Havonta egyszer zuhanyozhatott, egy fiók volt a tányérja – 34 hónapnyi kényszermunka után szabadulhatott Miklósi Károly

A nyomdába indult, gyűjtőtáborba jutott

1943-ban már hadiállapot volt az országban, amikor Károly álmait követve besétált egy nyomdába, és kérte, hogy vegyék fel nyomdásztanulónak. Különböző próbák és feladatok elé állították, melyek közül az egyik színkeverést sehogy sem sikerült megoldania, végül tanára javasolta neki, hogy az általa kevert színnel kenje felül a mintapaletta árnyalatát. Ezzel a kis csalással bejutott a nyomdába, szövegrajzoló lett, és végre meg tudta venni az első dobfelszerelését. Alapított egy saját zenekart, mellyel tánciskolákban játszottak élő zenét, később már légoltalmi pincékbe húzódva muzsikáltak.

1944-ben bevonultak a németek, a nyilaskeresztesek átvették az uralmat, a lakosság pedig többnyire pincékben bujkált, csak időnként mentek ki élelemért, ilyenkor a gránátrobbanás vagy puskaropogás hangjára egyszerűen hasra vágódtak. 

Károly élénken emlékezett arra a napra, amikor egy sebesült ló biztosította a húsadagjukat és egyben a túlélésüket.

1945-ben még folytak az utóharcok, amikor a 18 éves fiú már megpróbált eljutni a nyomdába. Emlékezete szerint akkor szélesítették a Dózsa György utat, hogy egy fasiszta sárkányt ölő orosz katona szobrát felállíthassák (a szobor végül nem készült el), amikor öt fegyveres orosz katona feltartóztatta, és annak ellenére, hogy igazolni tudta magát, ezen a február 1-jei napon egy sorompó mellett félreállították. 15–20 fiút gyűjtöttek akkor össze, és igyekeztek elhitetni velük, hogy csak egy kis munkáról, „málenkij robotról” van szó. A megnyugtatásnak szánt kifejezés a történelem sodrásában félelmetes értelmet nyert.

Nagyjából kétszáz embert hajtottak be a régi Divatcsarnok (későbbi Otthon Áruház, ma már csak urbex keretében látogatható színhely) pincéjébe, akik közül néhányan már három napja ott vártak étlen-szomjan. Károly elosztogatta a zsebében tartott tízdekányi földimogyorót. Végül tízes sorokba állítva összesen kétezer ember hurcoltak el, köztük magyar és német katonákat, nyilasokat, civileket, minden válogatás nélkül. A mai gödöllői Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem területén hoztak létre egy hevenyészett gyűjtőtábort, ahol az orosz fegyőrök leterítettek egy pokrócot, és minden értéktárgyat begyűjtöttek a foglyoktól. 

A gazdagodásnak ezt a formáját akkoriban hivatalosan zabrálásnak nevezték. Egy orosz gyűjtőtábor teljesen más elképzeléseken alapult, mint a szervezettségről is hírhedt német táborok. Itt kiszámíthatatlan volt minden. 

Gödöllőn például csak annak volt csajkája, aki hozott magával, Miklós egy asztalfiókot használt tányérként, míg át nem váltott egy barátságosabb megjelenésű lámpabúrára. Kanálként az öt ujja szolgált. 

Néhány fiút, akikért fizettek, elengedtek, és néhány fiatalkorú gyereket is.

Kép

Hadifoglyok Sztarij Oszkolban,1942-ben − Fotó forrása: Fortepan/Konok Tamás id.

A „szerencsés” menekülő és a megalázott maradók

Károly történetének épp ebben a mondatban rejlik a teljes abszurditása. Ugyanis reménykedett benne, hogy egy évvel átírva a születési évét fiatalkorúnak vélik, és hazaengedik. Ez ugyan nem történt meg, de egy másik szálat, a menekülés szálát jól összecsomózta vele.

Gödöllőről egyetlen férfinak sikerült megmenekülnie. Ezt a történetet maga Örkény István is megirigyelhette volna, ugyanis a férfi a latrinaként ásott nagy gödrön átfektetett deszkáról beleesett a bűzös masszába, és miután sorstársai kipiszkálták a gödörből, az orosz fogvatartók egyszerűen kirugdosták őt a táborkapun, mert bántotta az orrukat a szag. Azt hiszem, Örkény azt mondaná, hogy ha ezt logikai szálon futva alaposan végiggondoljuk, nagy igazságokra jöhetünk rá. Tény az, hogy a következő próbálkozónak nem sikerült a trükk, még verést is kapott az élmény után. 

