„Megbámulnak, ha a volánhoz ülök” – Egy négygyerekes nő a nyerges vontatós „fenegyerekek” között

Lánykorodban volt valami kötődésed a road movie műfajához vagy a nehéz szállító járművekhez?

Kislánykoromban láttam egy filmet, amelyben egy termetes kamiont vezető lány volt a főszereplő, de ez később csak akkor sejlett fel az agyamban, amikor a férjemmel arról beszéltünk, hogy meg kéne szereznem a hivatásos jogosítványt. Arra emlékszem, hogy a filmbeli karakter állandóan vezetett, és mindig máshol ébredt. Amikor találkoztam a párommal, ő gyakran mondogatta, hogy kamionos szeretne lenni. Asztalos végzettsége volt, de mindig is a volán mögé vágyódott. Rengeteg vizsgát tett le az álma kedvéért, akkoriban még vámolási ismeretekből is számot kellett adnia a tudásáról. Én boltvezetői végzettséget szereztem, és összeházasodtunk.

Hol tartottatok a közös életetekben, amikor Csaba végül megszerezte a C+E vizsgát?

Akkor még az első gyermekünkkel voltam otthon. Csaba évekig nem tudott kamionozni, mert mindenhol gyakorlatot kértek a munkáltatók. Amikor a harmadik gyerekünk lett hat hónapos, akkor egy ismerősünk végre magával vitte Csabát az ő cégéhez. Három és fél tonnával kezdett, majd jött a hét és fél tonna, utána tizenkét tonna, és végül a nyerges vontató. Végig kellett járni a ranglétrát, nem adták oda a többmilliós autókat holmi kezdőknek. 

A nyerges vontatósok számítottak igazi fenegyereknek, és szerintem ma is ők azok. 

Nagyot változott az életed, amikor Csaba kilépett az ajtón a szendvicseivel…

Sokáig vártunk erre a pillanatra, de amikor eljött, szinte észrevétlen volt, mert előtte sok csalódás ért minket. Nehéz volt bekerülni a „sávba”. Abban az időben még vámolás is volt, sok várakozás rakódott a menetidőhöz, öt–kilenc hetet is távol töltött tőlünk. „Unióztatták” a sofőröket, vagyis ha Csaba kiment például Észak-Németországba, onnan nem Magyarországra hozott vissza árut, hanem egy másik európai országba. Én vele örültem, hogy végre sikerült, tudtam, hogy milyen régóta vágyott erre. Ám az uzsonnás táskával félrefogtál: valójában rengeteg felkészülést igényelt egy ilyen elindulás. A mi mostani kamionunkban egy komplett háztartást tartunk fenn minden felszereléssel, van konyhánk, tányérjaink, gázunk, amin főzünk, edényeink, kinyitható asztalunk, székeink, hogy ki tudjunk ülni a kamion mellé. A férjem a kamionban is selyemágyneműben alszik, mert szereti a hűvösségét. Nem egy pokróccal meg egy kispárnával indulunk el, hanem üzemben tartunk egy lekicsinyített, de teljes háztartást. A hűtő az ágy alatt rejtőzik, amit napközben felnyitunk, és egy oldalládát kineveztünk spájznak, még kávéfőzőnk is van. Ha két hétig nem jutunk boltba, akkor sem halunk éhen. A kamionháztartás felszerelése az évek alatt szaporodott és egyre praktikusabbá vált. 

Ebben az időszakban akadtak nehéz napok számodra?

Minden ünnep előtt volt egy-egy szívszorító élmény, amikor láttam, hogy más családok együtt készülnek a karácsonyra vagy húsvétra. De a kötött ünnepeken kívül nálunk mindig akkor volt a köszöntés, amikor Csaba itthon volt. 

Születésnap, névnap, mind vándorünnepek lettek, és amikor Csaba hazaért, nekifutásból rávetődött az akkorra már négy gyerek. 

Volt, hogy én mentem érte kocsival, mert valahol a határon kapott pár nap szabadságot, hazahoztam és ünnepeltünk. 

Nehéz elképzelni, hogy miképp lehet fenntartani úgy egy házasságot, ha a férfi állandóan úton van. Nektek hogy sikerült?

A fizetése felét telefonszámlára költöttük, olyan igényünk volt arra, hogy beszéljünk egymással. Kezdetben az autópálya szélén toporogva hívott fel egy-egy telefonfülkéből, én visszahívtam, és tíz percenként szünetet tartottunk a beszélgetésben, mert a tarifa tíz perces hívásokra szólt kedvezményesen. A mobiltelefon kész kegyelem volt számunkra. Ha tehettem, elmentem vele „egy fuvarra”, és olyankor nem voltunk csendestársak. Mi úgy éltünk együtt és egymással, hogy nem lehettünk egy helyen.

