Érzelmeket szakíthat fel és még fájdalmat is csillapíthat a zene a hospice-ban – „Hova mész, falevél? Oda, hova visz a szél”

A te életed mikor és hogyan kapcsolódott össze a hospice-szal? 

Egész egyszerűen úgy, hogy megkeresett egy tapasztaltabb zeneterapeuta, akit a Magyar Hospice Alapítvány felkért, hogy dolgozzon a Budapest Hospice Házban, ahol külön szobát is kialakítottak erre a célra. Egyedül viszont nem tudta volna vállalni a feladatot, így rám gondolt. Én korábban – még a Zeneakadémia növendékeként – önkénteskedve csöppentem bele a zeneterápia világába, amit rögtön a „terepen” kezdtem el tanulni: agysérülésen átesett és stroke-betegek rehabilitációján keresztül. 

Nagyon megörültem a felkérésnek, de mivel semmilyen korábbi kapcsolatom nem volt a hospice-szal – amit távoli, és bevallom, kissé ijesztő dolognak tartottam –, kételyeim is voltak.

 A vezetőség ennek ellenére hatalmas bizalommal és nyitottsággal fogadott, és szabad kezet adott nekünk abban, hogy mi alakíthassuk ki a működésmódunkat a saját tapasztalataink alapján. 

Az élet aztán úgy hozta, hogy egy évre Hollandiába mentem, ahol elvégeztem egy zeneterápiás mesterképzést, jártam egy hospice-házban Skóciában, benyomásokat és ismereteket gyűjtöttem. Ténylegesen tavaly nyár óta járok be és tartok zeneterápiás foglalkozásokat a Házban, ahol a kezdeti alkalmak – legnagyobb meglepetésemre – nagyon feltöltöttek, és ez az érzés azóta is kitart. Hihetetlen mélységeket ad és nyit meg ez a munka.

Hogyan zajlik egy foglalkozás?

Heti egy délután tartunk zeneterápiás foglalkozásokat, ami alkalmanként nagyjából két órát jelent. Ezalatt általában három emberre jut idő, és rendszerint azokkal kezdünk, akikkel korábban már foglalkoztunk. Attól kezdve, hogy megérkezünk a Házba, szoros kapcsolatban vagyunk az ápolókkal, akiktől először információt gyűjtünk, hogy mi történt a legutóbbi látogatásunk óta, milyen állapotban vannak a betegek. Persze őket is körbekérdezzük, kinek lenne kedve aznap a zenéléshez, énekléshez. A foglalkozásaink után mi is jegyzeteket készítünk, hogy a benyomásainkról szintén be tudjunk számolni. Sajnos a betegek rossz állapota miatt gyakran kell új emberekkel megismerkedni, új kapcsolatokat teremteni, ami nekem állandó kihívást is jelent. 

Kép

Fotó: Fóti Péter – Magyar Hospice Alapítvány

Nem visel meg a tudat, hogy sokukkal talán nem lesz következő alkalom?

Nem mondhatnám. Van azért néhány olyan „eset”, ami nagyon megérintett, és amik kapcsán épp a napokban gondolkodtam el azon, vajon mi a közös nevező bennük. Arra jutottam, hogy az visel meg jobban, amikor azt látom, a beteg nagyon nincs megbékélve a helyzetével, nehezen tudja elfogadni a halál gondolatát, én pedig több alkalommal is találkozhattam vele, így már valamiféle kötődés ki tudott alakulni iránta. 

Ezzel együtt úgy érzem, hogy amikor ott vagyunk, éneklünk és zenélünk nekik, de még többször velük együtt – azok nagyon pozitív találkozások. Másfelől nagyon megtisztelő, amikor egy beteg beenged az intim szférájába, és valamit megoszt velem az ő belső világából. 

Élő emberekkel foglalkozunk: ez nem a halálról szól, hanem pontosan arról, hogy ott vagyunk, és a jelenben kapcsolódunk. 

Konkrét dalokkal, zenékkel készülsz, vagy az adott körülményekhez próbálsz igazodni?

Egyrészt mindenképp olyan zenét „kell” játszanunk, amit a beteg szeretne. Ehhez minden érzékszervemmel nagyon figyelnem kell rá, le kell lassulnom ahhoz, hogy egymásra tudjunk hangolódni, és hogy közösen felépíthessünk valamit. A zeneterapeuta megtanulja, hogyan használja célzottan a zenét, hogyan bontsa elemeire és emelje be azokat úgy, hogy azt a hatást érje el vele, amit szeretne. Pszichológiai ismereteket is szerez, önismereten megy át, amik segítségével egy terápiás helyzetben egyre inkább le tudja választani a saját megéléseit, és bele tud helyezkedni a másik ember szükségleteibe, ennek szolgálatába állítva az eszköztárát. 

