„Sokat küzdött, de érezte a Gondviselés jelenlétét az életében” – Jankovics Marcell örökségét ápolja özvegye, Rubovszky Éva
Csak a múltból lehet tanulni, vallotta Jankovics Marcell rajzfilmrendező, akinek utolsó alkotása, a Toldi nemrég debütált a hazai filmszínházakban. Ezt a gondolatot felesége, Rubovszky Éva viszi tovább, aki otthonukban múzeumot hoz létre, hogy a gyerekek is megismerjék a magyar rajzfilmkultúra örökségét.
Férje pár éve az Arany János emlékév alkalmából kezdett a Toldi készítésébe. Hogyan illeszkedik a rajzfilm Jankovics Marcell életművébe?
Marci szakmai hitvallásának fontos részét képezte, hogy átmentse a múlt örökségét egy XX–XXI. századi vizuális környezetbe helyezve. Korábban Az ember tragédiáját is feldolgozta, megőrizve Madách nyelvezetét és gondolatsorát. A Toldinál ugyanezt tartotta szem előtt, és véleményem szerint Arany költeményéből is egy fantasztikus vizuális látványfilm született. A Toldi méltó befejezése Marci életművének.
Egy nemzet kultúrájának része, hogy ápolja a nagy elődök örökségét, és azt mindig minden nemzedékkel meg kellene ismertetni az adott kor eszközeivel – annak idején Arany János is egy XVI. századi szerző, Ilosvay Selymes Péter művét dolgozta föl. Emiatt különösen fontos, hogy elkészült ez a film.
Miben más a most bemutatott Toldi-film, mint a korábbi feldolgozások, és hogyan szólítja meg a mai fiatalokat?
Marci a Kecskemét Filmstúdió alkotóival közösen készítette a filmet, akik már számítógéppel dolgoznak. Ő világéletében ódzkodott a digitális technológiától, de elfogadta az ötleteiket, és elismerte, hogy sok mindenre képes a komputer, amit korábban nem tudtak volna megcsinálni. A fények, árnyékok, hangulatok is ezzel a technikával jelennek meg.
Emellett a rajzfilm üzenetében is eltér az eddigi feldolgozásoktól. A szocialista rendszer idején a főhős úgy volt beállítva, mint egy kis suttyó, akit lenéznek, és akiből aztán, a szocializmus ideológiája szerint, hős vált.
Arról viszont elfelejtkeztek, hogy Toldi Miklós egy nemesi család sarja.
Nagyon sok felnőtt, aki megnézte a filmet, most ébredt rá, hogy jé, hát ennek a családnak címere volt. Karriertörténet helyett sokkal inkább egy kamasz fiú története, aki – mint minden kamasz – úgy érzi, hogy rossz helyzetben van, amiből ki akar törni. Célja elérésében pedig családja – azaz a tallérokat küldő édesanyja – is segíti.
Annak idején, amikor az elbeszélő költeményt olvastam, Toldi Miklóst inkább egy felnőtt férfiként láttam magam előtt, a rajzfilmet nézve viszont rádöbbentem, hogy milyen fiatal.
Igen, pedig Arany is említi, hogy még legénytoll sem pelyhedzik állán, tehát egy nagyon fiatal gyerekről van szó, akinek csak később, már Budára érve serken egy kis bajusz az arcán. Hogy csupán a kamaszkor küszöbén áll, azt az anyjához való ragaszkodása is mutatja. De a király is nagyon fiatal, mögötte is ott az anyja, amikor a trónra ül, illetve amikor a Duna partján gyülekeznek.
A cseh vitéz legyőzését követő jelenetben pedig maga Jankovics Marcell is megjelenik.
Igen, a film végén az alkotók is felbukkannak: egyik oldalon a nagy öregek, Marci, Mikulás Ferenc, Richly Zsolt sorakoznak, a másik oldalon pedig a fiatalabb generáció, élükön a társrendező Csákovics Lajossal. De a közönség soraiban a többi stábtag is feltűnik, Marci őket is belerajzolta a filmbe. Egy csónakban ülve pedig Áder János horgászik, az Arany János emlékév keretében ugyanis ő kérte fel Marcit, hogy készítse el a Toldit. Így volt ez a reneszánsz korban is, a festők megörökítették a festményen a megrendelőt, azaz a donátort is.
Marci nem szerette a sematikus figurákat, hanem a környezetéből keresett arcokat.
Jankovics Marcell otthon, az emeletükön kialakított stúdióban dolgozott, naponta 12 órát. Mennyire avatta be a munkafolyamatokba?
Mindig megmutatta, amin éppen dolgozott, és rengeteget beszélt is róla, úgy hívtam emiatt, hogy egy „nyitott könyv”. Én viszont nem tudok rajzolni, és más szemmel néztem a karaktereket. Az asztrológiából is engem az emberek cselekedetei, sorsuk alakulása mozgatott meg, míg őt a motívumok, a csillagos ég érdekelte. A Toldi például az Orion, azaz az égi vadász, a Naphérosz csillagképével kezdődik, egy másik jelenetben pedig a Hattyú csillagkép alakja rajzolódik ki az égen, ami a madarak vándorlási útját mutatja.
