„A patológusok helyzete erőteljesebb lett az egészségügyön belül: a kispadról a csatárok közé kerültünk”

– Mi ösztönözte önt arra, hogy pont a patológiát válassza szakterületéül?
– Régen szokás volt, hogy az orvosi egyetem elvégzése után az ember elmegy dolgozni a patológiára, mert ez olyan szakma, amiből – jobban átlátva a betegségeket és az összefüggéseket – rengeteget lehet tanulni. Ráadásul azoknak, akik például sebészként kívánnak dolgozni a jövőben, a kézügyesség fejlesztése miatt kifejezetten ajánlott. Én egész egyszerűen úgy éreztem, hogy az egyetem után még többet kell tanulnom ahhoz, hogy jó orvos legyek, és erre a patológia látszott a legalkalmasabbnak. 

– Első munkahelyén, a Semmelweis Egyetem II. sz. Patológiai Intézetében dolgozik ma is. Mi volt a legnagyobb kihívás, amikor az egyetem elvégzése után munkába állt?
– A nagy kihívások egyike az volt, amikor három hónap elteltével egy harmadéves orvostanhallgató csoportot bíztak rám, őket kellett patológiára tanítanom. Meghatározó élmény volt számomra a bonctermi munka is, ahol megtanultam a különféle technikákat, és megbarátkoztam azzal, hogy halott ember testével dolgozom. A félreértések elkerülése miatt szeretném rögtön leszögezni, hogy a patológus nem csak boncol. Frissen végzett orvosként nagyon mély első benyomás volt az a felismerés, hogy a szövettani vizsgálatnak milyen alapvetően meghatározó szerepe lehet a beteg sorsának alakulásában. Ma is azt gondolom, hogy legfontosabb feladatunk a szövettani, citológiai és molekuláris diagnosztika, azaz élő betegek különböző betegségeinek megállapítása, a betegségek fontos (patológiai) jellemzőinek leírása, és ezzel a gyógyítás folyamatának elősegítése.

A mi feladatunk támpontot adni a betegeknek és a klinikusoknak, hogy mivel állnak szemben, mi a helyes döntés, mi lehet a legmegfelelőbb kezelés. Sarkítottan fogalmazva, nagyon sok betegség esetében nélkülünk nincs gyógyítás.

– A bűnügyi sorozatok mennyire mutatják be hitelesen ezt a munkát?
– A bűnügyi sorozatokban legtöbbször nem patológust formálnak meg a színészek, hanem igazságügyi orvosszakértőt. Ők azok, akik balesetek és (ön)gyilkosságok áldozataival foglalkoznak, s akik a bíróság, az ügyészség, a rendőrség számára készített szakvéleménnyel segítik a tényállás megállapítását, a szakkérdés eldöntését.

A patológus feladatköre a boncolásokat illetően a kórházban elhunytakra, a szövettani-, citológiai és molekuláris diagnosztika vonatkozásában a kórházakban, klinikákon kezelt vagy ambuláns betegekre vonatkozik. A látott elváltozások alapján megállapítja a betegséget, a betegség lefolyásának időrendiségét. A daganatokat is ő diagnosztizálja, és gyakran ő mondja meg, mivel lehet célzottan kezelni az adott rosszindulatú betegséget. Én már nagyon régóta nem végzek boncolást – a munkám nagy része szövettani diagnosztika, vagyis ülök a mikroszkóp előtt, végeláthatatlan mennyiségű szövettani metszetet tanulmányozok, és a mikroszkópos elváltozásokból vonom le a következtetéseket és állítom fel a diagnózist. Egyre gyakrabban van szükség további molekuláris vizsgálatokra is, ezeket speciálisan képzett szakemberek végzik. A szövettani- és a molekuláris vizsgálatok eredményeit azonban mindig együtt kell értelmezni.

– Azt mondja, hogy szakmája kezdetén meg kellett barátkoznia azzal, hogy halott ember testével dolgozik. Ezek szerint megrendítette az első boncolás?

