Nyugdíjasként kezdett családfakutatásba, több száz rokonra lelt Székelyföldön

Nyugdíjasként „bővült ki” a családja

Péterfy Miklós igen keveset tudott őseiről, apai nagyapját nem ismerte, édesapját is korán elvesztette, aki nem nagyon mesélt neki a családról, a felmenőkről. Mindössze annyit mondott el, hogy Nyárádszeredán, Marosvásárhely közelében látta meg a napvilágot, ahol az édesapja ügyvédként dolgozott, azonban sohasem mentek hozzá látogatóba, nem jártak Erdélyben. Miklós mérnökként az egész életét az élelmiszeriparban töltötte, dolgozott termelőüzemben, kutatóintézetben, tervezővállalatnál, hét és fél évig Kubában húsipari szakértőként, de Mongóliában is fél évet töltött egy húskombinát üzembe helyezésének vezetőjeként. Majd nyugdíjba vonult, és saját tervezőirodát nyitott: hús- és halfeldolgozó üzemeket tervezett.

Aztán teltek az évek, és szépen lassan kilépett a mókuskerékből. Akkor lett ideje arra, hogy visszatekintsen és a múlttal foglalkozzon. Egyre kíváncsibb lett a borítékban őrzött kiváltságlevél történetére, az unokahúgától kapott kisebb családfára, a Családi feljegyzések napló történetére és a benne szereplő ősökre. Így hát 2014 nyarán elindult az azóta már ortopéd-traumatológus, kézsebész szakorvos Nóra lányával az ősi faluba, Nagyajtára, Székelyföld dél-keleti csücskébe, hogy Péterfy-leszármazottakat keressen, és a családfát kutassa.

Már a 900 fős magyar ajkú falu első kocsmájában meglepetés érte őket: „Annyi Péterfyt fognak itt találni, hogy megdöbbennek” – mondták a helyiek.

Az unitárius lelkészhez, Fekete Levente tiszteleteshez, valamint Bihari Edömér polgármesterhez irányították őket.

Kilenc napon át tanulmányozták az egyházi és az önkormányzati anyakönyvet, és az összes Péterfyt, akit csak találtak, kijegyzetelték. Ekkor kiderült, hogy a családnevük írása az évszázadok során változott, volt, hogy egy családon belül is többféleképpen írták azt a négyféle mód (-ffy, -fi, -ffi, -fy) valamelyikét használva. Több Péterfivel személyesen is megismerkedtek, akik szívesen meséltek anekdotákat családi kapcsolatokról, felmenőkről, és újabb információkkal gazdagították a családi adatgyűjteményt. A temetőben is megszámlálhatatlan Péterfi, -fy, -ffy sírral találkoztak.

Mintha egy történelemkönyv nyílt volna ki előttük, amelynek lapjait addig homály fedte.

A kutyabőrre írt régi oklevél

Hazatérve az asztalon rakosgatták egymás mellé a kis családfaágakat, és egy csodálatos nagy családfa kezdett kibontakozni. Ám itt nem ért véget a munkájuk, tovább folytatták a kutakodást az interneten, családfakészítő program segítségét is igénybe vették. Így bukkant rá a lánya arra, hogy a családfájukon szereplő, 1900-ban született Péterffi Ilona egy másik családfán is megjelenik. Ahogyan áttanulmányozta azt a családfát, észrevette, hogy egyik gimnáziumi osztálytársa, Rochy György is szerepel rajta. Egyből felvették a kapcsolatot vele, aki elárulta, benne már iskoláskorában felmerült, hogy nem rokonok-e, hiszen a nagymamája vezetékneve is Péterffi, de sohasem kérdezett rá. Eljutottak György nővéréhez, Máriához is, aki számos családi irattal, adattal tudott szolgálni, amely tovább segítette a családfakutatást.

