„Ha Istennek nem volna humora, nem viselne el minket” – Bibliai karikatúrákat készít Adorjáni László kolozsvári lelkész

Milyen gyerekkori emlékei vannak saját magáról? Humoros, filozofikus, közösségi vagy inkább elvonuló, szemlélődő típus volt?

Elég nagy a korkülönbség köztem és a négy testvérem között, én érkeztem utolsónak. Ezért néha magányosnak éreztem magam, szerettem a szekrény tetején, sőt a szekrényben egyedül ücsörögni, megirigyelhettem a macskától. A humor is mindig „tagja” volt a családunknak. Filozofikus annyiban lehettem, hogy fennmaradtak tőlem családi bölcsességek, például, hogy ha valamit nem találunk, az majd megkerül nagytakarításkor. Falun laktunk, csodás élet volt, nyáron mezítláb és fürdőnadrágban töltöttünk el három hónapot az erdő meg a patak között. A szüleim is lelkészek voltak, nekik az az időszak, az ötvenes-hatvanas évek nyilván kevésbé volt szép. Szerényen nőttünk fel, de a szerényben az r-t g-re is cserélhetném. Isten gondviselése viszont minden percben érződött.

Foglalkoztatta, hogy a vallást miért üldözte az akkori hatalom?

Becsületes kommunista csapat volt az iskolavezetőségünk, tényleg hittek az akkori rendszer jó oldalában. Amúgy is meg vagyok győződve róla, hogy nagyon sok emberben volt egy hihetetlen naiv jó szándék, és ma már meg tudom érteni, miért akartak egyenlősdit játszani. Az a baj, hogy amikor már erőszakoljuk az egyenlősdit, az nem fog működni. Az, hogy az egyházat szorongatták, főleg abból jött le, hogy iskoláskorunkban nyomás alá helyeztek. Kérdezték, hol voltam szombaton meg vasárnap, vagy igyekeztek istentisztelet idejére kötelező gyerekprogramot szervezni. Van egy vicces sztorim is. Éhesek voltunk tavasszal, és a nagytestvéreim megtudták, hogy a katonabéka combja áprilisban, párzás idején a legfinomabb. Volt egy lápos tó a közelünkben, a grófé lehetett, s mi összeszedtük onnan a békákat, elkészítettük otthon a combjukat. Az iskolába is eljutott a híre, mert tízóraira is vittünk.

Jött is a pártreakció: micsoda burzsoá magatartás, a pap fiai békacombot esznek!

Felső kép: „Diktatúra, demokrácia”; Alsó kép: „Ki a ketrecből!” – Karikatúra: Adorjáni László

Az mikor dőlt el, hogy lelkész lesz önből?

Volt egy régi falusi mosdótáltartónk. Az az állványszerűség, ami egy asztalra is hasonlít, de lyukas, és kis polcocskája van a szappannak. Én gyerekként kivettem belőle a mosdótálat, beleálltam, s mint egy szószékből prédikáltam a nagymamámnak. Ezzel persze csak a szüleimet utánoztam, a valódi döntésem a konfirmáció és az érettségi között erősödött meg. Isten úgy 16 évesen fogott fülön. Az, hogy ő létezik, számomra sosem volt kérdés, de a személyesebb Istenre találás nélkül az ember csak nagy általánosságban hisz. Én előtte olyannyira nem értettem a Jézus-jelenséget, hogy édesapám konfirmálás előtt megbuktatott a felkészítőn, kétszer kellett járnom. Viszont Isten meghallhatta az imádságát, mert utána jött a gyors megtérésem. Föld alatti egyház is működött Erdélyben, mert az állam minden mást ellenőrzés alatt tartott, oda hívtak el a ma már lelkész, akkor még csak gyerekkori barátaim, akikkel indián törzsbe is jártunk. Egy Magyarországról jött missziós fiatalemberben láttam meg az élő példát, tőle tudtam meg, mit jelent a kegyelem. Érdekes, az Úr hogyan pöccintgeti az embert, mert engem közben egy olyan irodalom arcélű iskolába terelt, amely intenzív felkészítést adott román és magyar nyelvből, akkor pont ez kellett a teológiai felvételi vizsgához. A barátaimmal, akinek csak lehet, át akartuk adni a jó hírt, a csapatból többen együtt indultunk neki a hivatásnak.

