Korunk egyik legveszélyesebb civilizációs betegsége, új megvilágításban

Sokszor halljuk, és talán néha mi magunk is panaszkodtunk már arról, hogy „ki vagyunk égve!”! Honnan tudhatjuk, hogy valóban kiégéssel van dolgunk?

A legtöbb esetben ez a fajta kifakadás csupán azt jelzi, hogy stresszesek vagyunk. Kiégésről akkor beszélhetünk, amikor ez a stresszes állapot több hónap után fennáll. Figyelemfelhívó jel lehet például, ha egy ideje kimerülten ébredünk. A kiégést mint pszichológiai definíciót egy német származású amerikai pszichiáter, Herbert J. Freudenberger fedezte fel, aki érdekes módon nem a betegein, hanem a kollégáin vette észre a tüneteket. Ő volt az első, aki a kimerültségre használta ezt a kifejezést. Aztán jött Christina Maslach, a hírhedt börtönkísérletet végző Zimbardo felesége, aki azt mondta a híres pszichológusnak, hogy ha nem hagyja abba a kísérletet, azon nyomban felbontja a jegyességüket. Szerencsésnek tartom magam, hogy Zimbardótól személyesen hallhattam ezt a történetet.

Doktori dolgozatodban a pedagógusok kiégését vizsgáltad, és annak megelőzésére egy új módszert is kifejlesztettél, ez lett a Megújulás program.

Ahhoz szerettem volna hozzájárulni, hogy a programom elvégzése után jobb lelkiállapotban lévő pedagógusokkal találkozhassanak a gyerekek.

Elsőként közel 400 pedagógus önértékelését vizsgáltam, és azt, hogy milyen megküzdési stratégiát használnak, miként reagálnak egy-egy megoldandó problémára. Az előzetes kérdőíves kutatás segítségével megállapítottam, hogy a kérdezettek egyharmada magas érzelmi kimerüléssel küzdött. Ezen az eredményen nem is lepődtem meg igazán, hiszen a pedagógusok általában a szakmájukból kifolyólag pozitív képet próbálnak fenntartani önmagukról. Azoknak, akiknek alacsony az önértékelése, még nehezebb feladat hiteles képet adni. A programom kutatási fázisa alatt öt csoportom volt, akikkel összesen hét alkalommal találkoztunk. Úgy építettem fel az alkalmakat, hogy a résztvevők először az önegyüttérzés segítségével visszataláljanak önmagukhoz, majd pedig együtt dolgozzunk a kitűzött céljaikon.

Munkád egyik egyetemi bírálója úgy fogalmazott: „nem hitte volna, hogy lehet még újat mondani a tanárok kiégéséről” – neked viszont sikerült.

Doktori dolgozatomban két pszichológiai fogalmat, a kiégést és az önmagunk iránti együttérzést kapcsoltam össze. Az önegyüttérzés fogalma a texasi egyetem pszichológus professzorához, Kristin Neffhez kapcsolódik, aki a magánélete során találkozott először ezzel a fogalommal, ő vezette be a pszichológiába.

Mégis hogyan függ össze a kiégés és az önegyüttérzés?

Pályakezdőként egy szervezetfejlesztő cégnél dolgoztam, ahol én magam is megtapasztaltam a kiégést – az önegyüttérzés volt a megmentőm. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a kiégés és az önegyüttérzés két, egymástól egyáltalán nem távol álló fogalom. Rájöttem, hogy a kiégés legfőbb oka, amikor valaki önmaga elé helyezi a bizonyítási vágyát és a megfelelést a külvilágnak. Ilyenkor az egyén gyakorlatilag feláldozza önmagát.

A kiégés leggyakrabban az olyan munkáknál fordul elő, amiket szívesen végzünk. Például a hivatásunk során, hiszen azt tudjuk olyan tűzzel végezni, amiben ki tudunk égni.

Kialakulásához nagyban hozzájárul az is, ha nincs bennünk akaraterő, hogy időt szakítsunk a feltöltődésre, a szabadidős tevékenységekre.

Miben változtak a résztvevők a programnak köszönhetően?

A hangulatuk változott meg azoknak, akik részt vettek a Megújulás programban, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy hálanaplót kellett írniuk minden nap. Ez egy olyan gyakorlat, ami lényegében áthuzalozza a gondolkodást, és a mindig csak a veszélyekre, fenyegetésekre koncentráló ösztönös agyunkat képessé teszi arra, hogy a pozitivitást is észlelje a mindennapok során. Volt egy pedagógus, aki nagyon nehéz körülmények között élt, és mivel számos rizikófaktor volt az életében, magas kiégési értékkel érkezett a programra. Viszont az elköteleződésének köszönhetően két szintet csökkent az érzelmi kimerülésének szintje! Nagyon hálás volt a programért. 