Búcsúzáskor jutott eszébe: „Van itt még valami, amit a család őriz, de nem igazán tudom, mi az.” Ekkor került le az előszoba faláról a kutyabőrre írt eredeti latin nyelvű kiváltságlevél, amellyel Bocskai István, Erdély fejedelme és a székelyek ispánja 1606-ban Péterffy Jánosnak lófőszékely rangot adományozott – ennek az 1906-ban készült fordítását őrizte Miklós családja egy megsárgult borítékban, ám nem tudtak az eredeti okirat hollétéről.

„Senki sem gondolta, hogy 2014-ben Budapesten, Nagyajtától 800 kilométerre talál egymásra a két emlék a múltból” – mesél Miklós a nagy felfedezésről.

A kutyabőrre írt eredeti oklevelet már a harmincas években restauráltatták, és családi ereklyeként őrzik azóta is.

Kép

Az 1606-os, kutyabőrre írt kiváltságlevél, amit Bocskai István adományozott Péterffy Jánosnak – Fotó: Péterfy Miklós

A rögök nem eresztenek, a családfakutatás szenvedély

Az elkövetkező évben többször is ellátogattak Erdélybe. Utazásaik során mindig újabb leszármazottakra és családi történetekre leltek, ezek összekapcsolásához nagy segítséget adott a már említett Családi feljegyzések napló, amely nemcsak családi, hanem kortörténeti dokumentum is, ugyanis a fontos családi események – születés, halál, házasságkötés – időpontjain túl történelmi eseményekre is utal, sőt a szerzők sokszor az érzéseiket is szavakba öntötték. A napló utolsó szerzője, az iskolaigazgató Péterfy Gyula új könyvet kezdett el írni.

1920-ban a család véglegesen áttelepült Magyarországra, ám ő akkor sem hagyott fel az írással, utolsó bejegyzése 1951-ben született. Többször hazalátogatott Erdélybe, mind a tizenegy utazásáról Haza címmel külön feljegyzést készített, amelyből kiderül, annak ellenére, hogy Budapesten élt, lélekben örökre Erdélyben maradt:

„Ezek a rögök, amelyek engem soha el nem eresztenek – örökre az én hazám, Erdély, Székelyföld!”

Fölmerült a napló sokszorosításának gondolata, de mivel az eredeti naplót nehézkesen lehetett olvasni, Miklós felesége, Olga az egészet legépelte. A Családi feljegyzések az évek során kiegészült a családfakutatás történetével, amelyet a fiatal jogász, Péterfi Dénes közreműködésével könyvben is kiadtak.

„Ha az ember egyszer belefog a családkutatásba, és ráérez az ízére, nem tudja abbahagyni. Ráadásul egyből olyan sikereket értünk el, amelyek nem engedtek megállni, mindig újabb és újabb csodákra találtunk” – magyaráz Miklós csillogó szemmel a szenvedélyéről. 2014-ben dédnagyapja, Péterfy Áron kántor-tanító, majd iskolaigazgató sírjára is rábukkantak Homoródalmáson. Ott élt és tanított, mellette komoly népművelő munkát végzett, méhészetre és gyümölcsfa-nemesítésre is oktatta a falubelieket, sőt verseket is írt. 2015-ben halála évfordulójára kopjafát állítottak neki, amelyet az újonnan megismert rokon, Péterfi Dénes kopjafafaragó művész készített.

Kép

A Péterfi Nemzetség kopjafája – Fotó: Péterfy Miklós

A hagyományteremtő Péterfy-találkozó

Az avatásra összehívták az összes újonnan felfedezett rokont, és el is nevezték azt I. Péterffy-találkozónak. Nyolcvanöten vettek részt rajta a környéken, távolabb és Magyarországon élő Péterfi(-fy) rokonok közül. Sokszor még az egy faluban élők sem voltak tisztában azzal, hogy a másik Péterfi nem csupán név-, hanem vérrokon is. Ekkor Miklós és lánya beszámoltak a családfakutatásuk eredményeiről, és be is mutatták az első családfát. Már ekkor többen jelezték, hogy újabb rokonokról tudnak. Olyan nagy sikere volt a családi találkozónak, hogy megbeszélték, évente találkoznak Nagyajtán.