Gondolom, onnantól, hogy rátalált az útjára, már minden döntése mögött ott állt Isten.

Mindig is úgy próbáltam az életem nagyobb döntéseit meghozni, hogy kapjak valamilyen felsőbb rásegítést vagy bizonyosságot, hogy tényleg abba az irányba kell mennem. És ez jobban is működik, mintha csak a saját fejem után menve kísérleteznék.

Alap lett számomra ez az állandó odasandítás, rákérdezés, hogy na, akkor így jó lesz, ugye?

A házasságomra nézve is jött egy ilyen súgás tizenévesen a későbbi feleségem kapcsán, akinek már akkor szerettem volna udvarolni. Emlékszem, az imádságomra a freskókon bejött elém a válasz: ennek még nincs itt az ideje. 25 évesen viszont, amint a teológiát elvégeztem, összeházasodtunk. Azóta velem együtt ő is mindig egyházi közegben dolgozott, minden szolgálati területemen segített, bátorított, kiegészített. A hat gyermekünk közül már a kisebbek is felnőttek, zenei, humán, színházi, illetve informatikai területeken dolgoznak.

Mikor ébredt rá, hogy a Jóistennek humorérzéke is van?

Elég későn. Mindig szerettem firkálni, s amikor tudatosabban kezdtem rajzolni, sok egyházi, bibliai téma ötlött fel bennem. Akkor vettem észre, hogy a Szentírás tele van groteszk képekkel, mondhatni zsidó humorral. Hiszen minden népnek megvan a saját humora. Ez engem nagyon foglalkoztatott, kóstolgattam a témát, s rájöttem, hogy a Bibliában hihetetlenül vicces dolgok is vannak. Gondoljunk csak Bálám szamarára, vagy a gerenda meg a szálka példájára! Vagy Jónás könyvében a tök példázatára a darázzsal. Vagy a „vak vezet világtalant” történetre, amit szinte látunk magunk előtt, ahogy mindketten „bénáznak”.

Sőt, ott van Jeremiás próféta is, aki egy járommal a nyakán járt-kelt, ezt ma flashmobnak neveznénk.

Ezek a képi üzenetek olyan erősek, hogy szinte karikírozzák az emberi lét minőségeit, persze jóindulattal, a szó nemes értelmében vett humorral. Ma már azzal a gondolattal is kacérkodom, hogy készítsek belőlük egy képes Bibliát, bizonyos jeleneteket már meg is rajzoltam hozzá. Arra is rájöttem, hogy ha Istennek nem volna humora, nem viselne el minket. Emlékszem, amikor a börtönből visszatérő lelkészkollégáktól megkérdezték, hogyan bírták ki, ők azt válaszolták, két h betűvel: hittel és humorral.

Ön igehirdetéskor is ilyen laza szemléletű, jó kedélyű, önironikus?

Az biztos, hogy eltértem a gyomorgörcsös papi magatartástól, egyházi mintától. A bűn persze komoly dolog, de az is igaz, hogy Isten alapvetően jókedvű, és ugye a humort is tőle kaptuk, hát, pont neki ne lenne? Nagy hiba az evangéliumot savanyú képpel prédikálni, noha volt, hogy én is beleestem ebbe a hibába, mert gyerekként a templomban ülve sokan ezt a mintát láttuk. Pedig ahogyan Istenről és az emberről szóltunk olyankor, azt leginkább a mi rossz lelkiismeretünk felől fogalmaztuk meg. Jó példa erre a tékozló fiú története, aki, amikor hazafelé tart, előre felkészül, mi fog elhangzani az apjával való találkozáskor, hogy ő rossz gyerek, nem méltó, és a többi. Aztán egy rossz szót nem kap, nincs hibáztatás, csak egy nagy ölelés. Úgyhogy én igehirdetéskor is magamat adom, nem is tudnék más lenni, de azért igazodom ahhoz a közeghez, aki hallgat, mert nem lehet minden kerítést átugrani.

