Tudományos karrier és nagycsalád: interjú Andok Mónikával és Udvarhelyi Miklóssal

„Nagy szükségem van a másfél óra autózásra Almádi, pontosabban Vörösberény és Budapest között. Ilyenkor nincs körülöttem nyüzsgés, átgondolom a napot, a fontos dolgaimat” – mondja Mónika az autóban, a vonatállomástól a házuk felé vezető úton. Tágas nappalin át a hátsó kertbe érkezünk, ahol le is telepedünk az utcától elzárt, otthonos teraszon. Miklós kezdi közös történetüket, amely egy szociológia kurzuson indult Szegeden, a JATE-n.

Miklós: Ő bölcsész volt, én jogász. Katona tanár úr később romantikusan úgy fogalmazott: a jegyzetek fölé hajolva indult a szerelem. Az élet persze nem csak romantika, ahhoz, hogy az ember valamit megvalósítson, nagyon pontosan meg kell határozni a feladatot. Amikor megismertem a feleségemet, azt láttam, hogy ez a nő teljesen rendben van, jól is néz ki, lehet rá számítani, és meglehetősen okos. Elkezdtem hinni abban, hogy ő lesz a gyerekeim anyja, mérlegeltem, mi az, amit a Jóisten majd számonkérhet rajtam, meghatároztuk a keretrendszert, amelyben a közös küldetésünket megvalósíthatjuk. Persze a döntéseket az ember racionálisan végiggondolja, de nem feltétlenül racionálisan hozza meg.

– A tervezgetéskor volt elképzelésetek a nagycsaládról?

Mónika: Az első pillanattól tudtuk, hogy négy gyereket szeretnénk.

Miklós: Nekem volt két testvérem, de Mónika egyke.

– Akkor ehhez bátorság kellett…

Miklós: A feleségem nagyon bátor nő.

Mónika: Amikor az ember egy szál jólnevelt kislányként él egy családban, minden kiszámítható, rendezett, talán kicsit unalmas is. Ez azt is jelenti, hogy ha ötkor el kell indulni valahová, akkor ötkor nem kell még két családtagot hajkurászni a házban. Ezt eleinte nem is értettem, nagy merevség volt bennem. Ma már elfogadom, hogy az Udvarhelyi időszámítást egy kis ráhagyással kell értelmezni. De sokáig volt bennem szégyenérzet, amiért mindenhonnan elkésünk.

– A négygyerekes tervek hogy hatottak Mónika szakmai elképzeléseire? Egyáltalán hogy kerültél tudományos területre?

Mónika: Az első médiatörvény előtt induló kommunikáció szakos évfolyamban végeztem. Mi még nem a bulvármédiában láttuk a jövőnket. A rendszerváltás utáni évek boldogságában a közszolgálati oknyomozó újságírásra, egy BBC típusú modellre képeztek minket. Nem véletlen, hogy abból a pár évfolyamból kevesen maradtunk a pályán, a kereskedelmi média által kirajzolt lehetőségekkel én sem tudtam azonosulni. A hatalmat szemmel tartó klasszikus, kapuőri szerepre készültünk – persze így utólag visszanézve volt ebben valami naivitás, de mi egy diktatórikus rendszerből jöttünk ki éppen.

A pályát elkezdve azt is láttam, hogy nagycsalád mellett nem lehet ezt a szakmát csinálni, és jobban szerettem volna nagycsaládot, mint újságírói, tévés karriert. Közben arra is felfigyeltem, mennyivel több van a média-, kommunikációtudományban, mint amit mi tanultunk az újságírás kapcsán. Amikor végeztem, épp elindította Horányi Özséb a doktori képzést, ezért évkihagyás nélkül tudtam folytatni Pécsett.

Andok Mónika és Udvarhelyi Miklós – Kép: Páczai Tamás

– Úgy tervezted, hogy a tudományos munkát otthon is lehet végezni, például éjszaka, ha alszanak a gyerekek?

Mónika: Nem. Egy érdekes biológiai probléma, hogy vashiányos vagyok, ezért legkésőbb fél tízkor elalszom.

Miklós: Én viszont nem vagyok vashiányos…

Mónika: Ő viszont hajnali kettőig bírja. Ezért mi nehezen tudunk esti programot szervezni. De szerintem a legtöbb kisgyerekes szülő csalódik, amikor azt tervezi, hogy majd, ha a gyerekek alszanak, ő dolgozik, hiszen addigra már ő is fáradt. Egyszer függönymosás és -fölcsíptetés közben – amikor a nagyok két-háromévesek lehettek – állt össze bennem a kép, hogy sosem lesz több időm. Vagy kiszorítom ebből, vagy ezeket az álmokat el kell engedni. Nagyon sok nő, ahogy én is, kotlósszerű édesanya…

Miklós: De hát ezért vettelek feleségül! (nevet)

Mónika: Miklósnak szinte erővel ki kellett lendítenie az anyaszerepből, amelyben élek, és jól is érzem magam, hogy a munkámban is elinduljak.

