Orvost kellett hívni a nézőkhöz, de nem ez a legnagyobb baj a ruha nélkül görkorizó apácákat felvonultató operával

Hadd kezdjem azzal, hogy hálás vagyok Florentina Holzingernek. Ha esetleg az olvasó számára ismeretlen a név: ő rendezte a Sancta című operát, amelynek stuttgarti bemutatóján eddig 18 alkalommal kellett orvost hívni a nézőkhöz. Ami ugyanis a színpadon lezajlott, attól többen fizikálisan rosszul lettek, akár el is elájultak. 

Senkinek nem ajánlom a trailer megtekintését, mert az, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas, nem kifejezés. 

Az egyik jelenetben meztelen apácák görkorcsolyáznak, a másikban erotikusan közelednek egymáshoz, hatalmas tömjénezőben ruhátlan nő hintázik, és persze bőven találunk vérben úszó, neonkereszten függő, szintén pucér nőt is a színpadon. Mindez olyan zenei aláfestéssel és effektekkel kiegészítve, amelyek egy horrorfilmben is megállnák a helyüket. 

A Sancta bővelkedik a megbotránkoztató elemekben, bár a hivatalos verzió szerint a mű célja, hogy olyan témákat feszegessen, mint a nők elnyomása, a katolikus egyház bűnei és a szexuális ébredés. A cél pedig természetesen „ezúttal sem a provokáció vagy a vallásgyalázás", hanem a „felvilágosítás” (ahogy azt az opera vezetősége is hangsúlyozta). Azonban, hogy mi az a hatalmas igazság, amelyre a darab felnyitja a vakon tapogatózó, gyanútlan társadalom szemét, nem egyértelmű. 

Hogy az egyház egy gonosz, elnyomó, patriarchális rendszer? Ezt már hallottuk elégszer. Amennyiben erről van szó, úgy továbbra is nehéz mit kezdeni az üzenettel, egyszerűen azért, mert nem igaz. Aki kicsit is tisztában van például az iráni nők helyzetével, az pontosan tudja, hogy nem a kereszténység háza táján kell az elnyomást keresni. 

Sőt a keresztény hagyományban gyökerező kultúra az egyetlen, amely következmények nélkül megengedi, hogy bárki ilyen mértékig gyalázza. 

Mert még ha nem is tartja magát hívőnek valaki, úgy szívta magába a kereszténység értékeit, mint a levegőt. Az ugyanis, hogy nem alkalmazunk erőszakot, hogy tiszteljük az eltérő véleményt, hogy fontosak a nők jogai, hogy szabad megfogalmazni kritikát, nem magától értetődő. Megint csak: elég megforgatni a földgömböt, és számtalan országra rátehetjük az ujjunkat, ahol olyan darab, amely az ország vallását gyalázza, vagy épp a nők jogait firtatja, egyszerűen létre sem jöhetne.

De miért vagyok mégis hálás a rendező munkájáért? Azért, mert még annyi félreértésre sem ad okot, mint a párizsi olimpia megnyitója. Kristálytiszta a szándék, így a darab körül kialakult vita lényegét ezúttal nem az a kérdés képezi, hogy mit látunk, hanem hogy amit látunk, az belefér-e a művészetbe? 

A Sanctát védelmezők azzal érvelnek, hogy a művészet szabad, joga van provokálni és egyébként is: a darabban felvetett témákkal igenis szembesülni kell. A hithű keresztény szerint azonban a műnek semmi köze a művészethez, hanem sokkal inkább az adófizetők pénzéből finanszírozott kereszténygyalázásról van szó. Vitatkozhatunk azon, hol ér véget a művészet, és hol kezdődik a propaganda, de őszinte leszek: ezen a ponton teljesen mindegy, milyen kategóriába soroljuk az alkotást. 

Természetesen megvan a személyes véleményem, de legyen művészet, rendben. 

Talán még jobb is, ha annak nevezzük, mert akkor legalább nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy egy végtelenül gyenge művészeti alkotásról van szó. 

2024-ben ugyanis, ha valaki biztosra szeretne menni, akkor olyan témát választ, amely nemcsak kritikus a kereszténységgel, hanem minél inkább démonizálja és gúnyolja azt. Semmi bátorság nem szükségeltetik ahhoz, hogy meztelen apácát függesszünk egy neonkeresztre a színpadon, mert pontosan tudjuk, hogy a közönség vastapssal jutalmaz érte. És ez a legnagyobb probléma a Sanctával. Mert egy mű kritizálhat. Provokálhat. Arcul csaphatja a nézőt. De egyvalami nem lehet: gyáva.