Véssey Miklós: „A lányommal táncolok, aki sosem lesz már ilyen közel hozzám” – Apa, kezdődik!
A lányommal táncolok a nappaliban, nincs még két hónapos, rám van kötve egy hordozókendővel, a hangszóróból az anyaméhen belüli világ zörejei szólnak, az interneten találtam a hangfájlt, és amikor beraktam, aprócska arcán a felismerés öröme jelent meg, rögtön megnyugodott, szívdobogás, magzatvíz hullámzása, tompa, szűrt beszédhangok a külvilág felől, ezekre táncolunk, a feje a mellkasomon, elnyílik a szája, az egész teste elernyed, túlvilági mélységekbe merül, én meg csak nézem ahogy lélegzik, sosem lesz ennél közelebb hozzám, erre gondolok.
A lányommal táncolok a szobájában, négy-öt éves lehet, a teljes felszabadultság mámorával pörgünk, ugrándozunk, sikítozik, nevet, ide-oda libbenő haján átsüt a nap, én leszek a feleséged apa, ugye elveszel feleségül, kiabálja a fülembe, árnyékot vetünk a falra, azt nézem, és elcsodálkozom, mert ott az ő alakja sokkal nagyobb, az enyém pedig sokkal kisebb, átölelem, feldobom a magasba, és várom, hogy a karomba hulljon.
A lányommal táncolok egy szalagavatón, annyi az ember, hogy lépni sem lehet, én mégis úgy érzem, mintha csak ketten lennénk, és mint egy szerelmes kamasz, bámulom a vonásait, a ruháját, a mozdulatait, nem létezik, hogy ez az én kislányom, könnyek futnak a szemembe, ne sírj már apa, olyan gáz vagy, leégetsz mindenki előtt, ezt mondja, de közben elnéz a vállam felett, és amikor megfordulok, egy osztálytársa néz vissza rám, illetve nem rám, hanem a lányomra, ráadásul egy fiú, és még jóképű is, te jó ég, egyáltalán nem vagyok felkészülve erre, de azért próbálok mosolyogni, és letörlöm a könnyeket.
A lányommal táncolok egy esküvőn, valami giccses zene szól, amitől máskor a falra másznék, most mégis a világ legnagyobb mesterművének érzem, mert úgy mozdulunk rá együtt, mint akik az idők kezdete óta ismerik egymást, mint ág az érett, nemsokára lehulló gyümölcsöt,
úgy tartom őt, a lányomat, aki most még engedi, hogy vezessem, már a könnyeim sem zavarják, sőt, látom, hogy ő is mindjárt elsírja magát, hogyne látnám, hiszen jobban ismerem, mint saját magamat, úgy rezzen meg a szája sarka, ahogy az anyjának szokott, ő is tudja, hogy utoljára csináljuk ezt, táncolhatunk majd máskor is, de az már egy teljesen másik tánc lesz, egy távolibb, egy botladozóbb, aztán odalép a vőlegénye, és udvariasan elkéri tőlem, én pedig udvariasan, bár kissé remegő kézzel átadom, ismerem a srácot, és bízom is benne, de azért mégiscsak az életemet adom oda a kezébe, nézem egy darabig, ahogy pörögve távolodnak, aztán szép lassan elvesznek az emberek között.
Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Véssey Miklós: A pelenkás idegen – Apa, kezdődik!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
