„A század pestise” – 152 éve pusztított Magyarországon az utolsó nagy kolerajárvány
Egy rettegett kór, amely a 19. században rendszeresen felütötte fejét az országban. „Mennyei csapás” – így nevezte Kossuth Lajos a kolerát a szabadságharc idején, ám a fertőző betegség nemcsak az ellenséges hadsereget, de a magyarokat is tizedelte. Az utolsó nagy kolerajárvány 152 évvel ezelőtt tört ki Magyarországon. Eközben, ami Európában a régmúlt, az Afrikában a jelen. A harmadik világ nyomorban élő közösségeiben most is szedi áldozatait a kolera.
Egy kolerában elhunyt nő ábrázolása egészségesen és négy órával halála előtt – Forrás: Wikipedia
Rémhírből valóság
A kolera (cholera) név már az ókorban is ismert volt, olyannyira, hogy már Hippokratész görög orvos is írt róla. A valódi ázsiai vagy kelet-indiai kolerának sokáig csak a rémhíre jutott el Európába, ugyanis a Kelet-Indiába küldött angol és francia hadseregben sok áldozatot szedett. A súlyos járvány Európát 1830-ig megkímélte.
Szennyezett vízzel is terjedt
A kolera (epekórság) okozta fertőzés elsősorban széklettel vagy hányadékkal szennyezett vízzel és szennyvízzel, illetve az ezekkel érintkező nyers élelmiszerek révén terjedt. A betegség súlyos hasmenéssel és hányással járt és a legtöbb esetben gyors kiszáradáshoz vezetett.
A betegség kereskedők és az 1830-ban kirobbant lengyel felkelés ellen küldött katonaság révén jutott el a magyar határ közelébe. Kordonokat állítottak föl az északi megyékben, leállt a közlekedés és a kereskedelem, éhínség fenyegetett. A lakosság elégedetlenségét fokozta, hogy a gyógyító célzatú bizmutport számos helyen túladagolták a kutak vízében, s felröppent a hír, hogy az urak meg akarják mérgezni a parasztokat, mindez végül földesúrellenes parasztfelkeléssé szélesedett.
A 19. század egyik legfélelmetesebb betegsége Budapestet is elérte, hiszen a város közegészségügyi helyzete katasztrofális volt, kórházak alig akadtak, a vezetékes víz és a csatornázás kivételes luxusnak számított.
Magyarországon 1830-tól rendszeresen, 10–15 évente visszatért a „a század pestise”.
„Nincs kolera. Nem kell kordon.”
1831 nyarán a fővárosban szigorú intézkedéseket vezettek be, miközben a társadalmat félelem fogta el. Az emberek varázserőként tekintettek a kámforra, klórmészre: szagolgatták, zsebükben vagy a nyakukba akasztva hordták. A levegőt pedig ecettel, gőzzel és füsttel igyekeztek megtisztítani.
Az apokaliptikus heteket gyerekként átélt későbbi politikus, Podmaniczky Frigyes így emlékezett vissza: „Iszonyú forróság uralkodott; utcáink porosak, homokosak s piszkosak a lehető legnagyobb mértékben; a halottakat félig nyílt szekereken vitték ki a temetőbe, mindenkinek szeme láttára; a betegséget magát nem ismervén, de tapasztalván annak pusztító voltát, még a műveltebb osztályokban is a lehető legnagyobb félelmet, rettegést s elcsüggedést idézte elő.”
A pesti diákság tanulmányait nem folytathatta, és ezért haza akartak menni vidékre. Állítólag a fellázadt tömeg Pest utcáin észrevette a nagyhírű orvost, népszerű egyetemi tanárt, Stáhly Ignácot. Magasba emelték, vállukra vették, és ezt kiabálták: „Nincs kolera!” „Nem kell kordon!” A zendülést végül katonai erővel, ágyúlövések kíséretében leverték, aminek következtében többen életüket vesztették.
Összesen több mint félmillió ember betegedett meg, akik közül 237 641 fő meg is halt, köztük például a Zemplén megyei Széphalmon élő Kazinczy Ferenc, a nyelvújítási mozgalom vezéralakja.
Kolera szabadságharc idején
A kolera ezután hosszú évekig szünetelt, vagy csak nagyon elszórtan jelentkezett, ezért az emberek már azt hitték, hogy örökre elnyugodott. Nem így lett, a következő hulláma 1847–48-tól érkezett meg az országba. A szabadságharc idején is szedte áldozatait, és nem kímélte a hadseregeket sem.
„A mindenható bosszujának isteni fegyvere máris pusztitja vad ellenségeinket. Kassától Egerig és Debreczenig ötezret ragadt el a döghalál, és még tizezer fekszik a nyavalyának halálos ágyában. Mert azért vezérelte be a magyarok teremtője őket e földre, hogy itt sirjokat találják. Kiket közülük a mennyei csapás nem öl meg, azokat vitéz fegyvereink ejtik el” – fogalmazott Kossuth Lajos 1949. július 14-i szegedi kiáltványában.
A hazai hadsereget és a lakosságot ugyanúgy sújtotta a kór. Hogy ez mennyire így volt, arról a következő levél is tanúskodik, amit Bulyovszkyné Szilágyi Lilla írt férjének 1849 nyarán. (Bulyovszky Gyula ügyvéd, hírlapíró a márciusi ifjak tagja volt.)
„Im itt küldöm a koleraszereket: cseppek, por és szalep gyökér. Amint a rágás kezdődik, 10 cseppet kell cukorra tölteni és bevenni, ha el nem múlik, 1 óránként mindig ugyanannyit. 1ső hasmenéskor egy port; ha az első porra elmúlik, többet nem kell bevenni, ha pedig el nem múlik folytonosan kell szedni. A hasra melegített árpát kell folytonosan rakni, ha szomjazik, egy meszelnyi vízbe egy csipet szalepet kell órákig főzni és 10 csepp ecetet kell beletölteni és ezt lassankint meginni. Ez a szer megmente legalább 30 embert a haláltól”.
A harmadik nagyobb kolerajárványt 1854-55-ben szenvedte el az ország. A Bach-korszak mostohán bánt a közegészségüggyel, nem hoztak megfelelő intézkedéseket.
A Rókusba, a közkórházba kerültek a kolerás betegek is, így a betegség könnyedén elterjedt. Az orvosok és a nép tiltakozására láttak hozzá egy új járványkórház megnyitásához a Kerepesi úton.
Matejkó Lipót, az első pesti beteg
Az utolsó nagy kolerajárvány első betegét 152 évvel ezelőtt, 1872. szeptember 14-én diagnosztizálták, eközben a fővárosban ezek voltak az egyesülés évei, ekkor alakult meg a mai Budapest Pest, Buda és Óbuda összefonódásából.
„E szerint a vészhír, hogy Budán október 18-án a cholera kiütött, Pest város hatóságát nem találta készületlenül; a bizottságok azonnal erélyesen hozzáláttak hivatásukhoz; kettőztetett buzgalommal akkor, midőn a múlt 1872-iki október 28-án Pestváros területén is észleltetett az első eset. A Lipótvárosban ugyanis a Duna partján a tömőterén levő dunaszabályozási napszámosok részére állított kórterembe Budáról hozatott 1872-ben október 28-án egy beteg Matejkó Lipót 32 éves dunaszabályozási napszámos, ki azonnal meg is halt” – így írt Halász Gejza, Pest korabeli tiszti főorvosa A Budapesten uralgott járványos betegségek történelme különös tekintettel a cholerára című 1879-es jelentésében az utolsó nagy kolerajárványról, ami 1872–1874 között sújtotta az országot.
A felkészülésnek is köszönhető, hogy ez a járvány a fővárosban már nem volt akkora, mint a korábbiak. Fertőtlenítették a kutakat, vízvezetékeket, falragaszokon tájékoztatták a lakosságot a tennivalókról, illetve arról, hogy mely „népi gyógymódok” azok, amelyek inkább ártanak, mint használnak. A városon kívül külön kórházakat létesítettek, minden beteget be kellett jelenteni a már idézett tiszti főorvosnak, a kolerában elhunytakat külön hullaházba vagy rögtön a temetőbe szállították.
Tanultak belőle
A járvány lecsengése után döntés született új kórházak építéséról, és ezután épült a kifejezetten járványos betegek ápolására szánt Szent László Kórház is. A következő évtizedekben Budapesten elindult a csatornázás, a vízvezeték-hálózat kiépítése. Ám az utolsó nagy járvány, amit éveken át tartó rossz termés és ennek következtében egyes vidékeken éhínség kísért, így is három év alatt mintegy 400–450 ezer halálos áldozatot követelt a Magyar Királyságban, és az ország népességszáma csak hat év múlva érte el a járvány előtti szintet.
Később, 1883–1893 között még egy kisebb járvány formájában visszatért hazánkba a kolera, de utána már nem jelentkezett.
Ekkorra a közegészségügy is javult, valamint Robert Koch felfedezte a kolera kórokozóját, hiszen addig a pontos fertőzési menetet nem ismerték. Mindez hozzájárult a megelőzéshez és a gyógyításhoz.
A leghíresebb „bacilusvadász”
Robert Koch német orvos, mikrobiológus nevét elsősorban arról ismeri a világ, hogy 1905-ben Nobel-díjat kapott a tuberkulózis baktériumának felfedezéséért. Koch ugyanakkor a lépfene és a kolera okát is megfejtette. A kolerát először Egyiptomban tanulmányozta, végül egy indiai útja után sikerült izolálnia a Vibrio cholerae nevű kórokozót, és rájött, hogy ez a baktérium okozza a betegséget. Munkájának köszönhetően hatékony intézkedéseket lehetett foganatosítani a járvány terjedésének megakadályozására. Koch Közép-Afrikában tanulmányozta az álomkórt és a maláriát is.
A harmadik világból nem tűnt el
A kolera ma már elsősorban a fejlődő országok nyomornegyedeinek betegsége, de előfordulhat földrengés és árvíz sújtotta területeken is. Becslések szerint évente 1,3–4 millióan kapják el a fertőzést és 21 000–143 000 kolera okozta haláleset történik világszerte. A súlyos esetekben intravénás folyadékokat és antibiotikumok kapnak a betegek. A higiéniai körülmények javítása és a tiszta vízhez jutás alapvető fontosságú ahhoz, hogy megelőzzék a fertőzést. Mindezek mellett szájon át adható kolera elleni szereket is alkalmaznak.
Globális célkitűzés, hogy 2030-ra felszámolják a betegséget, és 90 százalékkal csökkentsék a kolera okozta haláleseteket.
2022-ben 473 ezer kolerás fertőzés történt a WHO adatai szerint, 2023-ban viszont ez megduplázódott.
Az előzetes adatok azt mutatják, hogy a globális koleraválság sajnos idén is folytatódik, jelenleg 22 ország jelentett aktív kitöréseket. Bár a 2024-ben eddig jelentett esetek száma alacsonyabb az előző év azonos időszakához képest, augusztus 22-ig már 342 800 esetet és 2400 halálesetet jelentettek a WHO-nak. Jemen, Etiópia, Nigéria, Haiti – az elmúlt időszakban ezekben az országokban történt a legtöbb haláleset.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Agyműtét a középkorban, érzéstelenítés nélkül
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