A magyar ősmitológia mellett a keresztény kultúra is meghatározta férje munkásságát. Nagy álma volt, hogy rajzfilmet rendezzen a Bibliából, amelyből 25 perc el is készült, az Akadémia Kiadó gondozásában pedig a forgatókönyv és a figuraterv könyv formájában is megjelent. Hogyan hatotta át az életüket a hit?
Marci isteni gondviselésnek tekintette, hogy felvették a Pannónia Filmstúdióba, ami abban a rendszerben tényleg csodával határos dolog volt. Segíts magadon, és az Isten is megsegít, tartja a mondás, és ez így is van: sokszor érzi az ember a Gondviselés jelenlétét, aki mentőövet nyújt a szükségben levőnek. Hogy aztán elkapja-e vagy nem, az már rajta áll. Tehát hit nélkül, azt hiszem, nem lehet élni.
Megismerkedésük története is sorsszerű. Hogyan emlékezik erre vissza?
1971-ben találkoztunk először, Zürichben. Én a Svájcban élő bátyámat mentem meglátogatni, Marci pedig a Pannónia Filmstúdió csapatával akkor utazott ki az Annecy Filmfesztiválra. Zürichben másfél órát vártunk a genfi csatlakozásra, ahonnan ők busszal készültek továbbmenni a fesztiválra. És akkor Szoboszlay Péter, Marci kollégája odajött hozzám, hogy látta, én is magyar vagyok, csatlakozzak hozzájuk. Így ismerkedtem meg Marcival. Később aztán a Belvárosban is találkoztunk, és kiderült, hogy rengeteg közös ismerősünk van. Különös, hogy ennek ellenére mégsem találkoztunk egymással korábban.
Mi az, ami megragadta a személyiségében?
Nagyon imponált az elkötelezettsége és a hihetetlen munkabírása, hogy mekkora energiával, aprólékossággal és tudományos igényességgel művelt mindent. Hatalmas tehetséget kapott az Istentől, mégsem dőlt hátra, hogy övé a világ, hanem keményen dolgozott. Ahogy ő maga is mondta, az élete egy küzdés volt, akárcsak első filmje, a Sisyphus címszereplőjének véget nem érő küzdelme.
Milyen akadályokkal kellett megküzdenie?
A szocializmusban osztályidegennek számított a családjával, az édesapját koncepciós perben elítélték, majd börtönbe is zárták, ezért nem vették fel az egyetemre, pedig építészmérnök szeretett volna lenni. Később segédmunkásként került a Pannónia Filmsúdióhoz, amelynek vezetője, Matolcsy György felfedezte a tehetségét, és felvette rajzolónak. Végigjárta a szamárlétrát, rajzolóból tervező lett, majd animátor, aztán rendező.
Később számos nemzetközi díjjal tüntették ki, ám nem vehette át azokat személyesen – azokban az években mindent állami tulajdonnak tekintettek, ezért a párt emberei utaztak ki az alkotók helyett a külföldi fesztiválokra.
Marci viszont áldásként élte meg, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret. Azt hiszem, hogy még a küzdést is szerette, hogy megdolgozott az eredményeiért. Ellenkező esetben, ha kívülről jön a siker, az elkényelmesíti és boldogtalanná teszi az embert.
Ötven évet éltek le együtt. Mitől működött jól a kapcsolatuk?
Azt vallottuk, hogy mindennap újból kell kezdeni egy házasságot, mert az nem automatikusan jó, hanem oda kell rá figyelni. Pilinszky János egyszer azt mondta, kétféle szerelem létezik: amikor két ember egymás szemébe néz, és amikor mindketten ugyanabba az irányba néznek. Utóbbi volt az alapja a mi házasságunknak is: mindkettőnk élete Marci munkájának volt alárendelve.
Fontos útravalót adott számomra Melocco Miklós barátunk is, aki figyelmeztetett: „Azért, mert elvett feleségül, nehogy azt hidd, hogy a te birtokod!” Az együttélés nem arról szól, hogy a másikat megváltoztatom: vagy elfogadom olyannak, amilyen, vagy nem fog működni a kapcsolat.
Nem élte meg nehezen a saját karrierjének háttérbe szorítását?
Nem, mivel nagyon tiszteltem Marci munkásságát, az együtt töltött évtizedek alatt pedig az én életemnek is a részévé vált a rajzfilmkultúra. Orosz István szerint az a legcsodálatosabb dolog, amikor két kis pálcikából egy táncoló ember lesz, az animáció pedig tényleg egy csoda. De mindig is nagy kultúrakedvelő voltam. Glatz Ferenc történész, volt miniszter mondta, ha lenne olyan foglalkozás, hogy kultúramenedzser, én az ennék, a nyolcvanas években viszont ilyen még nem létezett. Sok kiállítást szerveztem, mint a kínai császár cseréphadserege a Nemzeti Múzeumban. Majd bekerültem a Magyar Külkereskedelmi Bankba, annak gyűjteményét gondoztam: aukciókra jártam, milliós képeket vásároltam a főnökeimmel egyeztetve. Egy ismerősünk, aki gyakran látott ott engem, egyszer megjegyezte Marcinak: „Tudom, hogy fantasztikus gyűjteményetek van, a feleséged állandóan vásárol.”
