„Azóta is rosszul vagyok a lencsefőzelék látványától” – A kényszeretetés borzalmas gyakorlata
Felnőttkori faláskényszer, kóros túlsúly vagy épp bizonyos fogások kategorikus elutasítása… Sokan talán bele sem gondolunk, hogy az étkezéssel kapcsolatos szorongásaink, kényszereink gyakran a gyermekkorunkban ránk erőltetett helytelen táplálási szokásokra vezethetők vissza. Cikkünkben a kényszeretetés káros gyakorlatát járjuk körbe áldozatok és szakemberek megszólaltatásával.
„Nemcsak az óvónő arcát, a műtéti heget is tisztán látom a térdén, ahogy visszagondolok arra, amit velem tett. Rendszeresen megtömött.
Hiába sírtam, nyeltem félre, fuldokoltam, csak lapátolta belém a kaját.
A vége nagyon sokszor hányás lett. Azóta sem bírok ránézni a paradicsomos káposztára vagy a lencsefőzelékre” – Ágnes története ugyan a hatvanas évek végén, intézményi keretek között elkövetett gyermekbántalmazására világít rá, de sajnos az eset napjainkban is előfordul.
Novemberben például arról cikkezett a sajtó, hogy három óvodai alkalmazottat ítéltek felfüggesztett börtönre és a foglalkozásuktól való eltiltásra, mert erőszakkal próbáltak megetetni egy köztudottan evészavarokkal küzdő gyermeket. Ketten hátrafogták a karját, míg a harmadik a síró kicsi szájába tette az ételt – a „tömést” csak akkor hagyták abba, amikor a gyermek félrenyelt.
Családon belül gyakoribb
Bár a fentiekhez hasonló horrortörténetekről nagyon sokan be tudunk számolni, az igazság az, hogy a kényszeretetés káros gyakorlata családi körön belül gyakoribb – itt pedig nagyobb eséllyel marad rejtve, mélyebb és lassabban gyógyuló lelki sebeket ejtve az áldozatokon. Bojti Andrea gyermekpszichológus szerint ebben nagy szerepe van az óvodapedagógus-képzés fejlődésének is, amely a régi, tekintélyelvű nevelés helyett már sokkal inkább a gyermekek demokratikus megközelítését, partnerként kezelését tartja szem előtt.
Márk családi története sajnos pont egy ilyen szisztematikus, egész gyermekkoron át elkövetett, étkezésen keresztüli bántalmazást mutat be: „Apa nagy szakácsnak tartotta magát, és el is várta, hogy szeressük a főztjét. Ha ő főzött, akkor mindenkinek vigyázzban állva kellett várnia, hogy kész legyen, és hiába voltál éhes, addig nem ehettél semmit.
A probléma ezzel az volt, hogy a főzést Apa nem szerette elsietni, és így az ebéd átlagosan este 8 magasságában készült el. Addig pedig bizony brutális koplalás volt, különben érkezett a terror.
Ekkor Apa megterített, a tányérok szélére mintában cakkozott paradicsomot tett, az ételeket mosolygós fej alakba rendezte és így tette a családja elé, amelynek tagja addigra az ájulás szélén álltak. Ekkor viszont enni kellett, méghozzá mindent. A tálalás miatt Apa porciózta az adagokat: néha egészen parodisztikus(an nagy) mennyiségű ételt tett elénk. Ha nem etted meg, abból akkora botrány lett, hogy megnézhetted magad. Anyukám, aki látta a szenvedésünket, stikában átlapátolta a kaja egy részét a saját tányérjára, hogy úgy tűnjön, mintha megettük volna. Így egyedül neki kellett elvinnie a balhét.” Az éveken át elkövetett bántalmazás odáig vezetett, hogy Márk 16 éves kora után minden egyes evést hányással zárt, és a mai napig oda kell figyelnie, hogy az étkezései ne csapjanak át kontrollálatlan falásba, emiatt ugyanis már két ízben kórházba került. Egyszer a sürgősségin kellett kiműteni a torkán akadt falatot.
Az abúzus magja
„A legfontosabb alapszabály, hogy az evés szabályozása a gyermek feladata – már kezdetektől fogva. Az éhségét ő kontrollálja” – emeli ki Bojti Andrea. Pontosan ez az, amit szülőként sokan félreérthetünk, és az étkezés minőségét, idejét és mennyiségét ugyanúgy megpróbáljuk kontroll alatt tartani, mint azt, hogy mikor pelenkázunk, mikor visszük ki a kicsit a szabad levegőre. Azonban – ahogy erre a gyermekpszichológus is rámutat – a szülő rendszerint azt tapasztalja, hogy a gyermek evését, éhségét bizony nem tudja uralni, ez pedig könnyen játszmahelyzetet generálhat: a felnőtt görcsösen, különböző eszközökkel erőlteti az evést, a kicsi pedig az étkezés aktusán keresztül éli ki az ellenállást. Mindeközben a kettejük közti kapcsolat folyamatosan sérül.
Ádám Judit gyermekdietetikus sajnos több ízben is találkozott a kényszeretetés problémájával: „Azoknál a gyermekeknél, akiknél korábban gyarapodási elmaradás, alacsony születési súly, emésztőrendszeri fertőzés, kiszáradás, kórházi kezelés vetődött fel, bizony előfordul, hogy a szülő az irányított etetéssel, a nagyobb adagokkal próbálja ellensúlyozni a helyzetet, hiszen attól fél, hogy a gyermek »nem eszik eleget«.”
