A szürke öt árnyalata, amit gyerekként szégyelltem a Kádár-korban

A Kádár-szürke első árnyalata: a budapesti, belvárosi házak sötét falai, a közterek koszlottsága

Külvárosi kertes negyedben nőttem fel, ahol a háztulajdonosok szerény anyagi lehetőségeikkel is igyekeztek rendben és jó állapotban tartani a portájukat. Sok ház falán ott díszlett még a „Tiszta udvar, rendes ház” tábla is, amelynek elnyerésére a lakók büszkék voltak. Így aztán nem volt nagy élmény számomra gimnazistaként naponta Újpestre, majd egyetemistaként a Belvárosba járni. A szorosan egymás mellé épült budapesti bérházak koszos falaikkal sötétszürke tömböket alkottak, amelyeken csak nyomokban látszott itt-ott egykori szépségük. A közterek mindenütt lehasználtak, szemetesek voltak, ezt különösen akkor szégyelltem, amikor Nyugaton élő rokonokat, ismerősöket kellett városnéző sétára vinnem. Emlékszem, Amerikában élő unokanagynéném egyik budapesti sétáján megjegyezte: „Tudod, mit csinálnék én itt legszívesebben, ha szupererőm lenne? Fognék egy nagy mosószeres-vizes vödröt, és végigönteném ezeken a házhomlokzatokon, aztán világos színűre vakolnám mindegyiket, hogy előbukkanhasson a szépségük.” Ma már, amikor sok háztömb megújult és új vakolatruhát kapott, ámulattal nézem a régi házak igényes architektúráját, a legapróbb részletekig kidolgozott szépségét. Ma már büszke vagyok Budapestre. Azokon a részeken viszont, ahová máig se fújt be a rendszerváltás „szele”, ma is összerándul a gyomrom, és szégyellem magam azok helyett, akik tehettek volna érte valamit.

A Kádár szürke második árnyalata: a lelki szürkeség, kilátástalanság

Hittük, hogy örökké, vagy legalábbis életünk végéig tart az a nyomasztó, az egyént a közösségnek (valójában csak a Párt érdekének) alárendelő, a szólásszabadságot teljesen elvevő politikai rendszer.

Az 1960-nál régebben születettek nemzedékeire nyugodtan mondhatjuk, hogy törött gerinccel élték az életüket: mindazok, akik a rendszer haszonélvezőiként vagy csak megalkuvóiként túléltek, annyi kényszerű döntést hoztak, ami az egyenes gerincüket szükségszerűen megroppantotta. Aki pedig nem hajolt, az nagyon ritkán élte túl. A rendszerváltás tehát teljesen váratlanul ért bennünket. 1989 után persze sok okos ember állította magáról, hogy ő már előre tudta, ő már akkor benne volt a reformfolyamatokban, a szervezkedésekben… A ’80-as években élt emberek többsége azonban külső szemlélőként, passzívan, szájtátott döbbenettel nézte a tévében Nagy Imre újratemetését, a köztársaság kikiáltását. Nem csoda, hiszen azt tanultuk, és a többségünk el is hitte, hogy a történelem már kiteljesítette önmagát. A marxizmus tételei szerint az osztályharc megteremte gyümölcsét, a szocialista társadalmi berendezkedést, amely szép fokozatosan és békésen átalakul majd kommunizmussá, minden világok legjobbikává. „No, ha ez a legjobb világ előszobája, az elég szomorú…” – gondoltam akkoriban, ezért aztán ámuló, óvatos örömmel vettem tudomásul a rendszerváltás tényét, hiába figyelmeztetett egyik nagyon művelt ismerősöm: „Tudod, mi jön most? Szabad rablás, bazárkapitalizmus. Jártam Törökországban, tudom, mi megy ott a bazársoron. Az lesz nálunk is.” Igaza lett, de végül mégsem bántam meg, hogy a történelem nem fejeződött be a 20. század közepén.

Kép

Kádár János látogatása 1985-ben a 2. sz. Általános Iskolában (Budapest, Fiastyúk /Thälmann utca 47-49.) - Kép: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

A Kádár-szürke harmadik árnyalata: az anyagilag mindig lemaradók, a vesztesek érzése

Szégyelltem, hogy az élenjárónak mondott szocialista gazdaságunk lemarad a nyugati világhoz képest. A vesztesek lelkületének szürkesége telepedett ránk már diákkorunkban. Míg nekünk csak fekete-fehér képekkel illusztrált, ócska papírra nyomtatott tankönyveink voltak, a nyugatnémet diákok fényes papíron színes ábrákkal és fotókkal gazdagon illusztrált, jól szemléltető tankönyvekből tanulhattak. Míg az iskolai énekkarunk örült, ha részt vehetett a kerületi kórusversenyen, egy nyugatnémet kisvárosi diákkórus bakelitlemezt adhatott ki. Anyukám ajándékba kapott ruhaanyagát, amely postán érkezett Amerikából, percekig ámulattal simogatta és bámulta családunk nőtagjainak három generációja, annyival minőségibb volt a nálunk kapható textilekhez képest. Az osztrák csokoládé úgy omlott szét a számban, hogy egy pillanat alatt elhalványította a Boci csoki kedves emlékét.

Nem volt könnyű kamaszként büszke lenni a hazámra.

A Kádár-szürke negyedik árnyalata: hamis mozgalmi élet, hamis összetartozás-tudat

Utólag meg kell állapítanom, hogy a Kádár-rendszer a maga céljaihoz kiválóan felépítette a gyerekek mozgalmi nevelésének (agymosásának) rendszerét. Akik abban nőttünk fel, máig nem tudunk szabadulni a tudatunkba égett jelszavaktól, amelyek mind egy hamis világképet és összetartozás-érzést, hamis forradalmiságot, megvalósíthatatlan célt ültettek el bennünk: „Együtt, egymásért!”, „Őrizzük a lángot!”, „A Párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke”. Őrsi, raj- és csapatgyűlések, szocialista iskolai ünnepek, úttörőegyenruhás-fúvószenekaros felvonulások teremtették meg az iskoláskor hamis mozgalmi mítoszát. A nyári úttörőtáborok hangulatos esti tábortüzeinél, gitárkísérettel nemcsak a pártmegrendelésre írt mozgalmi dalokat énekeltük, hanem a nyugati „haladó értelmiség” slágereit is, a „Tizenhat tonnát raksz” kezdetűt, no meg az „Ohió”-t – és talán ott, azokban az órákban valóban úgy éreztük, hogy jó mindez. Csak suttogva mondta néhány idősebb ember, hogy az egész úttörőmozgalmat a cserkészettől „lopták el” a kommunisták, csak a Szentháromságot lecserélték Marx–Engels–Lenin háromságára (Sztálin csillaga ugye akkorra már leáldozott), hogy legyen egy origója a közösségnek, a lelki összetartozásnak.

A legtöbben máig nem hevertük ki a lelkünk mélyén, hogy átvertek és hamis azonosulásra bírtak bennünket.

A Kádár-szürke ötödik árnyalata: egy tudományosnak ható, ám hamis történelemszemlélet

Azt tanultuk az egyetem végéig, és még kétkedéseink mellett is elhittük, hogy nincs annál tudományosabban megalapozott világleírás, mint amit a marxizmus ad: a történelem osztályharcok története, amelyekből a korábbi uralkodó osztály kiiktatásával mindig egy fejlettebb gazdasági-társadalmi rendszer születik. A 20. század elején-közepén lezajlott az utolsó nagy osztályharc, amely után megvalósult a legszebb, legigazságosabb hatalomgyakorlási forma, a proletárdiktatúra. Lenyűgözött és meggyőzött szinte minden értelmiségit ez a történelemmagyarázat, minden szaktudományt áthatott ez a világkép, és ma is uralkodik még, hiszen a mai fiatal tudósokat is a marxizmuson nevelkedett nemzedék tanította. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy bár ma már szinte minden tudás rendelkezésünkre áll a marxista ideológiájú szocialista országokban végbement gazdasági, szellemi és emberéletekben bekövetkezett pusztításról, mégis nagy nosztalgia él a Kádár-kor „puha diktatúrája” iránt. A marxizmus leporolt, kapitalistára hangolt harcos tételeit pedig jól öltözött ifjak (és vének) serege vallja ismét, mint leghiteletesebb és legprogresszívebb világmagyarázatot, vagyis a jövő útját.