„Apámat az tartotta életben, hogy egyszer hazatér a fogságból” – Nehéz idők, erős emberek

Ülök a gép előtt, és azon tűnődöm, hogyan fér bele egy nehéz életút ötezer karakterbe. Tisztán és világosan emlékszem apám minden egyes szavára. Hogyan fér bele az orosz tél dermesztő hidege, a hazatérés édes álma, amit ébredéskor tovaűznek a kemény parancsszavak a fabarakk ajtajában? Apám ereje a szeretetből fakadt, az tartotta életben, hogy egyszer hazatér a fogságból.

Hadifoglyok a vlagyivosztoki hadifogolytábor melletti területen 1916-ban

Hadifoglyok a vlagyivosztoki hadifogolytábor melletti területen – Forrás: Fortepan/Löv Miklós

Ritkán mesélt azokról az időkről, akkor is csak nekünk. Nem panaszképpen mondta, inkább visszaigazolásként, hogy lám csak érdemes volt a túlélés érdekében meginnia azt a zavaros löttyöt, amit a hadifogolytáborban kapott. Érdemes volt jelentkezni különmunkára, mert akkor kapott egy ibrik tejet egy fél szelet fekete kenyérrel. Kellett a túléléshez. Elmesélte, hogy elfagyott mindkét lába, és egy szintén hadifogoly magyar orvos mentette meg az amputálástól, mert ellátta tanáccsal, kenőccsel, kötszerrel, amivel csak tudta. 

Hazafele az úton a foglyokat szállító marhavagonban sorra haltak meg az emberek. Amikor a vagon megállt, a foglyokkal rakatták le az elhunyt társaikat. Sokan feladták.  

A mindent eltöltő öröm, hogy megpillantották a hazai tájakat, hamar elröppent, amikor a vagon résein át látták, hogy a szerelvény elhagyja a hazájukat. Németországba, egy amerikai táborba vitte őket a vonat, hogy megerősödjenek. Egy hónapig tartották ott őket, mire végre hazatérhettek. 

Amikor Pesten leszállt a vonatról, az állomáson igazoltatták. Megkérdezték hány hold földje van, az apám megmondta az igazat, hogy neki csak a két keze van, amivel dolgozni tud. Elengedték. Huszonöt kilométert kellett megtennie éjszaka a csikorgó hidegben a nagymamám házáig, ahol sötét volt, életnek semmi jele sem mutatkozott. Az édesanyja akkoriban nem gyújtott világosságot, csendben a hideg szoba döngölt padlóján térdepelt egy szentkép előtt, és imádkozott. Imádkozott a fiáért, akiről már egy éve nem kapott hírt. Édesapám bekopogtatott a szomszédba, hogy érdeklődjön az övéiről. Talán akkor az egyszer félt az életében. A szomszédok nem ismerték meg, mert az egy méter nyolcvanöt centiméter magas fiatalember negyvenöt kiló volt. Áthívták az édesanyját, de nem árulták el neki, hogy miért hívják. A szomszédok, hitték is meg nem is, hogy jóval a háború után megjelenő ember a Juli néni fia, hiszen előtte ismerték. 

Nagymamám megállt a pitvarban, és nézte a szobában beszélgető embert. A hangjáról ismerte meg. 

Sírva, nevetve rohant be hozzá, hogy végre átölelhesse az élve maradt egyetlen fiát. Apám tizenhat esztendős öccsét lelőtték a falu határában a többi elhurcolttal együtt.   
Apám az ikertestvére keresésére indult, és amikor megtudta, hogy a súlyosan sebesült testvérét a Tiszába lökték, ott a zajló, zavaros Tiszánál határozta el, ha megnősül, neki sok gyereke lesz.  
  
Megtalálta azt a szép szőke lányt, akit még kilencvenéves korában is szeretett, amikor már az édesanyám harminc éve nyugodott a kömlői temetőben. Hittek az igaz szóban, az igaz érzésekben, a munka erejében. Soha nem irigyelték és nem kívánták el mások életét, vagyonát, sorsát.   
Emlékszem borús, hideg őszi napokra, amikor az édesanyám egy kopott kabáton az ámbitus alatt tömte a libákat, mert szebb és melegebb ruhákról álmodott nekünk.  
Emlékszem a tikkasztó nyarakra. A levegő remegett a nyári forróságtól. A hófehérre meszelt vályogfalak ellenálltak a nap hevének, de a férfiak – közöttük az apám is – újra és újra lendítették a kaszát az aranyló, életet adó búzatáblában.   
Emlékszem, hideg téli estéken az apám a sparhelt mellett állt, és felolvasott a magyar és a világirodalom remekeiből az édesanyámnak, amíg ő a vacsoránkat kavargatta a tűzhelyen. Mi hatan csendben hallgattuk. Apám néha megmelengette a két nagy dolgos kezét a kemencénél, amikor a kenyér sült, a mindennapi kenyerünk, amiért nagyon sokat kellett dolgozniuk. 

Apám csontjai élete végéig emlékeztek az Azovi-tengerpart mellett fekvő Mariupolban elszenvedett télre. Mégis elégedett volt az életével. 

Volt idő, amikor a családtól távol kellett munkát vállalnia, hogy élni tudjunk. Úgy éreztem, ilyenkor nélküle csak ténfereg az idő. Szegények voltunk, sokan lenéztek ezért bennünket, de én ezt akkor nem éreztem, mert volt egy hely a világon, ahol feltétel nélkül szerettek, ezért nem is foglalkoztam vele, egyébként is olyannak éreztem magam, mint a többi gyerek.  

Megtanították a szüleim, ha korán kelek, meglátok még a felkelő nap mellett egy fénylő csillagot. A szívós kitartó munka volt ott minden napon, ami a szeretet bölcsőjéből kelt fel minden hajnalon. Megtanították ők nekem, hogy a család a feltétel nélküli szeretet szigete, ahonnan erőt meríthetek. A szeretet képessége az örökségem. Ha találkozom a törtetéssel, az érdekkel, a képmutatással, az nem az én világom.   
Az emlékek idetelepednek mellém. Emlékszem, apám mindig sietve jött haza, ilyenkor kicsit a mellkasát előre döntötte, mintha azt akarta volna, hogy a szíve hamarább hazaérjen.

Az írás  a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese. 

 

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti