Hová ugrik Mátyás? – Szökőév, szökőnap, és ami mögöttük van

Egykor márciusban indult az év

A legkorábbi római naptár a tavaszi munkák kezdetével, márciussal kezdődött, és csak tíz holdhónapos volt. Mivel a hideg téli hónapokban úgysem lehetett mezőgazdasági munkát végezni, azzal az időszakkal egyszerűen nem foglalkoztak. Vagyis a római naptár tíz hónapból és egy igen kevéssé meghatározott téli időszakból állt. Ez utóbbi változó hossza miatt a naptár ritkán mutatott egyezést a szoláris évvel.

A szoláris, vagyis a napév a Föld Nap körüli keringési ideje, két tavaszi napéjegyenlőség között eltelt idő: 365 nap, 5 óra, 48 perc, 46 másodperc.

Ám a tíz holdhónapos, vagyis körülbelül 290 napos év nem volt alkalmas arra, hogy számontartsák a valós napévet. Végül beiktattak még két hónapot: a januárt és a februárt, amelyeket a római istenekről, Ianusról és Februariusról neveztek el. Az év kezdete március 15. volt, ezen a napon léptek hivatalba a legfőbb állami vezetők. 

A tizenkét holdhónap viszont még mindig csak 354 napot tett ki, ezért a fennmaradó 11 nap felhalmozódott, emiatt bizonyos időközönként egy 13. hónapot kellett beiktatni a naptárba, amit eldugtak február két napja, 23. és 24. közé. 

Vagyis a szökőévekben február 23. után következett egy rendkívüli hónap, majd 24-ével folytatódott a naptár. Ez az úgynevezett interkaláris hónap a Mercedonius nevet viselte. 

Betoldásáról az adott évben szolgáló consulok – legfőbb állami hivatalnokok – döntöttek, akik ezt arra használták fel, hogy a saját érdekük szerint hosszabbítsák vagy rövidítsék az évet. 

Julius Caesar, a szökőév atyja

Az időszámításban kialakult káoszban Julius Caesar igyekezett rendet rakni. Hogyan? Úgy, hogy a filozófus Szoszigenésszel és más tudósokkal együtt az egyiptomiak időszámítását vette alapul, ami a csillagászok megfigyelései szerint működött, és az elcsúszásokat öt vagy hat napból álló interkaláris hónappal igazították ki. Caesar ezt megreformálta: a csillagok figyelése helyett minden negyedik évben egy napot toldottak a naptárhoz. Az év napjait 365-ben szabta meg, minden negyedik év 366 napos „szökőév” lett, s az első év a hibák kiküszöbölése érdekében 445 napig tartott. 

A római naptár maradt a keresztény Európa általános naptára az 1054-es nagy egyházszakadás után is, mind a katolikus, mind az ortodox területeken. A 16. századra azonban megfigyelték, hogy az évek ismét „elcsúsztak”, Caesar és tudósai mintegy 11 perccel túlbecsülték az év hosszát. Az eltérés a csillagászati évtől minden évben 11 perc volt, amelyek azonban az évszázadok során napokra szaporodtak fel. Ez egyre több problémát okozott a húsvét kiszámításánál.

Kép

Február hónap egy 14. századi naptárban – Forrás: National Library of the Netherlands – Public Domain

Négyévente mindig? Nem egészen! 

Több sikertelen próbálkozás után 1572-ben XIII. Gergely pápa bizottságot állított fel a naptárreform kidolgozására. Elrendelte, hogy október 4. csütörtök után október 15. péntek következzen, hogy ezáltal az eltérést kiküszöböljék. 

Magyarországon 1587-ben kezdték alkalmazni a Gergely-naptárt: 1587. október 21. szombat után november 1. vasárnap következett, és ezzel szinkronba került a dátumhasználatunk a legtöbb európai országéval. 

Az új naptár megtartotta a négyévente betoldott szökőnapot, de pontosított: a 400-zal nem osztható kerek években kihagyta a szökőévet.

Vagyis a ma is érvényes szabály: minden 4-gyel osztható év szökőév, kivéve, ha osztható 100-zal, de nem osztható 400-zal. A matekóra helyett íme néhány példa: sem 1700, sem 1800, sem 1900 nem volt szökőév, 2000 azonban már az volt, ahogy 2400 is az lesz.

