Merre tovább, Afganisztán? – Az afgánokat eddig senki sem kérdezte

Szakértők szerint a régi-új tálib hatalomgyakorlást három szempont alapján lehet értékelni. Egyrészt hajlandók-e korábbi ellenségeikkel együttműködni a kormányzásban, másrészt a súlyos élelmiszerhiány közepette létfontosságú nemzetközi segélyekért cserébe készek-e kompromisszumokra, harmadrészt tapasztalható-e változás a nőkkel való bánásmódjukban. Egy hónapos regnálásuk során azonban semmilyen jelét nem adták állítólagos mérsékeltségüknek. A húsz évvel ezelőtti tálib terror mély nyomokat hagyott az afgán társadalomban, most mégis szinte ellenállás nélkül szerezték vissza a hatalmat. Ezzel kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy a külföldi beavatkozások sorozatos kudarca mellett milyen társadalmi mozgatóerők állnak a civilizációs „visszalépés” hátterében, és ez mennyire lesz tartós.

Afganisztán
Kép: Pixnio

Az afgán központi kormányok soha nem tudták érvényesíteni jogi fennhatóságukat az ország nagy részén, hiszen a helyi közösségeknek évszázados hagyományok alapján saját informális eljárásmódjaik voltak a normák meghatározására és a konfliktusok rendezésére. A központi hatalom történelmileg állandósult gyengeségének pozitív következménye, hogy az anarchia önmagában nem vezet az ország összeomlásához, valamint, hogy az egyes népcsoportok relatív autonómiájuknak köszönhetően soha nem törekedtek elszakadásra vagy függetlenedésre. Az államépítés és a modernizáció szempontjából azonban súlyos következményei lettek a decentralizált struktúrának.

Az afgán lakosság többsége elutasítja az állami igazságszolgáltatást és intézményrendszert

Az állami intézkedéseket az emberek a mindenkori központi hatalom beavatkozásának tekintik a helyi belügyekbe.

Ez a feszültség immár 150 éve határozza meg az afgán történelem alakulását, élesen elkülönítve a nagyvárosok és a vidék társadalmi fejlődését. A vidék bázist kínál minden olyan törekvésnek, amely a központi hatalom kiterjesztése és megszilárdulása ellen dolgozik.

Jól példázza ezt az Amanullah király (1919–1929) által meghirdetett reformok kudarca, amelyek célja az afgán jogrendszer modernizálása volt. Az uralkodó többek között új törvénykönyveket adott ki, megreformálta a nők jogállását és a családjogot, valamint bevezette a személyi okmányok használatát. A társadalmi ellenállás következtében azonban kormányát 1929-ben megdöntötték, őt pedig száműzték. Hasonlóképpen szenvedett vereséget később a szocialista párt, amely 1978-ban puccsal vette át a hatalmat, radikális földreformot hirdetett és elkötelezte magát a nők egyenjogúsága mellett. A szocialista kormányzat összeomlását a szovjetek katonai intervencióval próbálták megakadályozni, ami szintén bukással végződött. Amikor a tálibok 1996-os hatalomátvételük után az iszlám törvények szigorú szalafita és pastun szokásjoggal kevert értelmezését vezették be, ők is társadalmi ellenállásba ütköztek, s alig öt évvel később, 2001-ben az Egyesült Államok hadművelete valósággal kisöpörte őket az országból. Nem történt ez másképp 2021 augusztusában sem, amikor az amerikai hadsereg támogatásától megfosztott bábkormányzat alig néhány hét alatt omlott össze.

Az amerikai megszállás húsz éve ellentmondásos mérleget hagy maga után. A modernizációs erőfeszítések a leghosszabbak és legátfogóbbak voltak ebben az időszakban, a gazdaság talpra állítása azonban nem sikerült, és a társadalmi támogatás is hiányzott. Az új, 2004-es alkotmány szinte minden politikai hatalmat egy erősen centralizált kormányzatra ruházott. A jogrend össznemzeti érvényesítése azonban sértette a közösségi autonómiát s a mélyen gyökerező, törzsi és vallási hagyományokat, a demokratikus jelszavakkal valójában egy autoriter rendszert tartott életben.

Népek, klánok, törzsek

Az afgán társadalmi mozaik két tengely mentén szerveződik, amelyek egymással is átfedést mutatnak. Ez a két tengely: egyrészt a rokoni kapcsolatok alapján szerveződött törzsek, másrészt a közös lakóhely, azaz a területi összetartozás.

A törzsi szerveződés főként a pastunok és a türkmének esetében meghatározó. A tádzsikokat nyugati perzsa nyelvjárásuk köti össze, de nem állítják, hogy bármilyen átfogó rokoni kapcsolatban állnának egymással. Ők északkeleten és délnyugaton élnek, valamint a négy legnagyobb városban (Kabul, Mazár-e Sarif, Herat és Ghazni) többségben vannak. Néhány névlegesen törzsi jellegű csoportnál, például az üzbégeknél, csak a nagycsaládi struktúra, a klánhoz tartozás a meghatározó; míg más csoportok, mint például az ország középső részén élő hazarák a síita vallásuk mentén határolják el magukat. A városokba költöző emberek törzsi identitása néhány generáció alatt fellazul, és a helyhez tartozás válik meghatározóvá.

