A fogyatékossággal élők is csodálatra méltók – Felkavaró, szívbe markoló az Antonio Ligabue festőművész életéről készült film

Giorgio Diritti új filmjének már az előzetese is felkavarja, szíven üti a nézőt. Az El akartam rejtőzni egy szellemileg és testileg sérült, a Pó vidékén a múlt században élt festő, Antonio Ligabue munkássága előtt tiszteleg. A szívfacsaró alkotás – amely október 21-től látható a magyar művészmozikban – mind mondanivalóját, mind képeit tekintve szerethető, s rámutat arra, hogy mindenben és mindenkiben, így a fogyatékossággal élőkben is van, ami csodálatra méltó.

El akartam rejtőzni
Részlet az „El akartam rejtőzni” című filmből

A nyitójelenetben egy már szebb napokat is látott orvosi rendelőt, annak sarkában pedig egy széken kuporgó alakot látunk, akinek egész teste sötét pokróccal van letakarva, csupán a szeme látszik ki. Ő Antonio Ligabue, aki olyan, akár egy megrémült, menhelyi kisállat. Kétségbeesetten pislog az orvosra, s miközben annak monológját hallgatja, bevillannak gyermek- és fiatal felnőttkorának emlékképei. Például, amikor nevelőapja az arcába vágja, hogy az ő létezése tévedés, vagy amikor kortársai bántalmazzák, illetve amikor nevelőszülei lemondanak róla, és Svájcból Itáliába küldik.

Antonio, vagy ahogy mindenki nevezi, Toni autisztikus jegyeket mutat: nem tűri, hogy megérintsék, és gyakran vannak dührohamai. Mindez épp elég ok arra, hogy tágabb környezete is megvesse, kikerülje, s fizikailag bántalmazza.

Toninak olasz földön sem lesz jobb a sorsa: a fasizmus évei alatt intézetbe, majd tébolydába kerül, felnőttként nincstelenség vár rá. Sehol nem találja a helyét. Quasimodóként él saját kis világában, egyetlen menedéke a természet. És persze az állatok, akikért kicsi kora óta rajong. A pulykáktól, a nyusziktól és a lovaktól mindig őszinte szeretetet kap, velük osztja meg szomorúságát is. „Mindannyian állatok vagyunk” – mondja. És Ligabue a szó szoros értelmében is olyan, mint egy állat: nappal az utcán, a templomok közt kóborol, fel-felnéz a keresztre, az erdőben éjszakázik, azt eszi, amit a fűben talál. Beletörődik, hogy neki csupán ennyi jár, közben pedig jól tudja, hogy bezzeg a „fontos emberek sok tésztaszószt kapnak” a tésztára. Ha valaki nagy ritkán megszánja, annak odadörgölőzik a lábához, pont, mint egy kutya.

Egyetlen dologhoz ért, ez pedig a rajzolás, és ezt soha semmilyen körülmények közt nem adja fel. Teljes mértékben önállóan, ösztönszerűen alakítja ki saját festői stílusát, egyedülálló képeket fest. Lényegében egy véletlennek köszönheti, hogy egy művészethez értő ember felfedezi a benne rejlő tehetséget. Később támogatóinak és egy olasz filmesnek köszönhetően széles körben megismerik munkáit, és a mindvégig mentális és beszédzavarokkal küzdő Antonio a XX. század egyik legjelentősebb naiv festőjévé válik.

A film második fele Ligabue felnőttkorára, alkotói korszakára fókuszál.

A művész rendkívüli tehetségét élete utolsó szakaszában fedezték fel, és még megérhette, hogy kiállításokat rendeztek a műveiből, amelyek a gyűjtők körében is keresetté váltak.

Toni álmainak céltudatos követése példaértékű motívum: egy ponton túl már ő maga is elhiszi, hogy ér valamit. Elkezdi szeretni az életet, kiáll magáért, és terveket kezd szövögetni. Arra törekszik, hogy bármilyen körülmények közé jut is, ki legyen békülve önmagával és az életével.  Idővel az olasz társadalom is elkezdi teljes értékű emberként kezelni.

Kép
El akartam rejtőzni
Részlet az „El akartam rejtőzni” című filmből

Szerencsés, ha egy film rendezője olyan történethez nyúl, amelynek dramaturgiája önmagában is megáll a lábán. Antonio Ligabue története ilyen. Diritti az ő hétköznapi küzdelmére, drámájára és meghurcoltatására fókuszál, a természeti képek pedig segítenek a nézőknek feldolgozni egy-egy fajsúlyosabb jelenetet, például amikor Tonit megverik, vagy amikor kényszergyógykezelés alá vetik. A csodálatos vidéki tájak, az időjárási elemek szerves részévé válnak a film dramaturgiájának, emellett klasszikus zenei betétek erősítik Toni dühét, szomorúságát és örömteli pillanatait. Egyes jeleneteket kézi kamerával rögzítettek – a remegő képek tökéletesen segítik átélni Toni sete-suta mozgását, bizonytalan kóborlását az emberek világában. Matteo Cocco operatőr az észak-olasz régiók (Emilia–Romagna és Alto Adige) természetes szépségét ötvözi a festői szépségű ültetvények és az impozáns épületek képeivel.

Akárcsak a fények és árnyékok, a jelmezek és a smink is maximálisan segítik a főszerepet játszó Elio Garmanót az Antonio Ligabuevá lényegülésben.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki az amerikaiaknak Joaquin Phoenix a Jokerben, az az olaszoknak Elio Germano ebben az alkotásban.

Meg sem lepődünk, hogy a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon neki ítélték a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a filmben nyújtott alakításáért. (Amikor Germano átvette az Ezüst Medvét, bevallotta, hogy nagyon megviselte a karakter megformálása).

A Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója, Gabriele La Posta szomorú filmnek nevezte az alkotást. Kétségkívül az, mégis sok erőt meríthetnek belőle a nézők, és nem kizárt, hogy a szívükben derűvel távoznak a teremből. Egyrészt, mert a film az élni akarás mellett érvel, s mind mondanivalóját, mind pedig képeit tekintve rendkívül szerethető, másrészt rámutat arra, hogy minden egyes teremténynek helye van a világban, s hogy mindenben és mindenkiben, így a fogyatékossággal élőkben is van csodálatra méltó.

 Antonio Ligabue el akart rejtőzni. A világ nagy szerencséje, hogy nem sikerült neki.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti