„Életünk legfontosabb pillanatai mindig zenéhez kötődnek” – beszélgetés Nagy Lóránt színész-énekes-rendezővel

Honnan és hogyan indult a színészi, énekesi pályafutása? Mi volt az első olyan meghatározó élmény az életében, ami belső meggyőződésévé tette, hogy erre az útra kell lépnie?

A ’90-es évek közepén egy kisvárdai szerveződés, a Doktorock indított el ezen az úton. Ez kezdetben egy városi bohém zenekar volt, amelyet orvosok alkottak. Amikor tagja lettem, akkor kezdtek el nyitni a városi értelmiség felé, hogy együtt csináljanak színházat. Itt éltem át először a művészi munka katarzisát. Az első produkció alkalmával már tudtam, hogy ezen a pályán a helyem.

Melyek voltak a meghatározó mérföldkövek a színészi, musical- és operettszínészi karrierjében? Mennyire volt ez az út tudatos, és mennyire jutott benne szerep véletleneknek, szerencsés találkozásoknak?

Mindig is tudtam, hogy a szakmát a legmagasabb színvonalon szeretném űzni, s hogy ehhez a legjobb mesterekre van szükségem. 

Tanodásként kezdtem Pesten, de a vágyott cél mindig is a Színház- és Filmművészeti Egyetem négyévente induló operett-musical szakja volt. Tudatosan készültem rá, és 2001-ben Kerényi Imre fel is vett az osztályába. Utána minden sorsszerűen jött. Hatalmas szenvedély és tudásvágy fűtött: a szakmában mindent meg akartam tapasztalni, mindenbe bele szerettem volna kóstolni. Imádtam vidéken játszani, rendezni, majd visszatérni a fővárosba és magamat mint zenés és prózai színészt is kipróbálni. Épp ez a tudatosság eredményezte azt is, hogy a 2005-ös színművészetis diploma után, 2020-ban színháztudományi szakon is diplomáztam, majd 2021-ben művészeti ösztöndíjat kaptam az Akadémián, s idén felvételt nyertem az SZFE zenés színház-, operarendező nappali szakára.

Kik voltak a mentorai, akik sokat formáltak a személyiségén, tudásán, világnézetén? 

Szerencsésnek tartom magam, mert olyan mentoraim voltak, mint Miklós Tibor, aki megismertette velem a zenés műfajt; Kerényi Imre, aki mindezt elmélyítette bennem; Kelemen Csaba barátom, aki teret hagyott a fiatal kereséseimnek, és atyaian egyengetett az utamon; Nagy Viktor, aki a zenés műfajban mindenre kiterjedő figyelmet és precizitást tanított és tanít nekem, valamint Kiss-B. Atilla, aki nemcsak a hangi fejlődésemet segítette, hanem a mai napig – megtisztelő módon – bízik a kvalitásaimban.

Mi volt az első szerepe, hogyan élte meg azt? Mivel gazdagodott a kezdetek óta a művészi eszköztára?

Az első igazán nagy szerepem A vörös malomban a Magister karaktere, amit idén újra alkalmam volt eljátszani, sőt, a darabot is én rendeztem. Akkor még bizonyítási vágy égett bennem, figyeltem az előttem járó kollégákra, és fontos volt, hogy megfeleljek az általuk kialakított képzetnek. Most, 20 évvel később már a saját hangomat megtalálva, önmagamból építkezve álltam bele ebbe a szerepbe. Tudom, mit szeretnék, és azt hogyan tudom előhozni. Sokat tanultam, sokat tapasztaltam – ahogy a szakmában, úgy privát emberként is. Foglalkoztat, hogy merre tart a kultúra s benne merre tart az ember, és hogy mi, művészek képesek vagyunk-e formálni a kultúrát, cél-e ez egyáltalán, vagy csak pillanatokat adunk a mindennapok megszokott elemeit átfényesítve. Ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat a munkáim, szerepformálásaim közben is, de férjként és édesapaként is. Nem ismerek félgőzt. 

Aktívan, tettre készen, gondolatokkal és érzelmekkel telve vagyok jelen minden pillanatban, és a mottóm, hogy az életet és a színházat is „csinálni” kell.

Játszik musicalekben, operettben, zenés és prózai darabokban egyaránt. Melyik műfaj áll közelebb a szívéhez? 

A legtöbb szakirodalomban valamilyen formában elhangzik az a mondat, hogy ahol a szöveg kudarcot vall, ahová az már nem képes behatolni, tartalmat kifejezni, ott belép a zene. Gondoljunk csak bele, életünk legfontosabb pillanataihoz is mindig zene kötődik! Altatót éneklünk gyermekünknek, énekkel kísérjük elvesztett szeretteinket utolsó útjukra, de zenével kísérjük életünk párját is az oltárhoz. A zene mindig valami pluszt idéz meg, valami kimondhatatlant szólít meg bennünk. Hogy Nietzschét idézzem: „Zene nélkül tévedés lenne az élet!” Én úgy gondolom, hogy a zene képes minket valami világon túli erőhöz kötni. Kevés a jókor eltalált szó, s azok leginkább csak felismerést adnak, gondolatokat, kiutat mutatnak, megoldást az adott élethelyzetre. De a zene képes arra, hogy akár csak egy pillanatra is, de kiröpítsen minket a világiságból, és valamiféle hittel eltöltve legitimálja életünk igazságát. 