Hogyan tudtak egyensúlyt tartani a munka és a magánélet között?
Rengetegen utaztunk, többek között a nemzetközi fesztiválokra is elkísértem Marcit, nagyon tartalmas ötven év volt. Emellett minden hónap első szombatján összejövetelt tartottunk az ismerőseinknek.
A szalon, ahogyan Hankiss Elemér elnevezte, 1978-tól egészen 1993-ig működött, és alkalmanként 50–60 ember megfordult nálunk, Hernádi Gyulától kezdve Ráday Mihályig, itt találkozott a magyar értelmiség.
És még szerelmek is szövődtek ezeken az összejöveteleken!
Van, akivel most is tartja a kapcsolatot ebből a társaságból?
Igen, egyikük, Gellért Mara révén nemrég Varsóban is bemutatták Az ember tragédiáját. De bárhová is megyek, mindig találkozom egy régi szalonossal. Szeretném ezt a közösséget újra feltámasztani. Sajnos sokan már nincsenek köztünk, ezért elkezdtem magam köré gyűjteni a kultúrára nyitott, értelmes fiatalokat.
Másik nagy terve pedig a férje munkásságát bemutató emlékház létrehozása. Hogy áll most a projekt?
A múzeum a lakásunkban lesz kialakítva. Négy évre megírtam a szakmai tervet, jelenleg az életművét katalogizálom; a filmjei rendelkezésre állnak, most a vele készült interjúkat gyűjtöm egybe. Abban bízom, hogy jövőre el is tud indulni a projekt. Sokan mellém álltak, a Filminézet, a Filmarchívum és a Magyar Művészeti Akadémia is elismerte, hogy szükség van rá.
A múzeum nemcsak Marci munkásságát, hanem a magyar rajzfilmkultúra más meghatározó filmjeit is bemutatja. A földszinten 20–30 gyereknek tartanánk vetítéseket. Marci mindig azt mondta, hogy a 14 éven aluliakra lehet építeni, mert a felnőttek már el vannak rontva. Úgyhogy én is elsősorban őket szeretném megszólítani, illetve az iskolákat és a tanárokat, akik számára a Nemzeti Filmarchívum Alapfilm-Klassz feladatkörében kiegészítő tananyagot készítünk, merthogy az oktatásban még most sem igazi tananyag a film.
A mai gyerekek azért sem látnak magyar rajzfilmeket, mert a televíziók nem ezeket veszik meg, hanem a tömeggyártásban készült cartoon filmeket, amik, ellentétben a művészi értéket képviselő animációval, a profitszerzés céljából születnek. Ez pedig nagy probléma, mert így a gyerekek nem kapják meg azt, ami alapján értékítéletet hozhatnak, nem nevelődnek ki kultúrabefogadók. Sokan lenézik a gyerekeket, és úgy vélik, elég nekik butuska filmeket csinálni, ami tévedés. Az Ének a csodaszarvasról egyik vetítésén egy tanárnő azt mondta a diákoknak: „Gyerekek, ez nem a ti filmetek.” Mire ők azt kiáltották: „De igen, ez a mi filmünk!” Ha oktatnák, a fiatalok sok mindent megtanulhatnának a magyar őstörténetről. De a fiatalok a Sisyphust is értették, amely egy teheráni filmfesztiválon a gyerekzsűri díját kapta.
A magyar rajzfilmkészítés aranykora nagyon nagy időszak volt, nagy eredményekkel, nem szabad elfelejteni.
Hasonló küldetéssel indult az Országos Rajzfilmünnep is, amelyet november 18. és 20. között idén újra megtartanak. A fesztivál, amelynek ön a fővédnöke, idén Jankovics Marcellnak állít emléket.
A feladatot a Rajzfilmünnep alapítója, M. Tóth Géza felkérésére vállaltam el, aki annak idején tanítványa volt Marcellnak, és sok időt töltöttek együtt. Nagyon örülök, hogy róla is megemlékeznek. Másrészt, az is szimpatikus számomra, ahogyan a Rajzfilmünnep szervezői megszólítják a közönséget, már az esemény neve is találó: ünnepnek hívják, és az emberek ünnepként is élik meg. Száznegyven helyszínen zajlanak vetítések és programok, a legkisebb falvaktól kezdve az egészen különleges helyszínekig: van, aki a saját lakásába hívja a nézőket, a II. kerületben pedig egy sörözőben láthatnak rajzfilmeket. Azért ez, hogy egy sörözőben rajzfilmvetítéssel össze lehet hozni egy közönséget, komoly dolog! Ma nehéz nagy tömeget elérni, mert a civilizáció szétbombázta; a Rajzfilmünnep azonban kisközösségekben gondolkozik, amelyek jobban összetartanak.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>