Három jogrendszer, kölcsönhatásban egymással: állami, saría és helyi szokások

Az afganisztáni jogrendszer történelmileg három, egymással is rivalizáló részből áll: az állami jog, az iszlám vallási jog (saría) és a helyi szokásjog. A gyakorlatban egyik struktúra sem volt képes soha teljesen kiszorítani a többit. A rendszerek továbbra is kölcsönhatásban vannak egymással, azaz egy adott jogvitát mindhárom szinten megvitathatnak, és ezek során egymással eltérő ítéletek születhetnek.

Kép
Afganisztán
Kép: Pxfuel

A szokásjog az adott közösség kulturális és etikai kódexén alapul, amely a tagokra nézve kötelező – de írásos formában nem rögzített – szabályokat hoz létre. A szokásjogi rendszerek Afganisztán vidéki területein mindenütt megtalálhatók és egymástól nagy mértékben eltérnek. A legelterjedtebb a legnagyobb népcsoport, a pastunok szokásjoga, a „pastunvali”, egy szóbeli hagyomány, amely általános elvekből és gyakorlatokból áll, amelyeket konkrét esetekre alkalmaznak.
A saría alapú törvénykezés Afganisztánban a szunnita hanafita jogi hagyományt művelő vallási bírák (qázi) hatásköre volt. Ők az ulemá (vallási vezetők) képzett tagjai, akik bármely kérdésben vallásjogi véleményt (fatwa) adnak ki. Az ulemá a vidéki szokásjogi rendszereket illegitimnek tekintette, különösen, ha azok eltértek a klasszikus iszlám gyakorlattól. A modern afgán állam 19. század végi megalakulásáig az ulemá önállóan irányította a jogrendszert.

Ezt az autonómiát fokozatosan korlátozták a modernizációt célzó uralkodók, akik azt követelték, hogy a vallásjogászok ismerjék el az állam fennhatóságát a törvényalkotásban és a bírák kinevezésének ellenőrzésében.

Vallási rendőrség és „erkölcsösztönzési minisztérium”

Miután 1996-ban átvették a hatalmat, a tálibok eltörölték ezeket a nemzeti jogi kódexeket azzal az indokkal, hogy a saría elégséges egy iszlám társadalomban. A képzett vallásjogászok szakértelmét azonban elutasították, és saját, alig képzett fanatikus vezetőiket ruházták fel teljhatalommal, akik a helyi hanafita vallásjogi hagyománytól eltérő rigorózus, konzervatív szalafita-vahhabita irányzat képviselői, a gyakorlatot pedig a pastunvalival vegyítették. Ez utóbbi hatása csak közvetett volt, mivel a tálibok ellenezték a törzsi rendszert és a szokásjogot is. Mivel azonban a vezetés nagy részét vidéki pakisztáni madraszákban képezték ki, amelyek nem tudtak magas szintű vallási képzést nyújtani arab nyelven, túl könnyen összemosták a pastun törzsi kultúrát a saríával. Például a gyilkosok kivégzését csak a saría bíróság engedélyezhette, de a nyilvános kivégzésen az áldozat családja lehetőséget kapott arra, hogy lelője a gyilkost, ami az iszlám saría és a törzsi vérbosszú kombinációja. A nők elzárásával kapcsolatos szigorú hozzáállásuk is a vidéki pastun kultúrában gyökerezik, s ellentmond az Afganisztánban honos hanafita saría-értelmezésnek. A tálibok által bevezetett korlátozásokat a városi lakosság elutasította, ám vidéken kevés ellenállást váltottak ki, mivel azok végső soron a vidéki patriarchális értékeket és életmódot tükrözték.

A tálibok soha nem hoztak létre világos közigazgatási struktúrát. Legfontosabb – és immár újraalapított – intézményük a szaúd-arábiai ihletésű „Erkölcsösztönzési és Erkölcstelenség Megelőzési Minisztérium”. Ez a minisztérium működtette a vallási rendőrséget, amely ellenőrizte a napi öt ima elvégzését, a férfiak szakállviseletét és azoknak a nőknek a megbüntetését, akik megszegték a tálibok szabályait.

Új polgárháború készülődik?

A kérdés jelenleg az, hogy a tálibok a húsz évvel ezelőtti struktúrát pusztán katonai fölényükkel rá tudják-e erőltetni a lakosságra.

Jóllehet a vidéki törzsi vezetők és hadurak támogatását ideiglenesen megnyerték, mert ezen vezetők rosszul viselték hatalmuk csorbítását az elmúlt két évtizedben, s így a rendszer vázát kézben tartják, a táliboknak továbbra sincs társadalmi bázisuk. A lakosság nagyon fiatal, a kommunikációs hálózatok és az oktatás következtében vágyik a fejlődésre és a perspektívára. Bár a társadalmi struktúra nem változott, a hagyomány szerepe már a vidéki lakosság számára sem az, ami 1996-ban volt. Arra, hogy a tálibok mennyire egységesek, illetve valójában ki mozgatja őket, a szakértők is csak találgatással felelnek. Egy azonban valószínűnek tűnik: ha a tálibok nem találják meg a hangot a társadalommal és elidegenítik a nemzetközi közösséget, ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint 2001-ben, az országot pedig polgárháborúba sodorják.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti