„Tánc közben megkérdezte, leszek-e a felesége, mire én: csak ha a nagypapája ad össze minket”

Elég csak körbenéznem: a művészetetek tényleg mesés. Az egymásra találásotok is az volt?

Anna: Az még inkább! Tényleg mesés volt… Tizenhárom évesen Boldizsár írt egy levelet az öcsémnek – aki a húgával egy iskolába járt –, mert megtudta, hogy Afrikába utazunk a családdal. Mivel ő is Gerald Durrell-mániás volt, akárcsak én, a humoros levél arról szólt, hogy az öcsém milyen állatokat csempésszen be neki Afrikából, és ha megmarná a kezét egy kígyó, a nagyijának van rá csodareceptje. Akkor egy pillanatra felsejlett bennem, hogy ez a fiú lesz a férjem, és majd oroszlánfarmunk lesz Afrikában! (nevet) De az is mesés, hogy a közelben laktunk, és én kamaszként a szobám ablakából éppen ezt a házat, a mostani otthonunkat nézegettem, még fotót is készítettem róla, hogy egyszer egy ilyenben szeretnék élni…

Boldi: Tizennyolc évesen már majdnem találkoztunk is, amikor meglátogattam az öccsét, és hallottam, ahogy Anna önfeledten énekel az emeleten. De akkor csak egy fotót kaptam róla – és az infót, hogy foglalt. Ám három évre rá, amikor eltörtek a sarokcsontjaim, eljött meglátogatni. 

Akkor is volt udvarlója, egy nagy csokorral érkezett, amit ő kapott, én meg zavaromban elvettem és betettem egy vázába, hogy „jaj, nem kellett volna!”. 

Aztán addig beszélgettünk, amíg lekéste a járatait, így egy tankmutató nélküli kölcsönautóval hazavittem. Egy lábon ugráltam le a kocsiig, csak úgy tudtam menni. Visszafele viszont kifogyott az üzemanyag, úgyhogy a Deák térről kellett hazaugrálnom egy lábon a hatodik kerületbe. Éreztem, hogy hős lovag vagyok, aki bármit megtesz a nőért! (nevet)

Anna: Később elhívott egy balatonkenesei ünnepségre, amikor épp nem volt párom. Úgy szerettem bele, hogy áttáncoltuk az éjszakát. A kenesei házukban a szülei (Péterfy Gizella festőművésznő és Kő Pál szobrászművész – a szerk.) egy művészeti tárgyaktól gazdag, lélegző csodavilágot alakítottak ki. Amikor beléptem, az egyik szobában pihent Boldi református lelkész nagypapája. Az én családom nem volt vallásos, de kamaszkorom óta vonzott Isten. Akkor találkoztam életemben először lelkésszel. Papó kinyújtotta a kezét, én beletettem az enyémet, ő ráhelyezte a másikat, hogy „mondjad, lelkem”. Nagyon mély beszélgetés bontakozott ki. Azok az értékek, amelyeket akkor megtapasztaltam, Boldizsárban is ott ragyognak. Amikor tánc közben már aznap megkérdezte, hozzá megyek-e feleségül, azt válaszoltam, csak ha a nagypapája ad össze minket. Ez végül így történt.

Egy pár tagjainak azonban a rájuk nehezedő terheket is el kell tudniuk viselni, a problémákat meg kell tudniuk oldani. Ha nem sikerül, sokan feladják, és különválnak. Nektek Boldizsár függőségét is el kellett tudnotok cipelni, majd együtt megszabadulni tőle…

Boldi: Művészkörökben szinte hagyomány volt az italozás, nem is igen ismertem embert, aki ne tette volna. Én huszonkét éves koromig egy kortyot sem ittam, onnantól viszont sokat, és egyre szenvedélyesebben. Anna végigélte mellettem a folyamatot, ahogy jöttek a gyerekek, de nem volt rendes munkánk, sem pénzünk, romokban hevert az otthonunk. Én szorongásból ittam, ám ő sosem hagyott magamra. A segítségével jutottam el a dömösi Kékkereszt misszióba, ahol a hit által gyógyítják a függőket. Ott olyan erős hitet kaptam, hogy tíz nap alatt magam mögött hagytam nyolcévnyi intenzív italozást.

Anna: Én abban is mélyen hittem, hogy nem véletlenül kerültünk össze. Először én mentem el segítő csoportokba, hogy megértsem az alkoholista és a társa közötti kapcsolat dinamikáját. 

Rájöttem, hogy túl intenzív, határozott vagyok, Boldi meg alkalmazkodó, így vissza kellett vennem a dúvadságomból, hogy ő meg visszavehessen a passzív lázadásból.

Boldi: Dömösön megtanították, hogy a két embernek együtt kell változnia. És a társnak vissza kell építenie a bizalmát, mert ha látod a másikat vergődni, elmegy a kedved attól, hogy vele élj. De Anna kitartott, a szeretet és az istenhit olyan erős kötelék lett, amely megtámasztott minket. A nagyapám igéjével együtt, amit az életre adott nekünk: „Ne menjen le a nap a haragotokkal.” Betartottuk! Mi a legnagyobb veszekedés után sem nyugodtunk, amíg egy kicsit közelebb nem ültünk egymáshoz, és elalvás előtt meg nem fogtuk egymás kezét. 

