A házasság kompromisszum legyen, ne megalkuvás! – Kollár János pszichológus a párkapcsolatok hazugságairól

„A rossz dolog, amelyről nem akarok tudni, de ott motoszkál bennem, képes megbetegíteni előbb a lelket, aztán a testet” – mondja Kollár János klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, zeneterapeuta, egyetemi docens. A házasságok hét hazugsága című kötet szerzőjével a könyve által érintett speciális témakörről beszélgetünk.

házasság
Kép: Pexels / Pavel Danilyuk

„Amiről nem tudok, az nincs is.” Vajon miért mondogatjuk ezt oly gyakran?

Ez egy csábító önbecsapás. Pedig egy régi, ám annál igazabb mondás szerint, amit az ember a háta mögé dob, az előbb-utóbb hátba támadja. Akár fizikai problémát is okozhat.

Egy házassághoz sok kompromisszum kell. Lehet ezeket kulturáltan megkötni?

Sok mindent lehet diszkréten kezelni, csak az emberek gyakran összekeverik a kompromisszumokat a megalkuvással. Pedig óriási különbség van a kettő között! A kompromisszum azt jelenti, mindketten engedünk, s végül megállapodunk egy olyan platformon, amely mindkettőnk számára elfogadható. A megalkuvás ezzel szemben a következő: engedek és elfogadom, hogy most alárendelt szerepben vagyok. A könyvemben egy kicsit provokatívan azokat a tévedéseket is hazugságoknak nevezem, amelyek az emberek életét végigkísérik. Ezek miatt a párkapcsolatuk esetleg nem olyan, mint szeretnék, sőt talán sokkal rosszabb vagy adott esetben válással végződik. A hét hazugság lehetne sokkal több is, de igyekeztem megragadni a legjellemzőbbeket. Az első ilyen, hogy „egy pár vagyunk, tehát neked nem tetszhet más, csak én”. Csábító gondolat, ám mindenki tudja, hogy önbecsapás. Egy házasság lényege szerint szövetséget kötök valakivel arra, hogy tisztességesek, becsületesek leszünk egymáshoz, és a szeretet megnyilvánulásait tanúsítjuk egymás iránt. Nem fogom megcsalni.

De ez nem azt jelenti azt, hogy más nem tetszhet, csak semmi olyat nem fogok tenni, ami a másikat bánthatja vagy megalázó helyzetbe hozza.

És persze én is elvárhatom ugyanezt.

Léteznek helyzetek, amikor valaminek a jótékony elhallgatásával időt nyerhetünk. Például egy félrelépés annyira megbántaná a másikat, vagy más-más terveket sző egy pár két tagja, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnik a megbeszélés. Vannak kivételek, amikor mégiscsak jobb, ha valamit nem mondunk el?

Az ember mondhatja valamire, hogy nem számít, és az is lehet, hogy a partnere sosem szerez róla tudomást. De lehet, hogy az illető végül azt veszi észre, már nem is vonzó számára a partnere. Meggyőzi magát, hogy vele neki már semmi dolga, hiszen nem működik a kapcsolatuk. Pedig valójában a saját bűntudata forgatja ki a gondolatait. Ha a partnerem beleegyezése nélkül teszek valamit, amiről tudom, hogy ha tudna róla, bántaná, ez egy szőnyeg alá söpört dolog. És egy idő után iszonyatos erő kell, hogy az ember a szőnyeget a helyén tartsa. Az energiája nagy részét felemészti. Egy kapcsolat legelején, a kapcsolat első szintjén az ember „szeret valakit, mert...”. Elsősorban a csábító tulajdonságokat veszi észre. Aztán egyszer csak elkezd felismerni a partnerében olyan dolgokat is, amelyeket saját magában nem szeret. Lehet, hogy a saját nem kedvelt dolgait benne ismeri fel. Egyszerűen, mert nincs bátorsága vagy önismerete ahhoz, hogy magában ismerje fel, és rávetíti a másikra. Valójában arról van szó, hogy más szemében a szálkát is észreveszi, miközben a sajátjában a gerendát sem képes felismerni. Ekkor jön a második szint: „szeretem annak ellenére, hogy...”. Ez azt jelenti, hogy el tudom fogadni a másikat annak ellenére is, hogy látom a hibáit.

De nem azért látom, hogy ott ártsak neki, hanem pont azért, hogy ott vigyázzak nagyon, ott ne bántsam, ott legyek igazán óvatos.

A kapcsolat harmadik szintje a „szeretem azzal együtt, hogy...”. Az a dolog, amit korábban nem szerettem benne, az ő személyiségének a része, én pedig szeretem a személyiségét azzal együtt, hogy ilyen vagy olyan. Ez már egészen mély kapcsolatot jelent.

Mit tehetünk, ha mindketten tudjuk, hogy baj van, a dolgok már nem harmonikusak, vagy nem is voltak soha azok, azaz változtatni szeretnénk, de csak az egyikünk lép? A másik vár valamire, a változás pedig nem tud létrejönni.

A változás mindenképpen közös kell, hogy legyen, ha meg akarjuk menteni a kapcsolatot! Ha csak én kezdek változtatni, az nem a kapcsolatról szól, hanem rólam. A változásban nagyon sokat segíthetnek az énközlések. Énközlésnek hívjuk, ha el tudom mondani, hogy bizonyos helyzetben hogyan érzem magam, anélkül, hogy a partneremet vádolnám. Például nem azt mondom neki, hogy „te mindig a szavamba vágsz”. Hiszen ez egy vád, amely ellen automatikusan védekezni fog. Ám ha azt mondom, hogy mellőzöttnek érzem magam, amikor beszélgetünk, az már egy saját érzés, nem lehet cáfolni. Énközlések híján könnyen veszekedésbe fordul egy vita, ennek is vannak jelei.

