„Ahogyan családi élet és karrier, úgy hit és tudomány sem zárja ki egymást”

– Miért érezte úgy, hogy nevét, tudását és személyes élettapasztalatát adja a Nők Magyarországért Klubhoz?
– Tetszett nekem az a filozófia, amely mentén a Nők Magyarországért Klub létrejött. Tizennyolcan vagyunk alapító tagok, a művészet, a sport, a közélet, a diplomácia, a tudomány és a vállalati szféra területéről érkeztünk, s mindannyiunk életében együtt van jelen a szakmai kiteljesedés és a család iránti elköteleződés. Személyes életutunkkal is szeretnénk láttatni, hogy a család és a karrier nem egymást kizáró és gátló, hanem ellenkezőleg, egymást kiegészítő és segítő, az egységet megteremtő tényező is lehet.

– Első ízben 2020-ban adták át a Nők Magyarországért-díjat, amellyel azoknak a nőknek a segítő tevékenységét és teljesítményét kívánják elismerni, akiknek példájából mások erőt meríthetnek. A díjra idén is érkeztek felterjesztések, jelölések. Milyen szempontok alapján döntenek arról, hogy kik kaphatják az elismerést?
– A díj alapításának ötlete egy rendkívül nehéz időszakban, tavaly, a koronavírus-járvány idején született meg. A cél az volt, és most is az, hogy reflektorfénybe állítsunk és erkölcsileg, anyagilag elismerjünk olyan női „hősöket”, legalább néhányat, akik – sokszor amellett, hogy a családjukról is gondoskodnak – a COVID-19 járvány idején rendkívüli teljesítményt nyújtottak. Sokan a saját egészségük kockáztatásával álltak helyt az egészségügyben, az oktatásban, szociális területen vagy akár bolti eladóként, mindannyian azért, hogy mások élete élhetőbb, elviselhetőbb legyen. Volt közöttük intenzív osztályt vezető főorvos, volt pedagógus, vagy például egy kis faluban az orvos mellett dolgozó asszisztens, aki naponta járta a falut, látogatta az időseket, ételt, gyógyszer vitt nekik, lélekben erősítette őket, noha ez nem volt a feladata. Idén is arra kértünk mindenkit, hogy keressenek a környezetükben fáradhatatlanul dolgozó nőket, és jelöljék őket a díjra.

A jelöltekről idén is közönségszavazást tartunk, a fődíjasok pedig – az elismerés mellett – kategóriánként 5-5 millió forintban részesülnek.

Felterjesztéssel élhetett gyakorlatilag bárki; magánszemélyek, érdekvédelmi, szakmai és civil szervezetek, szakmai testületek, intézmények a https://www.nokmagyarorszagert.hu/dij/ oldalon. A díjra egészségügyi, szociális, oktatási, továbbá egy nyitott, „egyéb” kategóriában lehetett jelölni.

Kép

Dr. Ádám Veronika

– Közel öt évtizede dolgozik a Semmelweis Egyetem Orvosi Biokémiai Intézetében, közben oktatott Londonban, meghívták a New York-i Center for Neurochemistry kutatóintézetbe, most osztályelnök az MTA orvostudományi osztályán, a magyar tudomány Prima Primissimája, kitüntetései közé tartozik a Magyar Arany Érdemkereszt és Széchenyi-díj is, hogy csak néhány mérföldkövet említsek pályafutásából. Hogyan fért meg az életében a családi élet a karrierépítéssel és a folyamatos önképzéssel?
– Nagyon dolgos életem volt és van, és egy nagyon támogató családban élek. Édesanyám nagymamaként sokat segített, és ott volt a férjem is (Vizi E. Szilveszter, az MTA korábbi elnöke – a szerk.), aki mindent megtett azért, hogy a családban ne csak az örömökben, hanem a feladatokban is megosztozzunk. Enélkül aligha ment volna.

Amikor megkérdezik tőlem, hogy mi a legfontosabb egy nő számára ahhoz, hogy mindkét minőségében jól érezze magát, sikeres és elégedett legyen, soha nem jut eszembe jobb válasz, mint az, hogy jól kell férjhez menni.

Persze nem anyagi szempontból – bár az biztos nem hátrány –, hanem abban az értelemben, hogy társa legyen, igazi társa, aki számára természetes, hogy egy nő élete a konyhán és a családi életen kívül is tartogathat lehetőségeket anélkül, hogy előbbit háttérbe szorítaná vagy feladná. Nekem ilyen társam van.

– Mi volt az egyik legnagyobb dicséret, amit valaha a férjétől kapott?
– Hogy nagyon jól csinálom a karácsonyi Cili tortát (nevet). Ez anyósom specialitása volt, a férjemnek pedig a kedvence, gyermekkora íze.