Miklós: Voltak terveink, de nem terveztünk mindent meg előre, viszont soha nem akartuk a saját álmainknak alárendelni a másik elképzeléseit. Én tanultam féléveket külföldön is.

– Nem lehetett könnyű kisgyerekekkel itthon maradni.

Mónika: Nem annyira könnyű. Az egész gyereknevelés nem az. Az egyetemen megszoktam, hogy megírok egy dolgozatot, és jön az eredmény, a visszajelzés. Az elején sokkoló volt, hogy a gyereknevelésnél a visszaigazolás 5–10 év múlva jön. A barátnőm úgy fogalmazott, hogy az elején már annak is örül az ember, ha az anyagcseréjüket rendben tartja.

Persze voltak kétségbeesett pillanataim. Az első két gyerek között nagyon kicsi a korkülönbség, el nem tudtam képzelni, mit fog a nagyobbik csinálni, amíg a kicsit fürdetem. De ez az érzés, hogy „nekem most milyen rossz, milyen nehéz”, nagyon könnyen spirállá változik és lehúz. Miklós abban nagyon jó, hogy mindezt már a nonverbális jelekből érzékeli, és azonnal vissza tud rántani. Mert persze, ahogy a nők többsége, én is duzzogtam, és nem mondtam el, mi a problémám, vártam, hogy kitalálja. Ő tanított meg, hogy ezeket nevén nevezzem, és nagyon fontos, hogy sose söpörte le ezeket mint apróságokat, amelyekkel nem kell foglalkozni.

– A távollétek idején mindig megbíztatok egymásban?

Mónika: Még a házasságunk előtt Miklós élt Finnországban, és egyszer csak megjelent egy nő Finnországból. Akkor megértettem, hogy bár sokat utazott, és engem is sok helyre magával vitt, oda miért nem. Vagy például az olasz utcákon sóhajtozva ment, hogy Marietta, Marietta… De ezt a humor szintjén megbeszéltük. Nyilván a nőkben mindig benne van a kisördög, hogy miközben én itt szépen lefektetem a gyerekeket esténként, ő ki tudja, mint csinál éppen… Erre persze rá lehet kérdezni, ha az embert nyugtalanítja, de a gyanú kritikus szintjén soha nem lendültünk át.

Miklós: Van egy barátunk, aki úgy járt, hogy Londonba utazott hivatalosan, de gyanúsan lebarnulva tért vissza. Nálunk elég sok szabadsága van a másiknak, nincs folyamatos ellenőrzés, nem hívogatjuk egymást óránként.

Mónika: Azt is érdemes látni, hogy egy férfi hogy reagál a környezetében lévő szép nőkre, mert az sokat elmond egy kapcsolatról. Nekünk az is sokat segít, hogy őszintén örülünk egymás sikereinek, annak is, ha ez utazással jár. Miklós lendületet ad, amihez kell…

Miklós: …a sok vas…

Mónika: …igen, az is, meg hogy ismerjen engem és lássa a céljaimat, mert kívülről jobban fel tudja mérni a helyzeteket, az esélyeket. Néha az ember saját magával nem elégedett, a nők eleve kritikusabbak magukkal.

Andok Mónika és Udvarhelyi Miklós – Kép: Páczai Tamás

– Nem a kibic bátorsága ez?

Mónika: Ő nem kibic az életemben, hanem inkább egy jókor lökést adó menedzser, mert mindig segít. Amikor például repülés előtt Kuala Lumpur repterét vizionáltam, ahogy ott kóválygok, és majd valami sejknek a háremébe – ha nem is feleségként, mert már nem vagyok olyan fiatal, de dajkaként – beszipkáznak, annyit mondott, hogy higgyem el, sok lány elindul manapság rajtam kívül is, például Dubaiba, és mind oda is érnek. Amikor a gyerekek kicsik, akkor nyilvánvaló, hogy a férj tud többet utazni, dolgozni, de megvan az a hallgatólagos ígéret, hogy eljön a feleség ideje is. Hogy megteremtjük a lehetőséget a feleség hivatásához, sikereihez is. Csak sok házasság ezt már nem tudja kivárni.

Miklós: Ha egyedül vagyunk, aggódunk, ha nem vagyunk egyedül, nem aggódunk, aztán sokszor akkor is aggódunk, ha nem vagyunk egyedül – ettől még a feladatkiírás ugyanaz, és a keretek nem változnak. Ha mindezt szem előtt tartja az ember, akkor olyan nagyon nagy hülyeséget nem csinálhat.

– Mindezt úgy vezetted le, mint két szerződő fél kapcsolatát.