Például pontosan tudjuk, onnantól, hogy megjelenik a mindig/soha szó, a vita már veszekedés.

Kép
házasság
Kép: Unsplash / Xavi Cabrera

Az is tévedés, hogy „csak akkor vagyok elfogadható, ha tökéletes vagyok”. Nagyon sokan élnek így, szeretnének megfelelni mások kívánságainak, egy partnerkapcsolatban a partnerüknek. Miközben elfelejtik, kicsodák valójában: emberek, akik a természetüknél fogva nem tökéletesek. És mégis, talán ebben a tökéletlenségben rejlik valami emberi, amely miatt szerethetők.

Melyek azok a területek, amelyekről nem szeretünk beszélni, pedig nagyon fontos lenne?

A szex mindenképpen ilyen, noha tabu téma. Döntő módon befolyásolja és meghatározza az életünket, mégsem beszélünk róla, ami nagyon furcsa paradoxon. Gyakran előfordul, hogy egy-egy igen komolynak gondolt szexuális probléma megoldása sokkal egyszerűbb annál, ahogy a partnerek gondolják. Szoktam kérdezni a tanítványaimat, vajon miért nem volt ez ekkora probléma mondjuk 100 évvel ezelőtt, és azt szokták mondani: mert nem beszéltek róla. Részben igaz, de van egy másik jelenség is, amit figyelembe kell vennünk: megváltoztak a nemi szerepek. Egy férfi ma gyakorta teljesítménynek tekinti a szexet. Száz évvel ezelőtt még nem kellett teljesítenie, mert a nő gyakorlatilag elfogadta magát mint szexuális eszközt. Ez sem volt jó, de most átestünk a ló túloldalára, amikor a férfi a szexuális együttlét során bizonyítani akar.

Sok minden működik, ha az ember nagyon akarja, de a szex pont nem ilyen.

Ahhoz el kell lazulni, nem szabad rágörcsölni. Egy-egy ilyen probléma esetén az esetleges testi okok mellett a lelki okokat is érdemes felderíteni, mert sokkal könnyebben tisztázhatók és megoldhatók, mint sokan gondolnák.

Ha rangsorolni kellene a hazugságokat, melyek azok, amelyek a leginkább megmételyezik egy pár vagy család életét?

Az egyik a gondolatolvasás. „Nem kell kimondanom, mire van szükségem, hiszen, ha szeretsz, úgyis tudod.” Ezzel a mondattal azt a terhet rakom a másikra, hogy ha nem gondolatolvasó, nem is szeret. Ha nem szeret, akkor pedig nem jó ember. Anthony de Mello kiváló író, jezsuita szerzetes volt, az egyik története szerint két szerzetes megy az erdőben, s az egyik azt mondja: „Olyan boldog vagyok, mint az a madár ott, a fán!”. Erre a másik: „Honnan tudod, hiszen sose voltál még madár!”. Mire az első: „Honnan tudod, sose voltál még én!”. Valahogy így vagyunk a gondolatokkal. Próbáljuk kitalálni a másikéit, de az, hogy „tudom, mit érzel”, hazugság. Nem tudom, csak sejtem. Ha jól akarom megfogalmazni, azt mondom: „úgy látom, hogy…”, vagy: „úgy érzem, ez örömöt okoz neked”. Legyen a partnernek esélye arra, hogy szükség esetén korrigáljon. Ha megfordítom a hazugságot, így hangzik: „Nem kell, hogy végighallgassalak, pontosan tudom, mire gondolsz!”. Ami szintén nem igaz. Ilyenkor elmondom a másik helyett, mire gondol, mire ő azt mondhatja: „De hát ez nem is így van. Nem erre gondoltam”. Aztán már nem szól, mert megszokja, hogy a partnere fejezi be a mondatait.

Milyen alapvető hibákat követünk még el, amelyeket valószínűleg észre sem veszünk?

Egy másik hazugság, amikor valaki azt gondolja, „csak úgy békülhetünk ki, ha a sértésért visszavágok, mert akkor leszünk egyensúlyban”. Marlo Morgan Vidd hírét az Igazaknak című könyvében olvastam, hogy az ausztrál őslakosok hogyan oldanak meg személyes konfliktusokat.

Amikor végképp nem tudnak megegyezni, szó szerint helyet cserélnek, beleállnak a másik lábnyomába és elkezdik az ő érveit használni.

Átérzik, hogyan gondolkodik a másik. Ha így sem sikerül megoldásra jutniuk, hívnak egy harmadik embert. Őt mi úgy hívnánk a nyugati társadalomban: mediátor, közvetítő vagy terapeuta. De az is tévút, hogy ha valami végzetessel, például öngyilkossággal fenyegetlek, majd megijedsz és jobban fogsz szeretni. Ezt senki nem gondolhatja komolyan! Meg tudunk változni, ha akarunk, de nem tudjuk megváltoztatni a partnert. Az is hiba, ha a másikban csak magamat keresem. A szemébe nézek, de valójában nem őt akarom látni, hanem a saját tükröződésemet. Aki csak magát keresi, az ehhez eszközként használja a partnerét. Ajánlani szoktam önismereti csoportokat vagy egyéni önismereti konzultációkat, hiszen nem rossz, ha tisztában vagyunk magunkkal, mielőtt összekötjük valakivel az életünket.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti