„A legszörnyűbb az volt, amikor azt hittem, elvesztettem az édesanyámat” – Mureșan Judit a holokausztról nyolcvan év távlatából

Kolozsváron az észak-erdélyi holokauszt 80. évfordulója alkalmából rendeztek konferenciát május végén. Az esemény megnyitóján Mureșan Judit régi ismerőséhez, a másik kolozsvári túlélőhöz, Székely Lászlóhoz hasonlóan rövid beszédet mondott. Úgy érzi, ennyi eltelt idő távlatából is aktívan élnek benne az emlékek, sokkal inkább, mint egyes megélt történések a közelmúltból.

Tizenöt évesen élte túl az életre szóló traumát és a vele járó megpróbáltatásokat. Sokáig egyáltalán nem tudott beszélni a történtekről, de rengetegszer gondolt rájuk. Évek teltek el addig, amíg először a családban szóba hozta, aztán úgy érezte, muszáj másokkal is megosztania, hogy az emberek tudjanak az eseményekről.
„Az én sorsom sokban közös a magyarországiakéval: a szüleimet először Kistarcsára internálták, engem kiengedtek Pesten mint kiskorút. Kistarcsa akkoriban gyűjtőtábor volt, de a szüleim elég későn kerültek oda ahhoz, hogy a Lakatos-kormány később kiengedje őket is. Akkor nem volt senkim Magyarországon.”

„Mit csinálhat egy kislány, aki egyedül van Pesten? Elmentem a zsidó kórházba, és a betegekkel aludtam” – emlékezett vissza az első megpróbáltatások egyikére. 

Utána úgy tűnt, javulhat a helyzet.

Ezután következett a nyilas puccs 1944. október 15-én, ami teljesen megváltoztatta a család kilátásait, helyzetük ismét nagyon rosszra fordult. Először a férfiakat vitték el, köztük édesapját is. A történtekkel kapcsolatban kitért egy általa nagybetűsnek nevezett ember segítségére, aki a nehéz körülmények ellenére is jó volt hozzájuk.

„Hömpölygött a tömeg az országúton, valakit érdekelt, kiket és hová visznek. Mindenki más elfordult, mert ha nem teszi, kockáztatta volna a golyót a testébe. Ennek ellenére az illető megállította apukát, és megkérdezte, mi történik. Apukám odaadta neki a zsebóráját, a jegygyűrűjét és egyéb személyes tárgyait azzal a kéréssel, hogy keresse meg a családját, és vigye el nekik. Az illető eljött. Olyan emberek is voltak, akiket egyáltalán nem lehetett felhergelni” – emlékezett vissza a számukra ismeretlen férfi gesztusára Mureșan Judit.

Később őt és édesanyját is elvitték. Felidézte többek közt, hogy egy sleppbe (vontatott hajóba) zsúfolták be őket egy Duna-parti kikötőnél, egész éjjel csepegett a víz a fejükre. Ehhez hasonló történéseket kellett megélniük abban az időszakban. Majdnem két hónapig nagyon keveset tudtak enni, szinte semennyit, korábban nem is gondolta, hogy ennyi ideig ki lehet bírni élelem nélkül. Viszont sikerült vízhez jutniuk, aminek meghatározó szerepe lehetett a túlélésben. 

Amikor a család és a megmenekülő csoport tagjai megérkeztek Hegyeshalomra, Mureșan Judit úgy érezte magát, mintha luxushotelben lenne, pedig pajtában kellett aludniuk.

Sétánk során azt is hangsúlyozta, hogy felszabadulásuk egy értük felelős őrnek köszönhető, akit szintén nagybetűs emberként írt le, mert kockázatot vállalva segített nekik abban, hogy Hegyeshalomról nyugat helyett keletre tudjanak jutni, ezzel pedig megmenekültek. Sikerült bekerülniük azok közé, akiknek volt védőlevelük, és elindulhattak haza.

„A legszörnyűbb az volt, amikor azt hittem, elvesztettem az édesanyámat. Egy egésznapi menetelés után a falusiak feltettek a szekérre egy-egy személyt, akiken látták, hogy nehezen bírja magát. Sötét volt, semmiféle világítás nem volt az úton. Örültem, hogy anyukámat is felvették, gondoltam, legalább pihen egy kicsit, mert egész nap mentünk. Később megérkeztünk arra a vásártérre, ahol állatokat árultak. Anyuka nem jött, és nem láttam sehol. Ordítottam kétségbeesetten, amíg nagy nehezen megtaláltam” – idézte fel akkori érzéseit Mureșan Judit, hozzátéve, hogy a történtek során ekkor érezte a legnagyobb félelmet.

Hosszú volt az útjuk visszafele is, végül visszaérkeztek Pestre, így élték túl édesanyjával a holokausztot – édesapját viszont elvesztette. 

„A Nagy Diófa utca elején laktunk. Minket is oroszok szabadítottak fel, az óvóhelyek közötti falakat törték át. Anyu féltett engem tőlük, de én nem féltem, mert tudtam velük beszélni, és boldog voltam, hogy ott vannak. Amikor a volt szobánkba bementünk, teli volt több bödön gulyással és fekete kenyérrel. Az orosz katonák lemondtak a reggelijükről értünk, és úgy mentek harcolni” – indokolta a velük szembeni empátiát, hozzátéve, hogy végül mindenkinek rosszat tett a hirtelen nagy mennyiségben elfogyasztott étel, betegek lettek tőle.

A megélt borzalmak után Mureșan Judit a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem docense lett, és családot is alapított. Mindig fontos örömforrás volt számára a szerettei társasága. Igyekszik manapság is megélni a mindennapokat, semmiképpen nem szeretne bottal vagy járókerettel járni, de mindig örül, amikor társasága akad a napi sétához. A mai közhangulattal kapcsolatban úgy érzi, nem tudná megmondani, a társadalomban mennyire él aktívan az antiszemitizmus, de szerinte a világpolitikai történések befolyásolhatják a tömegek gondolkodását is. Úgy gondolja, az emberi élet olyan dolog, amelyet semmiképp nem szabad elvenni, utalva ezzel elsősorban a Közel-Keleten zajló konfliktus rengeteg halálos áldozatára.