Miklós: Tudtam, hogy ha nekünk közös feladatunk van az életben, kutyakötelességem, hogy a társam boldogságára folyamatosan figyeljek. Arra, hogy ma is, holnap is boldog legyen, még akkor is, ha holnap ehhez más kell, mint ma.

Mónika: Miklós tényleg minden másnap megkérdezi, hogy boldog vagyok-e, ha nem is mindig ezekkel a szavakkal. Ilyenkor elmondhatom a legapróbb dolgokat is, például, hogy elromlott a kávéfőző, és meg kellene javítani, és beszélek arról is, ha valami mélyen nyugtalanít.

Miklós: Azért az világos volt az első perctől kezdve, hogy az embernek először magát kell kifacsarnia, nem a másikra várni. A saját felelősségünk számbavétele mindig az első.

– Belefér ebbe a romantika is?

Mónika: Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, ezért néha szállodákban és éttermekben találkozunk. Amikor mondom, hogy érkezik majd a férjem is, a recepciós arcán kaján mosoly suhan át. Ezek a kis összekacsintások a fiatalság frissességét hozzák a kapcsolatunkba.

– A Balatonhoz ilyen közel egész nyáron nyaraltok?

Mónika: Inkább nyaraltatunk. A barátnőm szokta mondani viccesen, hogy „bejöttünk egy pohár vízre, mert olyan éhesek vagyunk, hogy azt sem tudjuk, hol fogunk aludni.” De ezt hihetetlen örömmel csináljuk. A gyerekek barátai is sokat vannak nálunk.

Miklós: Azért tegyük hozzá, hogy nekünk az utóbbi 10-11 évben kényelmes és jó életünk volt, meglehetősen komoly szabadságunk van a munkánkban. Nem tudom, mindez hogy működne nyomás alatt, megalkuvásokkal, komoly lelki stresszel.

Andok Mónika és Udvarhelyi Miklós – Kép: Páczai Tamás

– A tanszékvezetői és jogász-vállalkozói munkát sok stresszel is meg lehet élni. Más titka is lehet ennek, nem?

Mónika: Nagyon hálás vagyok azért, hogy mindegyik férfi főnökömhöz odamehettem, hogy gyermeket várok, és soha nem kellett megélnem a félelmet, hogy emiatt elveszíthetem a munkámat. A nők tudják mérlegelni, mi az a szint a karrierben, amit már csak úgy lehet fenntartani, hogy haza kellene hozni nemcsak a munkát, de a feszültséget is. Én is pontosan tudom, mi az, amit már nem vállalok, mert a család rovására menne.

Miklós lelki alkatában is nagyon erősen jelen van a felelősségvállalás. Amikor 35 éves volt, egy olyan idézetet választottam neki, amelyet Márai az édesapjának írt. Arról szól, hogy a lelke úgy tartotta a családot, mint egy dús lombú fa a ma­da­rakat. Távollétei ellenére Miklós nagyon jelen van a gyerekek életében, sőt, néha sok is, mert ő a szigorúbb, a számonkérőbb szülő kettőnk közül.

Miklós: Ez is fontos tudás, hogy mikor vagyok sok, és akkor le kell állni, el kell menni.

Mónika: Ahogy az is, hogy a vitáinkat nagyon gyorsan lezárjuk érzelmileg, és tudunk a problémákról racionálisan beszélgetni, nem az a célunk, hogy a másikat legyőzzük, megbántsuk, hanem az, hogy megoldjuk a problémát.

Miklós: Ezt az üzleti életben nagyon megtanultam.

Mónika: Ugyanakkor, ha az egyik fél nagyon üzletorientált, és megtanulja a sikeres, de kissé agresszív üzleti kommunikációt, azt az ajtó előtt kell hagyni, és nem szabad behozni a családba. Ebben Miklós nagyon jó.

Miklós: A családban minden páncélt, védekező eszközt le tudunk tenni, nem kell félnünk semmitől. A legnagyobb mágusnak is szüksége van erre, ezért a családot olyanná kell tenni, hogy a bizalomnak jó terepe lehessen. Ami még nagyon fontos, és eddig erről nem beszéltünk: egyetlen kapcsolati feladat megoldása sem megy anélkül, hogy az ember ne nézzen magába és ne kezdjen el imádkozni, hogy segítséget kapjon a szándék mellé.

Mónika: Ami még a hitünkből fakad, és nagyon előrevivő lehet a kapcsolatokban: nálunk nem fordulhat elő, hogy valakit évekig hibáztatunk. Nem vagyunk haragtartók. Azt is megtanultuk, hogy a lehető leghamarabb bocsánatot kell kérni, nem húzzuk bele a másikat játszmákba. Húszéves házasok vagyunk, újabb és újabb típusú gondok elé állít az élet, de még a felénél sem tartunk, legalábbis reméljük.  

A cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>