„Otthon éreztem magam az afgánok közt is” – Tizenegy gyermeke van, rászorulókon segít
Tizenegy gyermeke született, sosem hagyta el magát, csak a közöny és az emberi méltóság semmibe vétele keseríti el. Darvas-Tanácsné Novák Esztert kamaszkora óta megérintik a nehéz sorsok, arra törekszik, hogy mindig megtegye, amit csak lehet – akkor is, ha lehetetlen. Legutóbb a balassagyarmati befogadóállomáson tartózkodó embereknek gyűjtött és vitt meleg ruhát. A legtöbbjük üres kézzel menekült el Afganisztánból.
Ercsi vasútállomása nem kimondottan szívderítő hely. Különösen rosszul áll neki az október közepi hideg, esős reggel: az ember már a mindent beborító szürkeségtől is didereg. Kifejezett megkönnyebbülés húsz perc gyaloglás után megpillantani a református templom kék toronysisakját és a parókia barátságos épületét. Itt neveli tizenegy gyermekét Darvas-Tanács Erik és felesége, Eszter: a legidősebb 19 éves, a legkisebb hét hónapos. „Nőuralom van” – jegyzi meg cinkos mosollyal az édesanya, akinek a tizenegy gyermekből nyolc lány. Az egyetlen legény a vidéken, a négyéves Jónás éppen egy memóriajátékkal van elfoglalva, két húga alszik, a többi nyolc gyermek iskolában, óvodában van. „Polgárpukkasztó dolognak számít az is, hogy ilyen sokan vagyunk, a legtöbb ember már a négygyermekes szülőket is megkérdezi, hogy a legkisebbet akarták-e. Képzelheted, miket gondolnak rólunk.”
Eszter is, Erik is egyedüli gyerekek, de nem volt számukra kérdés, hogy nagycsaládban szeretnének élni.
„Szokták kérdezni, hogyan tudjuk az összes gyerekünket meghallgatni, hogyan tudunk rájuk odafigyelni. Nem tudom, de csináljuk, mert egyszerűen ez adatott feladatként. Huszonnégy óra azért elég szokott lenni” – mondja Eszter.
Ezen muszáj vele együtt nevetni.
Nem csak a gyermekeknek, a háztartásnak és a szolgálatnak kell beleférnie a napba: Eszter már több nagy ívű adománygyűjtő akciót szervezett és bonyolított le az elmúlt években. „Az első nagy gyűjtésünk 2004 telén volt, Petrozsényba vittünk egy csomó adományt. Mivel nem volt semmiféle engedélyünk, nem akartak átengedni bennünket a határon. Nem is tudom, mi volt a szürreálisabb: leállni veszekedni a román határőrrel, vagy az éjszakai utazás a szerpentineken, szakadó hóesésben. Érdekes módon egyikünkben sem volt félelem, egyszerűen tudtuk, hogy nincs visszaút, ezt most meg kell csinálni” – idézi fel a lelkésznő. Négy évvel ezelőtt olyan kárpátaljai elfelejtett gyermekeknek szervezett gyűjtéssorozatot a Facebookon, akiket szüleik a világra jöttük után a kórházban hagytak, legutóbb pedig a hazánkba menekített ötszázhetven afgán állampolgár sorsa indította cselekvésre.
Tettre indító képsorok
„Már a tálib hatalomátvételről szóló első híradásokkor éreztem, hogy dolgom lesz még ezzel a történettel. Aztán láttam egy riportot a balassagyarmati befogadóállomáson tartózkodó menekültekről, és jött az érzés, hogy valamit csinálni kell” – meséli a kezdetekről Eszter. Gyűjtést hirdetett, amelyhez több mint kétszázan csatlakoztak, köztük sok, évek óta hazánkban élő muszlim ember is. A kezdeményezésből felemelő, lelkesítő összefogás bontakozott ki. Aztán persze sorra jöttek az akadályok. Nem várt okok miatt az átadást egy héttel előre kellett hozni, sofőrt kellett találni az egyik kisbuszra, aztán kiderült, hogy végül mégsem kapják meg a belépési engedélyt a befogadóállomás területére. Esztert azonban nem lehetett eltántorítani.
„Semmire sem tudtam gondolni, csak arra, hogy menni kell előre addig, amíg át nem adom nekik például a kabátot és a cipőt, s nem látom, hogy van a gyerek lábára való, és mosolyogva megy el, a hóna alatt valamilyen kedves játékkal.”
Semmi sincs véletlenül
Utólag mindig kiderül, mi volt az értelme a nehézségeknek: az előrehozott átadásnak hála még a hideg bejövetele előtt sikerült mindenkinek meleg ruhát adni. Egy helyi civil szervezet segítségével találtak olyan belvárosi üzlethelyiséget, ahol elhelyezhették az adományokat, és ahová kijöttek a befogadóállomás lakói is. „Nem mondom, elég szokatlan látvány voltunk, ahogy az alkalmi sofőrünkkel, egy mélyen hívő zenész cigányemberrel pakoltuk a zsákokat, és elkezdtek szállingózni az asszonyok, a gyerekek. Megrendítő volt velük találkozni, és a tekintetükben látni az átéltek nyomát. Mi itthon el sem tudjuk képzelni, milyen az, amikor szinte egyik pillanatról a másikra, tíz-tizenkét óra alatt el kell dönteni, hogy megyünk vagy maradunk – mondja Eszter.
Esély egy jobb életre?