– Persze, és megrendítő tud lenni ezredszerre is, de megtanultam valamilyen szinten távolságot tartani az előttem fekvő testtől és minden energiámat a feladatra összpontosítani.

– Ami a szövettani vizsgálatot illeti, mindent, amit emberből eltávolítanak, szövettani vizsgálatra kerül?
– Pontosan. A fogak és a szövődménymentes szüléskor megszülető placenta kivételével minden, még egy vakbélgyulladás során eltávolított vakbél, az összes eltávolított epehólyag, banális bőrelváltozások, és egy vastagbél tükrözés során eltávolított kis elváltozás is hozzánk kerül, és szövettani vizsgálat tárgyát képezi. Amikor megérkeznek hozzánk a kisebb-nagyobb minták, másfél napig tartó procedúrán mennek keresztül. Ezek részben fizikai, részben kémiai behatások. Aztán a szövetet kiöntjük paraffinnal, amely a szövetet megkeményíti és metszhetővé teszi. Az asszisztens egy éles késsel felszerelt eszközzel, úgynevezett mikrotommal 3-4 mikron vastag metszeteket készít, majd korszerű festőautomata megfesti azokat, hogy jól lehessen látni a részleteket: a sejteket, sejtmagokat, az alapállományt. Ilyenkor sok esetben már fel lehet állítani végleges diagnózist, vagy ha nem, akkor további speciális festéseket alkalmazunk. Ha még mindig nem tudunk biztos diagnózist mondani, akkor ott a molekuláris diagnosztika, amihez ma már rendelkezésünkre állnak azok az eszközök, amelyekkel pár nap alatt részletes elemzés készíthető egy-egy daganat genetikai sajátosságairól. 

– Vagyis, ha jól értem, ebben a szakmában az a szép, hogy kapnak valamit, amiről nem tudják, vagy csak sejtik, hogy mi lehet az, s a laboratóriumban önnek/önöknek kell kideríteni.
– Igen.

Számomra a patológiában a szövettani diagnosztika a legszebb.

Ez az, amivel a betegek gyógyításához hozzá tudunk járulni. Az általunk szolgáltatott adatok és diagnózisok alapján készülnek a KSH betegség- és halálozási statisztikái is. Közel negyven éve dolgozom a szakmában, és örömmel tölt el, hogy milyen elképesztő fejlődés tanúja lehettem a szakterületünkön. A technikai háttér látványos fejlődése ezekben az évtizedekben következett be: az automatizálás, a digitalizáció, a távdiagnosztika, a molekuláris patológia eszköztára. A tudásunk a betegségekről – az alapkutatások eredményei és a technikai fejlődés következtében – ma összehasonlíthatatlanul nagyobb, nem beszélve arról, hogy a patológusok helyzete is jelentősen megváltozott az egészségügyön belül: a kispadról a csatárok közé kerültünk, hiszen daganatok esetében alkalmazott terápiákhoz a finomra hangolt patológiai/molekuláris patológiai diagnosztika nélkülözhetetlen.

– Mennyire keményítette meg a lelkét a hivatása? Másképp gondolkodik ma a halálról, mint 30-40 évvel ezelőtt? 

– A halált magától értetődőnek tekintem.

Ám ez nem a szakmám gyakorlása miatt alakult bennem így, sokkal inkább ahhoz van köze, hogy ahogy telnek az évek, egyre inkább hozzászokom a veszteségekhez, egyre több beteget és halált látok magam körül. Amíg fiatal az ember, nem tudja elképzelni, hogy meghalhat, mára azonban bennem is tudatosult, hogy bizony megfordulhat a helyzet, és fekhetek én is a betegágyban, s majd belőlem veszik ki azt a biopsziát, amelyből rákot diagnosztizál valamelyik kollégám. Elfogadtam, hogy ez benne van a pakliban.