Kép

Kiss Zsuzsanna és férje, Csaba Zalaszántón – A fotó tulajdonosa Kiss Zsuzsanna

Mikor kezdtetek arról álmodozni, hogy te is kamionos leszel?

Sokszor beszéltünk arról, hogy ha kirepülnek a gyerekek, majd gyakran mehetek vele utasként. Végül ebből alakult ki az ötlet, hogy én legyek a váltótársa. Sok olyan kollégája akadt addigra, aki a párjával rótta az utakat, így ő is előállt a tervvel: „Ha úgyis azt terveztük, hogy velem jössz mindenfelé, akkor mi lenne, ha pénzt is kereshetnél vele?” Azt válaszoltam, hogy „de hát akkora az a dög”… Sokkal többet lehet látni belőle, mint egy személyautóból, minden tiszta ablak, tele van tükörrel, mégis vannak holtterei. Egy sávváltást már percekkel hamarabb kell indítani, mint a tulajdonképpeni manővert. Rengeteg a segítő technika, de azokat tudni kell használni. 

Szóval kedvem támadt halálra rémülni. 

De nemcsak a kamion lett volna nagy újdonság, hanem a nyílt munkaerőpiac is, hiszen addig otthon voltam a gyerekekkel. 

Az Országos Foglalkoztatási Alap egyik pályázata volt az ösztönző?

Egy jogosítvány megszerzése soha nem volt olcsó. Ez a pályázat lehetővé tette, hogy ingyenesen jussak hivatásos jogosítványhoz. A regisztráció napján éjféltől ott ültünk a fiammal a gépnél, hogy ne csússzak le a jelentkezésről. Három éven át egyik vizsgám követte a másikat, pályaalkalmasságit tettem, gépjárműkártyát szereztem, sofőrkártyát… Egy betegség miatt másfél évet csúsztam is, de mivel két gyerekünk is egyetemre készült, addigra már anyagi okból is erős volt az elszántság bennem. Azóta ők már kollégisták, államilag támogatott képzésben tanulnak. Az első rutinpályás alkalommal tolatás közben eltoltam a rámpának kinevezett rudat, szóval akkor még jól „eltoltam”, de végül szabaddá vált előttem minden út.

Gondoltál arra, hogy most egy világjáró, turista életetek lesz, tele műemlékekkel és élményekkel?

Tudtam, hogy a kamionozás nem ezt jelenti, mint ahogy a prostituáltakkal való kalandokat sem, ahogy sokan hiszik. Ez egy fegyelmezett élet, feszített ritmusú, sajátos világ. Egy pillanat alatt váltottunk át távkapcsolatból a huszonnégy órás együttlétbe. Megismerkedtem a távolságtartó asszisztenssel, a sávtartó asszisztens gombbal, a tempomat három módjával, a felhajtós ágyon alvással, a fényszórókapcsoló elhelyezkedésével meg a turistákkal, akik irigyen figyelik, ahogy kempingezünk. Amikor egy ízben kicsit nem figyeltünk oda, már jöttek és emelgették a fedőt, hogy mi rotyog a fazékban, úgy kellett elhajtanunk őket. Amikor látják, hogy én ülök a volánhoz, tátott szájjal várják, hogy tényleg én fogok-e vezetni. Ha így megbámulnak, integetek nekik, ők meglepődnek és bambán bámulnak. Mi nehézgépeket szállítunk, rámpára szerencsére nem kell tolatnunk… Nyerges vontatókat, traktorokat, teherautó alvázakat szállítunk, tehát magasak, hosszúak vagy szélesek vagyunk, és mindig lomhák. 

Általában csak akkor veszik észre, hogy nő vezette a Böhömöt, amikor kiszállok.

Mit tett a kapcsolatotokkal, hogy éjjel-nappal együtt vagytok? Hogy nincs semmi énidőtök?

Nagyon jó így. Szeretünk egymás társaságában lenni, szeretünk beszélgetni, a házunk építését tervezni, a gyerekeink dolgait szervezni. Amikor úton vagyunk, mi két hétig folyamatosan a kamion körül vagyunk, csak mosdóba meg tusolni megyünk el. Nekünk még ezeket a megállásokat is meg kell tervezni, a bevásárlás egy külön program, hisz a kamionpihenőkben nincs bolt. Sok helyen mindent elkövetnek, hogy a sofőrök ne tudják elhagyni a parkolót. Két ágyunk van egymás fölött, de én már megrendeltem a főnökünknél egy franciaágyat… Közben a házunk is elkészül. Nekünk az a legfontosabb tervünk, hogy együtt legyünk. Nem számít, hogy hol, csak az, hogy együtt.