféltésük az ő saját neveltetésükből, sorsukból fakad, és mert általam tanultak ők is elfogadást és elengedést. Nincs különösebb vagyonom – az én kincsem a józanságom és a (tapasztalati) segítő hivatásom. A rehab után öt évig egy gyermekeknek játszó színtársulatban játszottam, 2004-ben lettem segítő a budapesti Megálló Csoportban, ahol főleg színházterápiás csoportot vezettem. Négy éve vagyok mentor Ráckeresztúron, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonában, a művészetterápia és a kalandterápia a kedvenc területem, mivel a túlféltett gyermekkor dacára felnőttként a fal- és sziklamászás lett a hobbim. Az, hogy segíthetek másoknak felépülni, segít abban, hogy megtaláljam a békém, és józanul tudjak szembenézni a démonjaimmal akkor is, amikor mélyen vagyok. Ha anyává nem is váltam, az adoptált kutyáimról felelősen gondoskodom, és tiszta szívből szeretem őket.

Nemrégiben terveztem egy tetoválást, hogy megpecsételjem a társfüggőségből való szabadulásomat is: amor fati – ez a szövege. Ez nietzschei fogalom, és azt jelenti: a sors szeretete, amelyet én úgy értelmezek, hogy elfogadom azt a sorsot, amit az Úrtól kaptam. Erőt ad az is, hogy gyakran elmondom a békesség-imát: „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”