Szabó Borbála: Öreganyának szólított! – Egy negyvenes nő a nőgyógyásznál – #Öreganya

A meglepetésbulimon hitetlenkedve néztem a lakásunkban a rengeteg embert, akiket a férjem valamilyen randomizátor segítségével összeszervezett (volt ott régi osztálytárs, jelenlegi barátnő, ősellenség, munkatárs, szomszéd, de például az öcsém és az apukám nem volt meghívva), hogy ezek itt most tényleg lufikat eregetnek? És komolyan azt hiszik, hogy én ennek egy kicsit is örülök? Annak, hogy hatalmas betűkkel ki van írva mindenhova, hogy 40, ami tahó módon az arcomba vágja, hogy elkezdődött mindennek a vége, és hogy ezentúl már csak egy jól belátható, nem is igazán hosszú sínen fog végigdöcögni az életem, aminek minden állomását előre tudom, és hogy lassan feloszló testem – amíg még nem ette meg az a sok betegség, amikről nap mint nap sokat olvasok az interneten – már csak másodlagos-harmadlagos örömmorzsák elfogyasztására lesz alkalmas? A magam részéről szerettem volna elmismásolni az egész születésnap-dolgot, de hát már ott volt a sok lufi, lampion, lelkes vendég, úgyhogy visszanyeltem a könnyeimet, és végigcsináltam a vidám estét. Azzal vigasztaltam magam, hogy a legtöbb vendégünk nálam is idősebbnek és roskatagabbnak néz ki.
Állítólag a férfiak egy része életközepi válságban lecseréli a kocsiját, és vesz egy kabriót. Én viszonylag férfias jellem vagyok, viszont nem vezetek, és nincs is pénzem kabrióra. Maradt még az a lehetőség, hogy a férjemet cserélem le egy újabb, nyitottabb tetős változatra – de valahogy ez se lelkesített, elégedett voltam a jelenlegi, majdnem húszéves járgánnyal, amit rendszeresen vizsgáztattam és karbantartottam.

Akkor hát egyetlen lehetőség maradt, tűnődtem: egy új gyerek! Az majd megszépít, megfiatalít, visszaadja a hitemet az életben! A nagyok már úgyis mindjárt kirepülnek: 17, 16 és 10 évesek, egyre kevésbé tűnnek gyereknek.

Biztos írni is több kedvem lesz, mert már eléggé belelustultam mostanában. Vége az egész napos heverészésnek, fészbukozásnak, felelőtlen sorozatnézésnek! Újra lesz csecsemő, napirend, fegyelem! 
Utánaolvasva megtudtam, hogy a negyven fölötti anyák gyerekei gyakran intelligensebbek, okosabbak, mint a fiatalabbak szülöttei – ezen felül egy olyan családba születnek, ahol már magas fokon áll az érzelmi és anyagi biztonság. (A tanárcsaládokra mondjuk külön nem tért ki a cikk, de hátha majd az új gyerektől megtollasodunk!) Na jó, akkor ez a megoldás, ez kell nekem. 
Érdeklődtem a férjemnél, mit szólna egy ilyesmi dologhoz. 
– Persze, lehet – mondta kedves vállrándítással.
Nagyszerű, ezt a választ vártam! Hétgyerekes család negyedik szülöttje, szerintem ő is örülhet, ha a mi modellünkben is megszületik ő, vagyis a negyedik.
Nagy lendülettel bejelentkeztem (férfi) nőgyógyászomhoz, és ismertettem nagyravágyó terveimet. A nőgyógyász fáradtan rám pillantott.

– Most? Mikor már végre aludhat éjszaka, mert felnőttek a gyerekei? Mikor járhatna velük moziba, sörözni, aztán mikor végre kirepülnek, akkor kettesben lehetne a férjével, amire ki tudja, mikor volt utoljára példa? 

Gyanakodva visszakérdeztem:
– Önnek hány éves a gyereke?
– Másfél – felelte szürke arccal.
– Az más – kacagtam fel ellenszenvesen. – Önnek ez az első, de mi már nagyon tapasztaltak vagyunk, nekünk a negyedik lesz, csípőből megoldunk mindent. Lazán veszem majd a kanyarokat, én leszek a világ legkönnyedebb anyja!
Csak hümmögött ezen, aztán megvizsgált, és azt mondta:
– Borbála, nem fiatal már, és a petefészke sem az. Nem lehet tudni, hány petezsákban van egyáltalán megtermékenyíthető petesejt, és az nem genetikai hibás-e, így én azt mondanám, nagyjából két-három százalék az esélye, hogy ennyi idősen spontán teherbe essen.
Tessék??? Alig kaptam levegőt! Minek néz engem? Öregasszonynak? Gyakorlatilag leterméketlenezett! Engem, akinek három gyerek simán összejött, mindig egy hónap alatt terhes lettem, problémátlanul szültem? Elhatároztam, hogy bebizonyítom neki: nincs szerencséje, hogy öreganyának szólított. Én bizony még mindig olyan szapora vagyok, mint egy nyúl. Nem telik majd bele két hónap, és visszatérek terhesgondozásra!
Beletelt. Nem is kettő, hanem négy, hat, nyolc, tizenkettő. És ahogy múltak ezek a hónapok (és én már nem is negyven voltam, hanem negyvenegy), lassan megszokta a szemem az erdő sötétségét. Már nem tűnt rémisztőnek, megint kezdtem látni az utakat, kedves ösvényeket a jövőbe. Elkezdtünk moziba, étterembe, uszodába járni a férjemmel, nagyokat beszélgetni kis felnőttjeinkkel.

Végre belekezdtem a regényembe, jól haladtam vele. Jutott idő a mozgásra, a fodrászra is, és általánosságban: kezdtem nem érteni, mi bajom volt egy évvel ezelőtt az életemmel? Mikor az jobb, mint valaha! Szabadabb, színesebb, kerekebb.

Csak egyvalami zavart nagyon: a szagok. Valahogy olyan büdösnek éreztem mindent. A nyilvános vécéből öklendezve futottam ki, utána viszont rámtört valami vadállati éhség, és magamba tömtem három hamburgert. 
– Hát, gratulálok – csóválta a fejét szomorúan a nőgyógyász. – Teljesült a vágya. Hathetes a magzat. A szülés várható időpontja 2020. szeptember 17-e. Ez kemény menet lesz, főleg ennyi idősen. De fel a fejjel! Sok erőt és minél nagyobb fokú ízületi mobilitást kívánok a jövőhöz!
Megköszöntem a biztató szavakat, és átjelentkeztem terhesgondozásra egy női nőgyógyászhoz. 

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának első része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 novemberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!