Anna: Amikor elkezdtünk templomba járni, az istenismeret és az önismeret párhuzamosan haladtak az életünkben. Nagyon sok segítséget kaptunk imádságban, van is kettőnk közt egy megegyezés, hogy ha bármi ér minket, öröm vagy bánat, azonnal imádkozni kezdünk. Volt, hogy a szeretetért imádkoztam, mert elfogyott belőlem. Van olyan pont egy kapcsolatban, hogy mindent rossznak látsz, én akkor szerelmet kértem, s másnapra megkaptam. Írtam is egy dalt, amit eljátszottunk az ezüstlakodalmunkon, a címe: A közted és a köztem lévő szeretet. Arról szól, hogy az istenkapcsolat hármas kötele nem szakad el. 

Kép

Fotó: Bach Máté

A művészetet és a hitet is egymásból „hoztátok ki”. Mi mindent köszönhettek még a másiknak? 

Boldi: Amikor találkoztunk, még nem tudtam, hogy biológus legyek, vagy a szüleim útját követve művész. Anna terelt a művészet irányába, és azt is ő mondta ki először, hogy járjunk templomba, pedig én származom vallásos családból. Igaz, akkoriban olyan mélyre süllyedtem, hogy a legkisebb fény is ragyogásnak tűnt, így könnyebben találtam vissza Istenhez. 

Anna: Én meg be akartam utazni a világot, mert gyerekként Peruban, Braziliában és Afrikában is éltünk, utazásfüggő voltam. Amikor kaptam egy doktori ösztöndíjat három hónapra Andalúziába, kimentünk a gyerekekkel, és utána megkaptam volna egy évre is, ám arra Boldizsár nemet mondott. 

Akkor kínlódtam, hogy nem követhetem a hivatásom, de ma már hálás vagyok neki, amiért segített hazatalálni, letelepedni, otthont teremteni és meggyökerezni. 

Még a telet is megszerettette velem! 

Boldi: Számomra, aki gyerekként egy műteremlakásban és egy utcában éltem – a házunkban volt az óvoda, ötven méterre az iskola, huszonötre a gimnázium –, kinyílt a világ, amikor találkoztunk. Eljutottam Ecuadorba, éltünk őserdőben, hegyek és sámánok közt, olyan inspirációkat kaptam, amelyekből ki tudott bontakozni a művészetem. Az egyensúlyt kellett megtalálni, és mi kiegyensúlyoztuk egymást. A legszebb visszajelzés: a gyerekeink nem tartanak minket flúgosnak, hanem követnek minket. A huszonötödik házassági évfordulónkra megalapították a Mezítláb zenekart, első daluk refrénje ez volt: Nem mindennap lesz az ember huszonöt éve házas. Nemrég kísértük el őket egy prágai fellépésre, mi voltunk a roadjaik. 

Ha a történetetek mese volna, szerintetek milyen címet kapna? 

Boldi: Most mondanám, hogy Az üveghegyen is túl… (nevet) Szó szerint, mert amikor letettem az italt, annyi üres üveg gyűlt össze, hogy nem volt bátorságom visszaváltani. Elástam őket a kertben, agyagréteget hordtam rájuk, lett egy nagy domb a házunk bejáratához közel. Azon túl lakunk. 

Anna: Ez viccnek jó, de nekem inkább a Völgyzugoly jut eszembe A Gyűrűk Urából. Én ezt láttam meg Kenesén, és itt is ezt próbáltuk megépíteni: a menedéket, az utolsó otthonos otthont. Mert kell egy zug, ahová vissza lehet húzódni, ahol a halhatatlan értékek az értékek. Én egy ilyen otthont kerestem – és megtaláltuk. 

Kép

Fotó: Bach Máté

Mi lehet a történetetek tanulsága, üzenete más pároknak? 

Anna: A nehézségek eredője, hogy a kamaszok kevés önismerethez jutnak, ezért sokan úgy érkeznek meg egy házasságba, hogy a gyerekkorból hozott traumáikkal nem tudnak mit kezdeni. Mi is hoztuk Boldival a magunk sebeit. Amikor egy férfi meg egy nő minden gazdasági és lelki teherrel a nyakában összekerül egy háztartásba, s még magukat sem ismerik eléggé, a sok terhet a nádszálvékony kapcsolat nem biztos, hogy elbírja. De a közösség, az önismeret és a kapcsolat a Teremtővel segít a szeretet kútját mindig újratölteni. 

Boldi: Amikor a kapcsolatunkat kezdtük, nagyon mások voltunk, de örültünk a másik másságának. Majd idővel elkeserített, hogy a másik más – ilyenkor sokan elválnak. 

Azt hiszik, baj a különbözőség, pedig épp ez a kincs, ebből lehet tanulni, fejlődni, kölcsönösen alakulni. Én a mai napig ajándéknak érzem, amikor harminc év után is meglátom Anna egy-egy új arcát. 

Ezért jó egymás kezét nem elengedni, mert ha megijedsz, és más emberrel keresnéd a boldogságot, azzal ugyanezt fogod elölről kezdeni. Az élet hullámzó, sosem egyenes a víz, mindig meg kell élni, hogy lejjebb vagy, mint voltál. De ha fogjátok egymás kezét, akkor a következő hullám magasabbra fog emelni a korábbinál. És ezt az ajándékot együtt lehet igazán megélni.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. szeptemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.