Hétéves jegyesek, tizenkét éves asszonyok – Szinte gyerekként házasították ki a fiatalokat még 300 évvel ezelőtt is
A régi magyar szokásjog szerint a magyar leányokat már hétéves koruktól elmátkásíthatták, azaz eljegyezhették, tizenkét évesen pedig már menyasszonyok lehettek. A kiházasítás által a nemes- és polgárlányok felszabadultak az atyai hatalom alól, és özveggyé válva is megőrizhették önrendelkezésüket.
Pár évszázaddal ezelőtt olyan hagyományok és szokásjogok éltek a házasság kapcsán Magyarországon, amelyek mai szemmel felettébb különösnek tűnnek, ugyanakkor bizonyos lenyomatait napjaink esküvői szertartásain is felfedezhetjük. Ezeket a régi magyar jogokat és tradíciókat mutatták be a Femme Harmone és a Magyar Nemzeti Múzeum által szervezett Házasságkötés egykor és ma – Rítusok, szokások, változások című tudományos konferencián, ahol izgalmas tények hangzottak el a házasság történetéről.
Tizenkét éves feleségek
Prof. dr. Nagy Janka Teodóra etnográfus, jogtörténész előadásában az 1744. évet megelőző hazai szokásjog világába vezetett be, amelyhez Cserei Farkas A magyar és székely aszszonyok törvénye (Kolozsvár, 1800) című kötetét hívta segítségül. Ebben a kora egyik legismertebb jogtudósaként számontartott szerző (aki nem mellesleg Wesselényi Miklós báró nagyapja volt) a magyarországi és az erdélyi nemes asszonyok, leányok, árvák, özvegyek, valamint a szabad királyi városok polgárasszonyai jogállását foglalta össze. Ezek a régi szokásjogon és az „élő jogszokásokon”, azaz a korabeli nemesi köznyilvánosság által elismert értékrenden, erkölcsi és magatartási szabályokon alapultak. A régi magyar jog már az Árpád-kortól elismerte a házas nő „önjogúságát”, azaz önállóságát.
Jogállásuk tekintetében a 18. század végéig sokkal jobb helyzetben voltak a magyar és a székely asszonyok az Európa más államaiban általános – a római jogot, a germán hagyományokat és a keresztény kánonjogot alkalmazó – középkori patriarchálisabb szabályozási formákhoz képest.
Cserei Farkas kötetében három fejezetben foglalkozik a házasság kérdésével. Werbőczy István Tripartitum (Hármaskönyv, 1514) szokásjoggyűjteményére hivatkozva írja, hogy leghamarabb hétéves korban lehetett eljegyezni egy leányt. Ennek kapcsán úgy fogalmaz, hogy „ha kik elöre akarnak utat késziteni magoknak az házasságra, ’s hasznokat láttyák benne, hogy a’ gyümöltsbe értetlen-is belé-harapjanak; azok a hetedik életévüket betöltött leányokat elmátkásíthatják”. Hozzáteszi, hogy ahhoz, hogy megköttethessen a házasság, a lánynak be kell töltenie a tizenkét éves kort.
A törvényi szabályozás ellenére voltak, akik megoldották, hogy lányukat családi érdekek miatt fiatalabb korban adják férjhez. A Magyar Menyasszony című kiállításon lehet találkozni többek között Esterházy Orsolya grófnő és Esterházy Pál herceg történetével, akiket 1652. október 20-án adtak össze Fraknóban a legnagyobb titokban – a menyasszony alig múlt tizenegy éves, a vőlegény a tizenhatot töltötte. Fiatal koruk mellett vérrokonságuk is nehezítette egybekelésüket, de sok pénz és fáradság árán sikerült pápai és császári-királyi engedélyt kapniuk a házassághoz.
Gyűrű és keszkenő
Cserei Farkas leírása szerint eljegyzéskor a férfi a gyűrű mellett keszkenőt is adott kiválasztottjának.
A gyűrű – amely manapság is központi szerepet játszik eljegyzéskor, illetve házasságkötéskor – a soha el nem múló szeretet jelképe volt, míg a keszkenő a női tisztaságot és érintetlenséget szimbolizálta.
„Keszkenöt pedig azért, hogy azzal mint egy szemérme-takarojával házasságra által-adandó testének meg-tartott épségét, ‘s egyszersmind jövendöbéli Férjéhez való nagy bizodalmát-is jelentené.” Ezek mellett fontos szerepe volt a jegyruhának (a hitbérnek), amely szintén a férj adománya volt: a férfi a törvény szerint köttetett házasság elhálásáért tartozott ezzel a nőnek, hogy „az által szüzességeknek virágát ö vélek el-hullattatták”.
Vőlegény, menyasszony, násznép
Az említett kötetből arra is magyarázatot kaphatunk, miért hívják vőlegénynek és menyasszonynak az ifjú pár tagjait. A vőlegény elnevezés Cserei értelmezésében abból ered, hogy „a’ Legény Veje annak, kinek Leányát veszi”, a menyasszony pedig úgy magyarázható, hogy „a’ Léány Menye az ö Mátkája szüleinek, vagy korossabb Atyafiainak”. Mivel a menyegzőt a régi magyar nyelvben násznak nevezik, ezért azokat, akik a vőlegényt és a menyasszonyt kísérik, násznépnek hívják, a lakodalmi rendtartás igazgatójának neve pedig már ismerős napjaink esküvői szertartásairól is: ő a násznagy.
Végezetül az előadó kiemelte a magyar menyasszonyok, nemes asszonyok sajátos jogállását: a nők a házasságkötéssel egyszer s mindenkorra felszabadultak az atyai vagy gondnoki hatalom alól. Házastársként a férjjel paritásos alapon (egyenértékűként) szabályozták jogaikat és kötelezettségeiket. A házasság megszűnését követően pedig, például özvegység esetén megőrizték önjogúságukat, a személyes önrendelkezést. Az özvegyeknek a férjük vagyonából őket megillető örökrész biztosította a – többnyire társadalmi státuszuknak megfelelő – megélhetésüket.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>