Úgy gondolom, hogy ha csak egy pillanatra is érezzük a transzcendencia erejét, egész életünket hozzá tudjuk kapcsolni abban az egy momentumban az „istenihez”. 

S ehhez kapcsolódik az „együtt” fogalma is a fejemben. A zene voltaképp közös cselekvés, még akkor is, ha a másik személy nincs fizikailag jelen. Mindig valaki ébreszti bennünk a zenét, valakihez szól, valakire gondolunk, valakinek íródik. Egy közös élmény, amiből következik az „együttérzés” képessége. Ha valamire pedig szükség van a mai világban, az ez az érzet. Ez az első kapaszkodó a jövő felé, amit a gyerekeimnek kívánok. 

Voltak olyan darabok az életében, amelyek sokkal jobban megérintették, mint addigi szerepei? Van kedvenc darabja?

Hosszú ideig mindig volt egy kedvenc darabom. Mára ez megváltozott. Minden karakteren, minden történeten sokat gondolkodom és dolgozok, s ezek mindig valami újat hoznak ki belőlem. Valahogy mindig az aktuális karakter a „kedvenc” arra a két hónapra. Mindig bizonyos távolságból indítok, egy értelmezői attitűdből, s egyre jobban közeledek a karakterhez a próbák során. A szövegből történelmi ismereteket szedek össze, de mindent, ami a karakter megformáláshoz kell, azt magamból ásom ki. 

Többször lépett fel külföldön, Németországban, Franciaországban is. Mennyire más ott készülni, előadni, mint itthon? 

A jó színészi játékon túl nagyon sok munkám van abban, sok tréning kellett ahhoz, hogy akcentus nélkül tudjak játszani. Essenben nem lehet megszólalni akcentusokkal terhelt németséggel, mert a néző, ha ilyet hall, képes távozni, s a producerek többé nem hívnak. Én – hála Istennek – több évadon keresztül szerepelhettem külföldön. A színházat és annak profizmusát ott nagyon komolyan veszik. A közönség – ahogy az itthoni közönség is – hálás, nyitott szívű, kíváncsi. A felkészülés nehéz, más eszköztárral dolgoznak a kinti színészek, de színpadon állni ugyanolyan – az előadás mindenhol történik magától.

Az Orfeumi játékok egy különleges kezdeményezés. Hogyan kapcsolódik ez Az Orfeum mágusa című nagyoperetthez és főhőséhez, Somossy Károlyhoz, akit ön alakít a darabban?

Somossy Károly az Operettszínház épületének megálmodója és építtetője, aki nemcsak Budapestet tanította meg mulatni, de egész Európát is. A Somossy Orfeumba jártak szórakozni a bécsi, berlini, de még a szentpétervári urak is. Az Orfeumi játékokkal Somossy Orfeumának világát idézzük meg, színházunk minden egyes szegletében kalandok és meglepetések várják a közönséget, Az Orfeum mágusa nagyoperett keretünnepségét képezve.

Milyen viszonyt alakított ki Somossy Károly „figurájával”, hogyan képzeli el őt, ami alapján életre kelti a színpadon?

Nagy megtiszteltetés és egyben nagy felelősség egy ősbemutatóban címszerepet alakítani. Somossy Károly egy érdekes, összetett ember lehetett. Néhány fénykép, dokumentum maradt csupán utána, de annál több tény, leírás, hogy mit hozott létre a századforduló Budapestjén. Alig tölti be a húszat, amikor a 1848-as szabadságharcban harcol, bajtársak halnak meg mellette, miközben reménnyel telve küzdenek a függetlenségért. Felállása az árulás és vereség utáni vérrel, könnyel teli időszakból, az alkalmazkodása lehet a kulcs a személyiségéhez. Míg mást a háború lelkileg megnyomorított, ő erőt merített ezekből a tragédiákból is, és a fővárosnak új érzületet adott. Arra buzdította az embereket, hogy merjenek újra levegőt venni és vágyaikat elfogadva könnyedebben élni és szórakozni. Az életörömöt hirdette. 

Azt hiszem, a mai világban erre újra nagy szükségünk van: hiányzik a mulatság a szó pozitív értelmében, újra meg kellene tanulnunk együtt mulatni. 

Milyen szerepálma van, és milyen megvalósítandó célokat tűzött ki maga elé a jövőre nézve?

Vannak csodálatos szerepek – Jean Valjeantól kezdve Sweeney Toddig –, amelyekben egy zenés színész lubickolhat, ha kvalitásai engedik. De elengedhetetlen, hogy új darabok is szülessenek a mai kor emberének. Más korban élünk, máshogy kell kifejeznünk magunkat. A múltbeli darabok a mi nemzedékünkre hatottak, a maiaknak az új nemzedékre kell hatniuk. Ez igaz az operettre, a musicalre és az operára is. Én már nem akarok a múlt énekese lenni – a múlt, a szüleink és nagyszüleink élete tele volt fájdalommal, veszteséggel, elnyomással, tragédiákkal. Terhes évszázadok vannak mögöttünk, ugyanakkor a „felkönnyülés” híve sem vagyok. Én a gondolkodó, egymással sorsközösséget vállaló, együttérző, morális emberben és társadalomban hiszek. Ennek a nevében írt darabokat bármikor szívesen vállalok. 

Támogatott tartalom