 Milyen visszajelzéseket kap a munkáira? Gondolok itt a szószékire és a karikatúráira is.

Emlékszem, amikor a kilencvenes években én voltam felelős az ifjúsági munkáért a gyülekezetben, sok kritika ért, amiért poénkodva tartottam az alkalmakat. Nevettünk is nagyokat. Nem az volt a levegőben, hogy ha nem térsz meg, kapsz egy nagy nyaklevest az Úristentől.

Az enyém nem az az evangélium, hogy térjetek meg, mert közel a pokol, hanem az, hogy térjetek meg, mert közel az Isten országa.

Épp tegnap hallottam vissza egy ma már 50 éves férfitól, hogy ő pont azt szerette az ifjúsági bibliaóráimban, hogy hiányzott belőlük a lelki nyomás. A fiatalok nyitottsága tehát sosem volt kérdés, de a lelkész kollégákról is csak jót tudok mondani. A reformáció 500. évfordulóján is azért jelenhetett meg 95 karikatúrám egy kiadványban, mert az egyikük javasolta, hogy adjuk ki őket, és indítsunk vándorkiállítást.

Ön a rendszerváltás után más fontos ügyek mellé is odaállt. Megalapította Kolozsváron az azóta is működő keresztyén Agnus Rádiót, illetve a Bethánia Alapítvány – Gyógyterápiás Napközi Otthont fogyatékossággal élő gyermekeknek. Az ön reményeit beteljesítette a rendszerváltás?

A rendszerváltás a gyülekezetben hozta a legszebb élményeket, mert egyfajta robbanást okozott az ifjúsági munkában. A fiatalok éhesek voltak a közösségre és az evangéliumra, és ez az ébredés nemcsak a mi gyülekezetünket jellemezte a kolozsvári Kétágú templomban, hanem sok más közösséget Erdély-szerte. Igyekeztünk az embereket az igazi evangéliummal megkínálni, és ők örömmel fogadták. Odaadó életű híveket ismertünk meg, akik most már felnőttek, a gyerekeik is ide járnak templomba, bátran építhetünk rájuk. Örülök, hogy a rádiót is útnak indíthattam egy újfajta fórumként és nyelvezettel, és hogy a kilencvenes évek elején sokan jutottak hitre általunk. Sok sérült család gyermeke vagy sérült gyermek is a szüleinek nevezett minket, ami hajmeresztő volt. Az alapítvány és a gyermekotthon hovatartozásra való tekintet nélkül segíti azt, aki rászorul.

Kép

Adorjáni László Bethlen Gábor szobrával – Kép: Adorjáni László

Ha már hovatartozás: hogy érzi, önnek mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy magyarként egy másik országban kellett és kell papként érvényesülnie, értéket teremtenie?

Nem volt mindig könnyű, mert néha kinyílt a bicska az ember zsebében, ami nem keresztényi dolog. Ezt kellett összeilleszteni az alázattal, a mások tiszteletével. Pedig hányszor hallottuk, hogy amilyen kenyeret eszünk, olyan nyelven beszéljünk! Szorongattak, lebecsültek, közben az egyház értékeit is igyekeztek tönkretenni. Földeket vettek el, a szülőfalumban román falut telepítettek azokra, vagy az egyházi épületek, műemlékek helyébe tömbházakat. Átéltem Kolozsváron is, milyen, amikor szándékosan megkeverik a népesség összetételét.

Ugyanakkor Jézusnak van igaza: szeresd az ellenséged is, nem kell a földön mindent elérni vagy visszaszerezni.

Azt is tőle tanultam, hogy tiszteld a másságot. Isten azért teremtett ennek vagy annak, mert így tart értékesnek és fontosnak. Persze nagy kihívás őrizni az önazonosságot, és ezért az egyház itt, Erdélyben különösen sokat tud tenni, hiszen már a kommunista időkben is az utolsó bástyája volt a kultúrának meg az anyanyelvnek. Az üzenetünk pozitív: értékesnek tartom a magamét, és értékellek téged is, aki más vagy. Ezt a kölcsönös megbecsülést szeretnénk megélni.