Körülbelül ötmillió olyan ember él a földön, aki február 29-én született. A múlt századok történelmi személyiségei közül ezen a napon jött a világra 1792-ben Gioacchino Rossini olasz zeneszerző, vagy pontosan száz évvel később, 1892-ben Apor Vilmos győri püspök. De háromszoros olimpiai bajnok kajakozónk, Kovács Katalin is február 29-én ünnepli a születésnapját. 

Mátyás „ugrása” 

A szökőnap nem február 29., hanem 24. Ez azt jelenti, hogy szökőévekben február 24. üres a naptárban, és innentől a hónap végéig a névnapok eggyel eltolódnak. Ezt „Mátyás ugrásának” is nevezik, mivel február 24. Mátyás napja.

Kép

Hieronymus Bang aranyműves Februarius című munkája – Forrás: Herzog Anton Ulrich Museum, Germany

Amikor a nők is feltehetik a nagy kérdést

A legtöbb február 29-i hagyomány, illetve babona a szerelemmel és a házassággal kapcsolatos. Egyes helyeken ezt a napot az agglegények napjaként is emlegetik.

Egy ír legenda szerint az 5. században Kildare-i Szent Brigitta – miután meghallgatta egyedülálló nők panaszait, akiknek az udvarlói túl félénkek voltak ahhoz, hogy megkérjék a kezüket – arról panaszkodott Szent Patriknak, mennyire hátrányos, hogy a nők sosem kérhetik meg a férfiak kezét. Ezért Szent Patrik engedményként a nőknek a négyévenkénti február 29-ét jelölte ki erre a célra. A legenda pajzán továbbfűzése szerint Brigitta is megkérte Patrik kezét, de utóbbi nemet mondott. Hogy ne legyen ez az elutasítás annyira megalázó, jóvátételként arcon csókolta a lányt, és egy selyemruhát ajándékozott neki. 

Erre a hagyományra vezették vissza, hogy az a férfi, aki visszautasította a kezét megkérő nőt, a hajadon adósa maradt, ezért például finom kesztyűt, bársonyköntöst vagy szőrmekabátot kellett neki vásárolnia. A 11. században élt Skóciai Margit királyné állítólag törvénybe foglalta, hogy a szökőévben férjet kérő nőknek piros alsószoknyát kell viselniük – ezzel jelezve férjszerző szándékukat –, és az elutasítás bírságot – csók vagy selyemruha – vont maga után. A Brit-szigetek legendáinak valóságtartalma persze megkérdőjelezhető.

Az Egyesült Államokban furcsa szexista ünneppé vált február 29.

Részlet egy 1932-ben megjelent amerikai szatirikus újságcikkből: „Bűnösnek vallotta magát John Livingston, az Egyesült Államok népszerű pilótája, amikor az Illinois állambeli Aurora rendőrbíróságán vádat emeltek ellene, mert bár ő volt a város legalkalmasabb agglegénye, nem volt hajlandó feleségül venni Florence Atkins rendőrbírót.” 
Ebből is látszik, hogy az Egyesült Államokban tartósan, egészen az 1980-as évekig éltek a szökőnaphoz köthető „férjkérő” hagyományok. Akkor viccnek szánták, de a jelenből nézve sok esetben inkább a nők megszégyenítésére voltak alkalmasak. 

A 20. századtól ugyanis agresszív nőket ábrázoltak a karikatúrák és a képeslapok, amint hálóval, lasszóval férfira vadásznak. 

Illinois állam több városában szökőnapokon a nők a városi tanácsban vezető szerepet kaphattak, illetve átvették a rendőrök vagy a tűzoltók helyét. „Tiltsák be a pipát”, „legyen rúzs a kocsikban” – ilyen és ehhez hasonló „törvényeket” hozhatott a női testület. A szökőnapi szokás azt sugallta, jobb, ha a nők inkább nem foglalkoznak a közügyekkel, mert az a férfiak dolga. 

Források: 
MTI
Múlt-kor
Live Science
Nagy György: Magyarország apróbetűs története 2 (2018)
Vox.com
Wikipedia