Tehát az evés kontrollálásának aktusát nem feltétlenül a rosszindulat motiválja.
Bojti Andrea szerint nagyon sokszor az elkövetőket kifejezetten a jó szándék vezérli, azt szeretnék, hogy a gyermek jobban egyen, ne legyen válogatós.
Pedig „a kényszeretetés SOHA nem megoldás a gyermek táplálási nehézségére, az evészavaros vagy válogatós gyermeket NEM bírja »jobb belátásra«. Az is erőltetésnek minősül, ha a gyermek csak üres tányért hagyhat maga után, vagy ha azt is meg kell ennie, amitől esetleg tart vagy undorodik, és az is, ha a szülő fenyegetést, becsmérlő vagy erőszakos kifejezéseket használ, hogy elérje a célját” – hangsúlyozza Ádám Judit. Mint minden más bántalmazó viselkedésben, úgy a kényszeretetésben is léteznek különböző fokozatok. Az is előfordul, hogy a szülők időnként megértőbbek, elfogadóbbak az étkezések alkalmával, míg kialvatlanság, stresszes élethelyzet esetén ismét irányítóvá, netán agresszívvá válnak. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy az étkezés külső kontrollja akkor válik igazán veszélyessé, hosszú távon is károssá, ha rendszeresen ismétlődő mintázatokat mutat. Azaz, ha egyszer-egyszer megdorgálták a gyermeket, mert alig evett az ebédjéből, akkor a bizalom még könnyebben helyreállítható, mintha napi rendszerességgel „megtömik”.
Az totyogós kori étkezési konfliktusok hátterében nagyon gyakran fejlődési jelenség áll. „Hozzávetőlegesen 1,5–2 éves korban kialakul egy teljesen természetes, evolúciós alapokkal bíró válogatás – vagyis, hogy a gyermek bizonyos dolgokat nem hajlandó megenni.
Bár a szülők ezt gyakran félreértik vagy finnyásságnak titulálják, ez valójában egy évezredek óta velünk élő ösztön.
Gondoljunk az ősemberre: az épp csak járni tudó totyogós eltávolodik a vadonban a szüleitől. Mivel ilyenkor még hajlamosak a szájukba venni az új dolgokat, megvan annak a veszélye, hogy elfogyaszt egy bogyót, ami netán mérgező. Ezért a saját élete védelmében ilyenkor azokat az ételeket részesíti előnyben, amiket már ismer és megszokott” – magyarázza Bojti Andrea.
Reflux, túlsúly, evészavar – és a gyógyulás útja
„Erőszakkal megetetni egy gyereket a mai tudásunk szerint nagyon helytelen, agresszív viselkedés. Még akkor is, ha a múltban erre bőven volt precedens” – emeli ki Bojti Andrea. Emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy ha ez a tett rendszeresen megtörténik, akkor feltételezhető, hogy a kicsi testi-lelki határai és természetes szükségletei más területeken is sérülnek.
A bizalmi viszony megromlásán túl a kényszeretetés hosszú távú mentális problémák, később kiütköző evészavarok melegágyává válhat. Az egyik legjellemzőbb, hogy az áldozat éveken, évtizedeken át elutasítja azt az ételt, aminek az elfogyasztására kényszerítették. Emellett az sem ritka, hogy az erőszakkal kontrollált étkezési rítus klasszikus evészavarokhoz vezet: például anorexiához, bulimiához vagy kóros elhízáshoz. „Azok a szülők, akik erőszakkal etetik a csecsemőt vagy a kisgyermeket, vagy jutalomként gyermekeik vigasztalására, esetleg figyelemelterelésre használják az etetést, aláássák a gyermek képességét a teltség- és az éhségérzet felismerésére. Ezen képesség elnyomása esetén a gyerekek hajlamossá válhatnak akkor is enni, amikor nem éhesek, ez pedig a reflux és a túlsúly nagyobb kockázatát hozza magával” – magyarázza Ádám Judit.
Ezért sem véletlen, hogy az ilyen jellegű traumák feltérképezése után a gyógyulás útja nagyon gyakran a családterápia.
A bizalmi körön belül megromlott, félrebillent kapcsolatokat szükséges kezelni, ugyanis az étkezési zavarok hátterében nagyon gyakran családi funkciózavar áll.
A szülőknek is nyitottnak kell lenniük a változásra, és amennyiben már gyermekkorban felmerülnek az étkezéssel kapcsolatos gondok, változtatni a hozzáállásukon. „Egy olyan táplálási stílust kell kialakítaniuk, amelyben a gyermekek jelzéseire összpontosítanak. Ezt hívja a szakma »válaszkész táplálásnak«. A szülő így képes újra örömmé tenni az étkezéseket, amelyben a gyermekkel szeretetteljesen kapcsolódni tud, lassan visszaépítve a megingott bizalmat” – hangsúlyozza a gyermekdietetikus.
A kicsiknél felmerülő étkezési zavarok esetén a gyermekpszichológus és -dietetikus szakmai segítsége mellett a szülők bátran fordulhatnak evésterapeutához, perinatális szaktanácsadóhoz vagy szülő–csecsemő konzulenshez is. A Heim Pál Gyermekkórház Koragyermekkori Evés-alvászavar Ambulanciáján pedig egy külön szakértői csapat foglalkozik a fentiekhez hasonló problémák kezelésével.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>