Néhány nap múlva százasával vagonírozták be a foglyokat, és a romániai Foksány felé indították a szerelvényt. A vonat felé gyalogolva a téli havas alkonyban egy férfinak sikerült megszöknie. A fogolyszakasszal szemben egy fiatal nő szánkón húzta a kislányát, amikor az egyik fogoly hirtelen mellette termett, és ő is megfogta a szánkó kötelét. Vajon mi játszódhatott le ennek az édesanyának az agyában pár pillanat alatt? 

Meg se nyikkant, csak meghitt kettesben elhúzták a szánkót a szakasznyi fogoly mellett. Senki nem szólalt meg.

Az oroszok később két utcán csúfolódó férfit egyszerűen befogtak a szökött, illetve a kiebrudalt rab helyére, így szám szerint kétezer ember érkezett Ukrajnába, egy Terni nevű községbe. Terniben egy felrobbantott cukorgyár várta a csapatot, és kiderült, hogy a „kis munka” addig tart, míg a gyárat teljesen újraépítik. 

Először hosszú gerendákat kellett a kivágott fákból gyalulniuk, hogy saját magukat bekerítsék. Minden reggel brómtablettát kaptak, hogy férfias igényeiktől megszabadítsák őket, vászoncipőket kaptak, havonta volt zuhanyzás. Rövid idő alatt minden lakó betetvesedett, és olyan gyöngék voltak, hogy eltérő politikai elveiken sem tudtak összeverekedni.

Nem tudom megállni, hogy a tetvetlenítés terni módiját meg ne osszam. Tehát a recept: áss egy nagy lyukat a földbe, tedd bele minden ruhadarabodat úgy, hogy csak egy csücsök látszódjon ki, és amikor fél óra múlva megindul a tetűáradat, egy gyufásdobozba gyűjtsd össze őket, majd égesd el a dobozt. Az eljárás minden élő tetűtől megszabadít, ám a serkékre nézve hatástalan, tehát a folyamat, amelynek bizonyos körökben „bravúrstikli” a neve, azonos időközönként megismétlendő. 

Kép

Hadifoglyok húznak maguk után egy lótetemet egy orosz munkatáborban, 1943 − Fotó forrása: Fortepan

Cipőbe, ruhába varrt üzenetek

A történet másik szála Miklós édesapján át vezet. Ő ugyanis nagy ultis kártyamesterként jó barátságban volt munkahelyén az orosz gyárparancsnokkal, aki kártyázás közben ígéretet tett arra, hogy kapcsolatai révén hazahozatja a fiút. Az orosz parancsnok kerestette is Károlyt, de azt a választ kapta, hogy bár van egy hasonló nevű fogoly, de az egy évvel későbbi születésű. 

Ha egyezett volna az évszám, már két évvel hamarabb hazakerülhetett volna. 

A sokadik kihallgatáson Miklós végre rájött, hogy mi a helyzet az évszámokkal, és eljátszotta, hogy oroszul keveri a két számjegyet. Ez hihetően hangzott.

„Pasli doma!” – ezekkel az ígéretes szavakkal küldte őt haza a táborvezető. Német tiszti zubbonyban, magyar pantallóban, orosz tiszti csizmában engedték útjára, amelyeket a kórházi ágyban fekvők fogasairól szedtek össze. A ruhába és a cipőbe üzeneteket varrtak a táborlakók, és Károly így kipreparálva, egy őr kíséretében érkezett meg Budapestre 1947. december 2-án.

Otthon mákos tésztát kért ebédre, miközben igyekezett édesanyját és az őrt eltántorítani attól a szándékuktól, hogy minden ruháját azonnal elégessék, bennük az üzenetekkel. Az orosz őr vacsorára is maradt, majd „bárisnyát” (nőt) igyekezett szerezni a család által, de a Keleti körül szálldosó éjszakai pillangók visszautasították a férfit, mert orosz inge elárulta kilétét. Így aztán römizéssel telt az este. 

Miklóst hazatérte után örömmel fogadta a nyomda, a pártba kérése nélkül vették fel, és szocialista szemináriumba íratták, ahol egy hadifogolytársa volt az előadó. Sokat tanult a szovjet-magyar „barátságról”, és „önként” vállalta a kultúrvezetői pozíciót. 

1956-ban feleségével és kislányával együtt az itthon maradás mellett döntöttek, később viszont meggondolták magukat, ám novemberben eltévedtek Katymárnál, és újra magyar földön kötöttek ki.

Miklós nyomdai fényképészként ment nyugdíjba. A magyar állam 1995-ben 242 ezer forintnyi kárpótlási jegyet adott 34 hónap fiatalságért. A szovjet állam nem kért bocsánatot. Miklós lánya, Emília kérésére született meg a könyv, aki szerint az akkori fiatal generáció alig tudott a történtekről, és aki szerette volna, ha minél többen megismerik a valóságot. 

Forrás: Miklósi Károly: Málenkíj robot