„Az a cél, ami velem is történt” – Zoltán és Róbert továbbadnák az örömzenét, ami őket is élteti

A Katolikus Karitász gondozásában működő Jelenlét Pont épülete örömzenétől hangos. Már-már azt gondolnám, hogy beraktak egy videót, és azt hallgatják, annyira tökéletesen hangzik az egész. A zenélést csak egy köszönés erejéig engedem megszakítani, aztán megkérem a bandát, hogy folytassák. A fényképezés most inkább kifogás, valójában élvezem a tamburaszót.  

„A mai napra a táncházkultúra elemeit hoztam el, az első órában ezeket a dalokat vettük át. A második óra – amelyre te érkeztél – már általában az örömzenélésről szól” – kezdjük a beszélgetést Petrovics Zoltánnal. 

„Abból lehet a legtöbbet tanulni, mert ilyenkor jönnek elő azok az ötletek, amelyek elsőre őrültségnek tűnnek, de a végén mégis ezekből csináljuk a zenét” – ezt már Orsós Róbert teszi hozzá.  

Mindkét fiatalember a Katolikus Karitász alkalmazásában dolgozik, zenei koordinátorként a Felzárkózó Települések Szimfónia programját egyengetik tavaly szeptember óta. Robi a közeli Szigetvári járás három településén (Patapoklosi, Somogyapáti, Somogyhatvan) tanít, Zoli pedig a Sellyei járás öt falujában (Drávaiványi, Kisszentmárton, Lúzsok, Piskó, Vejti). Amikor idejük engedi, közösen is tartanak órákat. A kétórás foglalkozások hétköznaponként délután négykor kezdődnek, minden falu hetente egyszer kerül sorra. 

„Nagy csoportban szerettem volna tanítani, de az első hónapokban kiderült, hogy van olyan gyerek, aki már magas szinten bánik a hangszerrel, és vannak olyanok, akik nagyon lelkesek, de tőlünk kapják meg a kezdő lépéseket. Ezért a legcélszerűbb, hogy egyesével foglalkozunk velük, a tudásuknak megfelelően. Mivel a jellemző létszám két-három, néha négy gyerek egy-egy faluban, ezért kényelmesen jut fél óra mindenkire, az eddigi eredmények alapján nagyon szépen tudunk így haladni” – mondja Zoli, Robi pedig csatlakozik hozzá, ők is hasonló módszerrel dolgoznak a szomszédban.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A cél nem az, hogy minden gyerek a konzervatóriumban folytassa tovább a zenélést. Sokkal lényegesebb, hogy a foglalkozásra járó gyerekek közösséget alakítsanak, kizökkenjenek a hétköznapi rutinokból és boldogok legyenek. Tapasztalatuk szerint ezt kötetlen módszerekkel lehet elérni, és akkor is örömmel fogadnak bárkit, ha valamiért hetekig nem látogatta a zenés foglalkozásokat.

Egyszerre mondják, hogy mégis nagyon lelkesen jönnek, és gyakran még plusz alkalmakat is kérnek. 

A drávaiványi „banda” a két járáson belül a keménymagot képviseli: az itteni gyerekek zenekart alapítottak Petrovics Zoli vezetésével, ők a Novi Biseri, magyarul Új Gyöngyök. A név a szomszédos Drávasztárán alakult harmincéves múlttal rendelkező, eddig több mint száz zenészt foglalkoztató  Biseri Drave (Dráva Gyöngyei) tamburazenekarra utal. „Mi vagyunk a horvát kisebbség zenei kultúráját ápoló együttes utánpótlása. A tambura hangszercsalád hangszereivel játszunk: bőgő, nagybőgő, kontra, basszprím, tambura. Ebben a felállásban négyen zenélünk, és van még két harmonikás fickó, akik vagy jönnek, vagy nem, mert ők most éppen a pubertás korszakukat élik. Kéthetente akad egy meghívásunk, főleg itt a környéken, de nyáron Horvátországban is lesz fellépésünk” – mondja Zoli. 

Robi falvaiban még nem alakult zenekar, de hosszú távon az ő terve is hasonló. Mint mondja, ez az egyik legjobb módja a hagyományok ápolásának. 

„Nálunk ez még várat magára, de most az a legfontosabb, hogy boldog gyerekeket lássak magam körül, és ha közülük csak egy jár be hasonló utat, mint én, már megérte a sok munkát. Az a cél, ami velem is történt.” 

Robi családjában nem volt hagyomány a zenélés. Kisgyerekként az utcán játszott a bátyjával, amikor egy nyári napon behívta őket az akkori falugondnok és az édesapja, akik mindketten zenészek voltak. „»Na, gyertek csak be!« – szóltak oda – aztán hangszert nyomtak a kezünkbe, és elkezdtünk játszani velük. Erre felfigyeltek az iskolában, onnan kaptunk hangszereket. Középiskolába a pécsi Gandhi Gimnáziumban tanultunk tovább, ahol profi zeneoktatást is kaptunk. Még többet zenéltünk, bekerültünk az iskola zenekarába, külföldre is gyakran jártunk koncertezni. A zenének köszönhetően épült a kapcsolatrendszerem, kitágult a világ számomra a zenén túl is.” 

Petrovics Zoltán is nagy utat járt be: „A zene szeretetét nagyapámtól kaptam, fénykorában ő volt a környék harmonikása. Hatévesen találkozhattam Snétberger Ferenccel, ő mondta az édesanyámnak, hogy legyen szíves hangszert adni a kezembe. 

Ebből nem igazán lett semmi, de a nagyapámnál lógott egy gitár a falon, én meg rossz gyerek módjára leakasztottam, interneten megkerestem az akkordokat, és megtanultam rajta játszani. 

A sztárai általános iskolában kitanultam a tamburahangszereket, azóta is ez a fő profilom. A legnagyobb sikerem az volt, amikor a Felszállott a Páva tehetségkutató 2015-ös elődöntőjében szerepeltünk, és megnyertük az ezüstpáva fokozatot, valamint a legjobb kisebbségi produkciónak járó különdíjat. Innentől vagyok aktív részese a drávamenti horvátság zenei életének is.” 

A két fiatal zenész élettörténetét meghallgatva értettem meg, hogy miért hangsúlyozták többször beszélgetés közben, hogy nekik az a legfontosabb, hogy visszaadjanak valamit abból, amit ők eddig kaptak az élettől, és ha csak egy tanítványuk lesz, aki hozzájuk hasonlóan más utat jár be, akkor boldogok lesznek, hogy a cél teljesült.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.