A dalválasztás emellett nagyban függ a zeneterapeuta személyiségétől is, illetve attól, hogy milyen felkészültséggel, milyen „repertoárral” rendelkezik. A rehabilitációs területen zajló foglalkozásainkon nagyon sok magyar dalt használunk, a mindenkori magyar dalokból merítünk. Van ehhez egy daloskönyvem, amely nagyon jól jön például akkor, ha a betegnek épp nincs ötlete vagy bátortalan. Ilyenkor ebből választunk közösen valamit. Néha egyszerűen csak elkezdek énekelni, hangszerrel improvizálni: gitár általában mindig van nálam. Nem mindig terápiás cél, hogy a beteg is bekapcsolódjon, persze ha szeretne, megteheti. De olyan is van, aki csak fekszik, és csendben hallgat, majd elmesél egy olyan történetet, amit a zene hívott elő benne. Valaki emlékezik, míg mással a valóságot feledteti el arra a kis időre a muzsika. 

Kép

Zeneterápiás foglalkozás a hospice házban - Fotó: Fóti Péter – Magyar Hospice Alapítvány

Milyen egyéb szerepe lehet még a zenének a hospice-ellátásban?

Folyamatosan alakítom, fejlesztem az eszköztáramat, mert rengeteg olyan irány van ezen a területen, amerre el szeretnék indulni. Ilyen például a fájdalomcsillapítás a zene által, ami a fájdalomérzékelés módosításán keresztül működik. Ez akár kedvenc dalok, akár hangszeres improvizációk segítségével is történhet, a beteg bevonásával. 

A zene endorfint termel, egyes hangok hatására szelídülhet a fájdalom. Az i hang például a fejünknél rezeg, ha például ott van a fájdalom, érdemes ilyen hangzókkal vokalizálni. 

Erről először egy New York-i csapattól hallottam annak idején, ők a koraszülött és a palliatív ellátásban is foglalkoztak zeneterápiával: jól látszódott, hogy egészen sok az átfedés. Bár léteznek rá különféle technikák és ajánlások – én is olvastam erre vonatkozó szakirodalmat –, fontos leszögezni, hogy ez egy nehéz, érzékeny terület, amit nagy óvatossággal kell kezelni. Mindenki fájdalomérzékelése egyedi, ahogyan az is változó, kinek milyen módszer válik be.

Mik voltak az eddigi legkülönlegesebb élményeid? 

Volt a Házban egy idős néni, akit ténylegesen az élete végéig kísértem, előtte többször is tartottam neki zeneterápiás foglalkozást. Az utolsó találkozásunk után – amikor már sejteni lehetett, hogy nincs sok ideje hátra – néhány perccel meg is halt. Ezen a bizonyos utolsó alkalmon azokat a dalokat énekeltem neki, amikről tudtam, hogy nagyon szereti, és azt is tudtam róla, hogy egykor óvónő volt, így nagyon sokat jelentettek neki a dalokba ágyazott találkozásaink. Egyik ijedt hozzátartozója csak velem tudott bemenni a szobájába, ahol a folyamatos zene, az éneklés nemcsak kitöltötte a félelmetes, ismeretlen teret, de közelebb is hozta őket egymáshoz. Ez az eset szakmailag és emberileg is nagyon különleges volt számomra. 

Egy másik, fiatalabb beteg, aki szintén óvónő volt – és ugyanúgy hosszabb időt töltött a hospice-ban ahhoz, hogy vele is ki tudott alakulni közelebbi kapcsolatom – mindig arra kért, hogy valami vidámat zenéljünk. Egyik alkalommal, amikor őszi dalokat keresgéltünk, beugrott egy nagy, gyerekkori kedvencem, Gryllus Vilmos Őszi falevél című dala. Elkezdtük együtt énekelni a sorait: „Hova mész, falevél? Oda, hova visz a szél. Honnan jössz, falevél? Fa ágáról hoz a szél… Szállj tova, falevél! Repülök, ha fúj a szél.” Amikor a végére értünk, akkor zuhant ránk hirtelen a felismerés, hogy a szöveg ott, abban a helyzetben egy teljesen más értelmet nyert. Azóta többször is átéltem hasonlót, amikor azt éreztem, teljesen átértelmeződik egy dal szövege: átszínezi az a speciális helyzet, hogy egy hospice-házban csendül fel.