A következő évben már a bővített családfát mutatták be, és közel százan jöttek el. Ekkor Péterffy-nemzetségi kopjafát is állítottak a temetőben, amely büszkén hirdeti az erős, nagy családot.

„Boldog vagyok, hogy egy ilyen terebélyes, ősi székely család tagja lehetek” – mondja büszkeséggel Miklós, majd így folytatja: „Még erősebb tartást adott, hogy tudom, milyen vér csörgedezik az ereimben, milyen nemes és értékes emberek voltak a felmenőim. Jó érzéssel tölt el, hogy biztos lábakon állok, tartozom valahová, ennek egészségmegőrző és lélektámogató ereje is van.”

Kép

Csoportkép a II. Péterfy-Családtalálkozón, 2015-ből – Fotó: Péterfy Miklós

Nincs ideje öregedni, az unokáiért is folytatja

Mindezt el is hiszem neki, ugyanis több mint tíz évvel fiatalabbnak néz ki, és energiája vetekszik a fiatalokéval. Kell is az energia, ugyanis feleségével gyönyörű kertet művelnek, fest, kerámiákat készít és szobrászkodik is, mindmáig aktívan sportol, kerékpározik, síel, a Lukács uszoda állandó látogatója, mindennek alapját a néptáncos múltja adja. Miközben beszélgetünk, folyamatosan csörög a telefonja, csak egy hétig nyaralt, de a teniszpartnerek már türelmetlenek, várják vissza a pályára. „Nincs időnk megöregedni, mi azok a fajta nyugdíjasok vagyunk, akik sohasem érnek rá” – árulja el a hosszú élet titkát, miközben arról mesél, hogy idén videószerkesztő és Photoshop-tanfolyamot is elvégzett.

A családfakutatás azonban még nem ért véget, ahogyan Miklós mondja, amíg csak él, foglalkozik vele. Mindmáig lelkes előfizetője az egyik legnagyobb családfakutató oldalnak, és az interneten új Péterfyket keresgél, akikkel rendre fel is veszi a kapcsolatot: „Olyan vagyok, mint egy úthenger, lendületben vagyok, nem tudok megállni.”

Ám mindezt nem saját magáért teszi, hanem a családtagokért, az unokákért, dédunokákért, mert tudja, milyen hatalmas kincs lesz nekik, hogy megismerhetik a felmenőiket, a családjuk múltját, ezáltal ők is biztos talajon állhatnak majd.

A tavalyi találkozón már a harmadik tovább-bővített családfát mutatta be, amelyen több mint nyolcszáz családtag szerepel. Idén a VIII. Péterfy-találkozóra készülnek, amelynek megszokott menetrendje van: a csodásan felújított vártemplomban unitárius istentisztelettel, kopjafa- és kriptakoszorúzással kezdődik, majd beszámolnak a legfrissebb családfakutatási eredményekről, az év során a családban bekövetkezett változásokról.  Ebben az évben a fiatal, nagy tehetségű költő-rokon, Bihari Csilla Rozália fog bemutatkozni, verseit ifjú rokonok tolmácsolják. Majd fellép a Nagyajtai Citerazenekar és a gitárművész Kerekes Szabolcs, aki szintén családtag. Miklós pedig a lófőszékelységről tart történelmi előadást az egybegyűlteknek. Végül közös ebéddel és beszélgetéssel zárják a napot.

Kép

Péterfy Miklós a családfát ismerteti – Fotó: Péterfy Miklós

Hamarosan újabb kinccsel is bővül a Péterfy nemzetség kincstára, ugyanis Miklós családi életrajzalbum készítésébe fogott: személyesen keresi fel a Péterffy-leszármazottakat, fényképet készít róluk és interjút az életükről. „Nem tudom, mennyi időt ad még a Jóisten, de úgy érzem, még sok teendőm van, amihez idő kell” – fejezi be a beszélgetést, és a kertbe invitál, hogy megmutassa, nemcsak a családja múltja, hanem a kertje is kincseket rejt.