Az átadáskor volt ideje többekkel is beszélgetni, meghallgatni, ki miért jött el, mit hagyott maga mögött. A legszívszorítóbb annak a kisfiúnak az esete volt, aki épp az egyik ismerős családnál vendégeskedett, akiknek már nem volt idejük őt hazavinni, annyira hirtelen történt minden. „A szülei szerint jó, hogy így történt, mert így esélye van egy jobb életre – de ezt a szétszakítottságot nehéz volt látni és feldolgozni.”
„Isten áldjon benneteket”
A gyűjtést azóta felfüggesztették, de nincs nap, hogy ne jutna Eszter eszébe egy-egy pillanat az átélt találkozásokról. „Fantasztikus volt, hogy minden család megölelt minket távozóban. Helyesek voltak az asszonyok, amikor megörültek egy-egy csillogó dísznek, kis kedvességnek, és nagyon meghatódtak azon, hogy fejkendőket is gyűjtöttünk nekik. A gyerekek a játékoknak örültek – ez kicsit enyhítette a bizonytalanságot, amit el kell viselniük.
Nagy hatást tett rám a fegyelmezettségük is: mindenki csak annyit vett el, amennyire feltétlenül szüksége volt. Jólesett, amikor a csoport férfi tagjai mondták, hogy »Isten áldjon meg benneteket«.
Azt éreztem, nemcsak nekünk új, amit ők hoznak, hanem nekik is az minden, amivel itt találkoznak. Mindannyiunknak szem- és léleknyitogató volt ez a találkozás és beszélgetés.”
Esztert gyakran kérdezik, miért vág bele újra és újra ilyen projektekbe, nem elég-e neki a család és a gyülekezet adta számos feladat. Erre azt mondja: úgy érzi, egyszerűen nem tehet másképp, mert szerinte nincs fontosabb, mint meghallani a lelkiismeret hangját. Az adománygyűjtésekben ráadásul a család apraja-nagyja részt vesz. A gyerekek bevonják az iskolatársaikat is, és sokszor felnőtteket meghazudtoló lelkesedéssel és lendülettel veszik ki a részüket a szervezésből. Nemcsak a távoli országokból érkezőkön, hanem a közelükben élő nehéz sorsú embereken is segítenek: volt már, hogy a saját cipőjüket adták oda egy cigány gyereknek, hogy tudjon miben iskolába menni.
El kell indulni egymás felé
„Tizenhárom éves voltam, amikor elhívást kaptam a lelkészi szolgálatra. Bennem ez a hivatás kezdettől fogva összekapcsolódott a szociális érzékenységgel, hiszen az irgalmasság, az odafordulás a másik ember felé nem valamiféle jog, hanem ezt kegyelem átélni. Tizennégy-tizenöt évesen például bejelentettem a szüleimnek, hogy három hétre Dunaalmásra megyek segíteni az ottani ápoló-gondozó otthonba. Kamaszként voltak vad ötleteim: először misszionárius szerettem volna lenni valamelyik harmadik világbeli országban, aztán volt, amikor a Szeretet Misszionáriusaihoz akartam csatlakozni, majd sérült gyerekekkel foglalkozni. Nem tudom, miért van így, de legjobban az érzéketlenség keserít el – amikor az emberek nem mernek, nem akarnak kimozdulni a buborékjukból, és szembesülni az őket körülvevő valósággal. Ha valaki látja nap mint nap a világban élő emberek sorsát, egyszerűen muszáj kritikusnak lennie azokkal a passzív, közönyös, elutasító, sokszor az emberek méltóságát semmibe vevő hangokkal szemben, amelyek hangosabbak akarnak lenni, mint a puszta jó szándék, a segíteni akarás vagy a jézusi szeretet hangja. Ezért nekünk is egyre hangosabbnak kell lennünk, mert lehetetlen, hogy ne vegyük észre azt, aki krízishelyzetben van. Nekem szívfájdalmam, hogy Magyarország félelembe és az ebből is fakadó gyűlöletbe zárkózik, pedig nem félni kell mintegy begubózva, elzárva magunkat, hanem akár magunkat is legyőzve igenis elindulni egymás felé, a saját lelki jólétünk miatt is.”
Amikor nyitottan, bizalommal fordulunk mások felé, azt éljük meg, hogy egyenlők vagyunk a másik emberrel. Ebből mindig valami jó, egy egészen új életminőség születik – Eszter ezt is rendszeresen megtapasztalja. A legutóbbi gyűjtés során számos muszlim édesanyát és csoportot ismert meg, akikkel nagy egyetértésben, lelkesen tudtak együttműködni, tisztelve és elfogadva a másik identitását. „Balassagyarmaton beszélgettem egy édesapával, aki Afganisztánban tizenöt éven át dolgozott a magyar honvédségnek.
Ő nemcsak egy élet munkáját, hanem a rokonait is hátrahagyta, hogy elmenekülhessen a kilenc gyermekével. Azóta nem tudnak egymásról semmit. Biztonsági okokból nem tarthatják a kapcsolatot, félti az otthon maradottakat a megtorlástól.
Pár órájuk volt csak eldönteni, jönnek-e vagy maradnak, ráadásul az összekészített csomagjuk is elveszett a reptéri fejvesztett tülekedésben, de a lényeg, hogy ép bőrrel megúszták. Nagyon közel éreztem őket magamhoz, nem csak a sokgyermekesség miatt. Több köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt. Tele vannak értékekkel, amelyekkel mi csak többek lehetünk, sőt kölcsönösen gazdagíthatjuk egymást. Fontos, hogy ezt észrevegyük.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>