Kép

Tompos-Nagy Eszter – Fotó: Nagy Péter

Hogyan lehet az önegyüttérzést gyakorolni, ha már felismertük, hogy kiégésben szenvedünk? 

Nagyon fontos, hogy kedvesen álljunk hozzá önmagunkhoz. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy úgy kell önmagunkra tekinteni, akár egy barátra. Fontos, hogy szeresd önmagad. Úgy lehet megállítani a kiégés folyamatát, ha az ember visszalép egyet, és elkezdi gyakorolni az önegyüttérzést. Ehhez a legjobb helyzetek pont azok, amikor hibázunk, hiszen ilyenkor azt hitetjük el magunkkal, hogy rossz emberek vagyunk. Pedig amikor hibázunk, csupán arra kapunk visszajelzést, hogy még nem tettünk, vagy nem a jó irányba tettünk erőfeszítést. Saját tapasztalat, hogy a nevelőink – akár tudat alatt is – olyan módon jeleznek vissza nekünk, hogy a hiba minket mint embert minősít.

Pedig ez nem így van, csupán azt jelzi a hiba, hogy valami még nem megy úgy, ahogy kellene. Azaz még gyakorolnunk kell, és majd egy ponton el fogunk oda érni, ahova szeretnénk.

Ha tehát az erőfeszítésre jelzünk vissza, akkor annak a lehetősége, hogy jobbak legyünk, bennünk marad, és nem bátortalanodunk el végleg. Ha ezt megértjük, és kedvesek tudunk lenni önmagunkhoz, már félig nyert ügyünk van.

Van egy olyan gyakorlat is, amely során önmagunkat kell átölelni…

A homo sapienssé fejlődésünk során kezdetben csak primitív módon tudtunk veszélyhelyzetekre reagálni – ez az úgynevezett „üss vagy fuss!” stresszválasz. A frontális lebeny, amely lehetővé tesz egy másik megküzdési opciót, csak később alakult ki az agyunkban. Ez utóbbi nem „kapcsol be” automatikusan – tudatosítanunk kell a működését. Itt jön képbe az oxitocin hormon, amely az önnyugtató rendszer működése során szabadul fel, és amit megtanulhatunk tudatosan ki-be kapcsolni. Ha nem figyelünk oda kellőképp, azaz nem gyakoroljuk tudatosan, az ösztönös reakció miatt csupán a stresszhormon fog növekedni a szervezetünkben. Az általad említett gyakorlat során akár egy sállal is nyugodtan körbefonhatjuk magunkat. Ha pedig esetleg nyilvános helyen vagyunk, akkor elég, ha csupán elképzeljük, hogy átöleljük önmagunkat – már ennek is pozitív hatása lehet. A lényeg, hogy képesek legyünk elfogadni a hibáinkat is, és elhiggyük: ha valami nem sikerült, az elsősorban nem minket minősít.

Könnyen adódhat a kérdés: az önegyüttérzésünk nem csaphat-e át önzésbe?

Az önegyüttérzés kapcsán sokszor felvetődik az önzés témája, illetve az, hogy nem inkább önsajnálatról van-e szó. Az a helyzet, önmagunk érdekében, hogy ne merítsük ki teljesen az energiatartalékainkat, muszáj meghúznunk egy határvonalat, hogy mi fér bele nekünk, és mi nem. Ez azért is nehéz feladat, mert a társadalmunkban nem megszokott az, hogy nemet tudjunk mondani. Azért sem önző dolog az önegyüttérzés, mert az önértékelésem nem attól lesz magas, hogy másokkal versenyezve jobb vagyok, hanem attól, hogy függetlenítem magam a versengő képzettől, és a társadalom hasznos tagja akarok lenni. Így fokozatosan jobban érzem majd magam a magánéletemben, családtagjaim között és a munkahelyemen.
Az önegyüttérzés tehát egy önismereti út, egy befektetés.

Mindez azt jelenti, hogy akár mi magunk is befolyásolhatjuk a munkakörnyezetünket?

Ha a környezetet nézzük, a kiégésnél a legfontosabb védőfaktor a társas támogatás. Minden esetben a vezető a kulcsfigura, az ő visszajelzése a legfontosabb. Aki egyébként is nagy stresszel küzd, annak még nagyobb stresszt jelent a környezet megváltoztatása is. Ma már azt is tudjuk, hogy a kiégést negyven százalékban a társas támogatás megléte vagy annak hiánya határozza meg. A Megújulás program bizonyította, hogy a résztvevők belső változásai arrafelé vonzották a kollégáikat is, hogy próbáljanak ki ők is hasonló gyakorlatokat. Viszont mindenképp magunkban kell elkezdeni a változást. Fontos, hogy ha munkahelyen szorongunk, akkor ne kifelé, hanem befelé forduljunk, mert csak akkor tudunk kifelé figyelni, amikor már belül is jól vagyunk.