– Fel tudná idézni, hogy milyen érzések kavarogtak önben, amikor először a katedrára lépett és előadást tartott?
– Pontosan emlékszem, sőt, még arra is, hogy milyen ruha volt rajtam! A legelső előadásomat 33-34 évesen tartottam a Nagyvárad téri nagy elméleti tömbben. A terem tele volt, szemben velem 100–150 hallgató ült. Rettenetesen izgultam. Idővel a lámpaláz csökkent, és a mai napig nagyon szeretek oktatni, mert úgy vélem, hogy a tudást nemcsak megszerezni kell, ami nálunk egy életen keresztül tartó folyamatos feladat és élvezet, hanem kötelesség átadni is. Egy egyetemi előadásban nem az a legfontosabb, hogy tényszerűségeket adjon át az előadó, hiszen azt meg lehet találni könyvekben és ma már az interneten is, bár ez utóbbi rengeteg téveszmével is szolgálhat.

Ami igazán fontos, az a szemlélet, a gondolkodásmód, a megközelítési mód átadása, ami sehol máshol, csakis jó előadások keretében tanulható meg.

– Négy-ötéves lehetett, amikor nagymamájára gondolva először érintette meg az elmúlás témája. Ekkor határozta el, hogy orvos lesz, és így mindig meg tudja majd gyógyítani nagymamáját, akinek elvesztésétől félt. Nagymamája adott önnek olyan bölcsességet, amelybe élete során belekapaszkodhatott?
– Nagymamámnak elsősorban a hitemet köszönhetem. Ő mélyen és egyszerűen hívő asszony volt, aki mindenben, az élet legapróbb történéseiben is látta az isteni jelenlétet. Sokat voltam a nagyszüleimmel, akiktől arra is sok bíztatást kaptam, hogy tanuljak – bár nagyon nem kellett erre bíztatni –, irány az egyetem és egy olyan élet, amelyben alkotás van. Megnyitották előttem a ráció útját, de közben azt a bizonyosságot is erősítették, hogy az utamon soha nem leszek egyedül.

Kép

Dr. Ádám Veronika

– Tavaly jelent meg első regénye Távolból őrzöm címmel a Jaffa Kiadó gondozásában. Miért döntött úgy, hogy könyvet ír?
– Úgy éreztem, hogy amit életemben láttam és megtapasztaltam, talán érdemes más műfajban is megosztanom. A Távolból őrzöm című könyvben megélt élményemet írtam meg két asszony barátságában, akik mindenben különböznek: generációnyi korkülönbség van köztük, egy óceán választja el őket egymástól, egyikük egy ortodox zsidó családból származik, a másik erős keresztény identitással bír – az egyetlen hasonlóság, hogy mind a ketten orvosok. Kettejük mély és szép barátsága során rajzolódik ki egy XX. századi magyar zsidó család története, üldöztetésük, megmenekülésük és újrakezdésük Magyarországon kívül, a másik oldalon pedig egy magyarországi értelmiségi család élete a rendszerváltoztatás előtt és az azt követő években. Az asszonyt, akit szerettem volna ebben a regényben megörökíteni, szakmai utazásom során ismertem meg, New Yorkban élt, és sikeres aneszteziológus professzor volt.

Azt szerettem volna megmutatni, hogy az egymás iránti nyitottság és szeretet olyan életekkel és kapcsolatokkal tudja megajándékozni az embert, amelyek nélkül szegényebbek lennénk.

A szeretetteljes egymás felé fordulás mindenféle különbséget képes átívelni, de sokszor egyszerűbb csak a különbségeket látnunk és ezért emberi kapcsolatokat eleve lehetetlennek ítélni.

– Nagykanizsán nőtt fel, ott szerezte első ismereteit az istenhitről is. A racionalitás – hiszen ön természettudós – és a hit ezek szerint könnyen megfér az ön életében. 
– Ahogyan családi élet és karrier, úgy hit és tudomány sem zárja ki egymást. Ha az ember a tudományban él, akkor a saját munkájában is megéli, hogy milyen gyorsan el lehet jutni a megismerés határáig. Amikor az ember megért valamit, több tucat új kérdés vetődik fel, újabb ismeretlen felé nyúlnak az újabb kérdések, mintha minden megismeréssel tovább tágulna az ismeretlen is. Egy végtelen és felfoghatatlan világban élünk, amit nem lehet csak a rációval megközelíteni. Megérteni pláne nem. Több hitet igényel azt gondolni, hogy ez a világ magától ilyen rendezett és szabályozott, mint azt feltételezni, hogy – mint Kosztolányi fogalmazta –, egy nagy ismeretlen úrnak vendégei vagyunk.